Casablancától Csernobilig. Ezek Magyari Tekla kedvenc filmjei.
Fotó: GÁL ELŐD
Ezen a hétvégén Magyari Tekla kedvenc filmjei közül csemegézhetsz, de előbb néhány szót róla.
Tekla színésznek indult, majd a tévénél kötött ki, riporterként, de amikor a helyzet megkívánja, operatőri feladatokat is ellát. Például a Szentegyházi Gyermekfilharmónia kanadai útján operatőr hiányában ő filmezte a tévébe kerülő anyagokat.
Már három éves korától
színésznek készült, és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a színművészeti szakot is elvégezte, majd a Nézőpont nevű társulatban játszott Székelyudvarhelyen, valahogy mégsem találta meg a színművészetben azt, amit keresett. Se kellő önbizalma, se sikerélménye nem volt, és az anyagi biztonság megteremtése érdekében párhuzamosan elkezdett szerkesztő-riporterként dolgozni Szabó Attila mellett. Ez sem volt tőle idegen, az UTV-nél már ötödikes korában szerkeszthette az Ifimagazint. A színművészetin négy évig tanult beszédtechnikát, majd a kétéves művészi beszéd mesteri szakot is elvégezte, így Attila mellett narrálni is kezdett.
„Nem vagyok filmes, s bár nyomtatott sajtóban is dolgozom, alapvetően televíziósnak tartom magam. Volt egy filmes találkozó Zetelakán, néztem is, hogy miért hívnak engem oda. Igaz, Simó Csaba személyében egy filmessel dolgozom, mégpedig egy nagyon jó filmessel” – mondja.
Tekla munkájában a történeteket szereti, ugyanígy a filmekben is. Főként lélektani és történelmi drámákat néz, semmit, ami fikció, ezért olyan kultuszfilmeket sem látott, mint a Mátrix, A Gyűrűk Ura, vagy a Harry Potter-sorozat. Az igaz történeteket azért szereti, mert a reálisak, életszerűek.
A happy endeket nem,
én a nagy tragédiákat szeretem – mondja, közülük is inkább az európai filmeket kedveli. A Hollywood-i filmek befejezéseit általában túl sziruposnak tartja és könnyen kiszámíthatónak: „nagyon jól működik évtizedek óta, mert minden ki van számítva, hogy hol kell, hogy legyen a nagy fordulópont, a drámai rész, a happy end”.
Tekla általában otthon néz filmet, és kizárólag esténként. Van, hogy már az ágyból, mert későn ér haza, így aztán a magyar szinkron jön kapóra, de a feliratos filmektől sem vonakodik. Az sokkal fontosabb, hogy jó minőségben nézze, amit megnéz. Hogy mennyit és mit? Amit ajánlanak neki, és amit megtalál a biztonságos és jól bejáratott videómegosztó oldalakon.
Alapvetően ritkán néz újra filmeket, de van egy-két kivétel: a Casablancát, amihez első meghatározó filmes élménye is köti, körülbelül tízszer látta már. „Az egyik, ami rajta lesz a listán, végignéztem hatszor, mert ennek is meg akartam mutatni, annak is meg akartam mutatni. Inkább nézek újra a barátaimmal egy jó filmet, mint blattra válasszak egyet, ami aztán lehet, hogy nem is olyan jó” – magyarázza és neki is fog kedvenc filmjei felsorolásához.
A következőkben az ő szavait közöljük.
1. Csernobil
Ledöbbentett, hogy a kommunizmus hülyesége, a pártnak való megfelelés és előbbrejutási vágy, és az emiatt történő folyamatos hazudozás mit okozott a világnak. Hatalmas információáradatot nyújt a film, konkrét adatokkal a végén, amiből kiderül, hogy még mindig az a hivatalos verziója a katasztrófának, ami a Szovjetunió nyolcvanhetes beszámolója szerint, hogy 31 közvetlen halálos áldozata volt Csernobilnak.
Mi akkor már éltünk, én négy éves voltam. Valami kevés emlékem van arról, hogy nem szabadott tejet inni és napozni, jódot kaptunk.
Sorozatokat nem nézek, mert nagyon elveszik az időt, se az aktuális trendfilmekkel nem vagyok képben, ez mégis nagyon nagy hatással volt rám, odaszögezett, és két felvonásban meg is néztem az öt egyórás részt. Érdemes megnézni bárkinek.
Nyilván a történet döbbenetes, de a film is nagyon jó: gyönyörű képileg, hanghatásilag, drámailag, mégsem hatásvadász. Nagyon jó ízléssel és mértéktartással van megcsinálva. A színészek is lehengerlőek.
2. Nimfomániás
Ez egy filmballada. Összeverve talál meg egy idős úr egy harmincas éveiben járó nőt az utcán, beviszi, ágyba fekteti, és a nő elkezdi mesélni az élete történetét: a szexualitása kibontakozását, a hülye fiatalkori játékokat, az első szerelmét, a gyereke születését, a szexuális változásait egészen az extremitásokig.
Lehet sokan meglepődnek, hogy ezt ide besorolom a kedvencek közé, mert rengeteg pornográfia van benne, de akit nem zavar az ilyen fokú naturalizmus, az fogja élvezni.
A nőt meghallgató férfi egy végtelenül művelt ember, aki bevezet a művészettörténetbe, egy teljes művészettörténeti áttekintést nyújt. Számomra az üzenete nagyon fontos: az, hogy valaki bármennyire is kulturált művészember, mégis egy ösztönállat. Az ember természetére világít rá, és én ezt nagyon szeretem. A történetről nem is mondok többet, mert nem akarom lelőni a poént.
Amikor először néztem, sokkolt, a barátnőimet sokkolta. Borzadályos képekkel, jelenetekkel dolgozik. Én szeretem, ha valami sokkol, mert hatással van rám. A langyos vizet nem csípem annyira. Sokan azt is mondják Lars von Trierre, hogy egy aberrált barom, de én látom az ő zsenialitását. Harmadik-negyedik nézésre is új részletekre bukkantam rá.
3. A szavak titkos élete
Egy gyönyörű film belső sérülésekről. Az óceánban messze mindenkitől egy olajfúrótorony-együttesben megsérül egy tűzoltó és oda, a világvégére elmegy egy lelkileg eléggé sérült lány ápolónőnek. Össze vannak zárva, és azt mutatja be a film, hogyan bontakozik ki a beteg és az ápolója közötti kapcsolat. Hogyan vetkőzi le két idegen egymás előtt a sérüléseit, hogyan lehet túlélni életre szóló traumákat, és hogy a szerelem mindent képes megoldani és feloldani.
Erről szól a film, és ezt nagyon szép érzékenységgel mutatja be. Ha jól emlékszem, akkor a délszláv háborúról is elég jó képet kapunk. Lassú, ráérősen, szépen dolgozó film. Én a minél nagyobb drámákat szeretem, amik úgy megbőgetnek, hogy folyik a taknyom-nyálam, ezek azok, amik hatnak. A kivitelezése szép, mégse a képi világa, ami annyira megmaradt, igaz, már nyolc éve láttam.
4. Koyaanisqatsi
Ez a film, ami nem is egy játékfilmként, hanem egy filmesszéként van meghatározva, egymás után sorakozó hosszú, gyorsított és lassított képeket mutat a világ működéséről, arról, hogy merre tart a világ. Látunk képeket nagyvárosokról, természetről, állatokról, autókról, minden-minden egymás után.
Egy nagyon jó képet ad a földünkről és arról, merre tart a környezet, ha nem vigyázunk rá. A kivitelezés is nagy kedvenc, gyönyörű képi világa van, nagyon figyeltek az alkotók az aranymetszésre. Ez igazából egy történet szereplők, narráció és minden nélkül. Csak képek és a zene. A zenéjét egy autista zeneszerző Philip Glass szerezte. Zseniális.
5. Ne menj el!, Újjászületés
Utolsónak rögtön kettőt mondok. Ezek Margaret Mazzantininak, egy olasz kortárs írónőnek a regényei alapján születtek. Általában egy regényadaptáció esetében mindig rosszabb a film, mint a könyv, mert olvasás közben van lehetőséged elképzelni a dolgokat és általában mást képzelsz, mint ahogy azt egy filmben kivitelezik. Talán ez a két film kivétel.
Penelopé Cruz játszik mindkettőben. Az egyik a délszláv háborúról szól, a másik egy sebész professzor bomlasztó, ölő, emésztő szerelméről egy prostituált iránt és ezek a filmek a életszerű történetük miatt fontosak számomra.
A könyvek is a kedvenceim közé tartoznak és a filmes adaptációk is annyira jól sikerültek, talán azért, mert az írónő férje rendezte mindkettőt, sőt játszik is bennük. Nagyon azt hozták ki belőle, amit a könyv is ki szeretett volna.
2018-ban egy játék söpört végig a Facebookon, a felhasználók tíz napon keresztül tették közzé kedvenc filmjeik borítóját, minden nap „kihívhattak” valakit, akitől szerették volna, hogy beszálljon a játékba. Ennek nyomán fogant meg az ötlet, hogy olyan embereknek mutassuk be az öt kedvenc filmjét, akik a filmes szakmában dolgoznak, vagy csak élnek-halnak a filmekért.
A sorozat januárban kezdődött Szabó Károly kedvenc filmjeivel, februárban Fábián Andor filmes toplistáját ismerhettétek meg, márciusban Simó Ibolya kedvenceire voltunk kíváncsiak. Áprilisban a Szabó Sámuel listájára, májusban Barabás Árpád kedvenc filmjei közül szemléztünk.
