Beleszületett a moziba, így fedezett fel nagyon sok tájat. Íme, Szabó Károly kedvenc filmjei.
Fotó: GÁL ELŐD
A télen söpört végig egy játék a Facebookon, amely során a felhasználók tíz napon keresztül tették közzé kedvenc filmjeik borítóját, minden nap „kihívhattak” valakit, akiről szerették volna, hogy beszálljon a játékba.
Engem Szabó Károly kért meg, hogy állítsam össze a listámat, de ahelyett, hogy összeállítottam volna, kapva kaptam az alkalmon és megkértem, hogy legyen új sorozatom első áldozata. Rég elhatároztam ugyanis, hogy olyan embereknek mutatom be az öt kedvenc filmjét, akik a filmes szakmában dolgoznak, vagy csak tudom, hogy élnek-halnak a filmekért.
Szabó Károly,
a városi könyvtár munkatársa az első kategóriához is tartozik, hiszen amellett, hogy Színház- és Filmművészeti szakon végzett, rendszeresen filmvetítéseket szervez az udvarhelyieknek és hatalmas filmgyűjtő is, halomban állnak a filmekkel tele winchesterek medeséri lakásában.
„Én szinte beleszülettem a moziba, apám ott dolgozott. Hétéves koromig éltem vele, és azt lehet mondani, hogy a moziban nőttem fel” – mesél. Az első meghatározó film, amit látott egy Chaplin-darab volt igaz, akkor rengeteg rossz filmet vetítettek, ráadásul mindent eredeti nyelven, román felirattal. Amikor magyar vagy indiai filmet vetítettek, „emberölés volt a helyekért”. Az olyan filmek után, mint az Egri Csillagok, vagy Az aranyember, halmokban állt a tökmaghéj a moziteremben. Egy-egy indiai film után a roma közösség tagjai hetekig énekelték a filmslágereket. Amerikai filmeket is vetítettek, Humphrey Bogartért ezekre is begyűlt a jónép.
Sok-sok filmcímet említ, amikor még szó sem esik az ötös listájáról. Először hallok Limonádé Joe-ról, aki egy vadnyugati komédia hőse, és szeretné elérni, hogy a westernhősök alkohol és cigaretta helyett üdítőt és cukorkát fogyasszanak. Először hallok a Bagolyfolyó című alkotásról, amelyet még mindig nagyon szívesen használnak oktatáshoz, mert „amit a filmkészítésről tudni kell, minden benne van”.
Karcsival sokat beszélgetünk az udvarhelyi moziról, a végét jelentő videókazettás dömpingről. „Mindenkinek új volt, jó volt, hogy otthon felteszi a lábát a kanapéra, kezébe veszi a sörét, és úgy nézi a filmet, ahogy ő akarja” – emeli ki a hanyatlás fő okát a filmes. Szerinte újra igény lett a mozira, az emberek elkezdtek valamiféle nosztalgiát érezni a közösségi élmény iránt, és a város most ismét megbírna egy mozit, de tudja, „nem kis befektetés, mert ahhoz be kellene kapcsolódni a rendes nagy hálózatokba”.
„Minden napra egy film,
vasárnaponta három. Azt hinnék sokan, hogy engem filmesként különösképpen érdekel a forma, meg hogy hogyan készült, meg az izé, beállítások, egy frászt, a történet érdekel, a mese” – vallja. A filmet, mint jelenséget, korunk mesélőjének tekinti. Szerinte vannak emberek, akik jók a mesélésben, ők kitalálnak történeteket, így készülnek a filmek.
Karcsival sikerült annyira elkalandoznunk, hogy amikor kizökkent minket egy telefonhívás, meg is kérem, fogjunk neki az ötös lista összeállításának. „Hát igen, erről órákig tudnék mesélni”, mondja és bele is fog öt kedvenc filmjének felsorolásába, a következőkben az ő szavait közöljük.
5. Törvénytől Sújtva
Az én fejemben van egy megosztottság, amely alapján van Amerika, és a világ, ami Amerikán kívül van. Előbbiben az egyén dominál, aki képes megváltani a világot. Ilyen a magányos vadnyugati hős, a jó útra térő magányos gengszter, a magányos rendőr, aki felveszi a harcot a gonoszokkal… Ezzel szemben az Amerikán kívüli világban sokkal fontosabb a közösség, csoportokban gondolkodunk. Vannak jók, vannak rosszak, harcolnak egymás ellen, de nem egy személyben veszik fel a harcot, még ha van is kiemelkedő személy a csoportban. A japánoknál ki is hangsúlyozzák, hogy az egyén társadalom nélkül nem tud, mit kezdeni, Amerikában azt mondják, hogy az egyén az, aki meghatározza a társadalmat. Ez egy fontos szemléletbeli különbség.
Jim Jarmusch egy nagyon furcsa amerikai figura. Ő fiatal korában fogta magát és eljött Berlinbe, az akkor nagyon intenzív ottani underground világba. Olyan kortárs alternatív figurákkal ismerkedett meg, mint Nick Cave, Andy Warhol, Tom Waits, Krasznahorkai, vagy éppen Roberto Benigni. Együtt bandáztak. Ezáltal betekintést nyert ebbe a világba és tudott amerikai filmet készíteni, hogy az európai is legyen. A törvénytől sújtva egy olyan film, amiben ez a két világ nagyon jól találkozik. Egy nagyon vicces és nagyon komoly film is egyszerre.
Az történik, hogy van egy amerikai DJ (Tom Waits), aki egy viszonylag leesett éjszakai alak, amerikai rádiókban kever, egyikből megy a másikba, viszi magával állandóan a lemezcsomagját. Fontos neki a saját egyénisége, a kinézete meg a zenei ízlése, ami az ő véleménye szerint meghatározó. Az amerikai éjszakában összetalálkozik egy olasz bevándorlóval, aki nem más, mint Roberto Benigni. Éjszaka begyűjtik őket valamilyen banális hülyeség miatt, így a börtönben találkoznak, ott kell éjszakázniuk, megszöknek, és együtt menekülnek.
Ez nem csak fizikai, hanem egy szellemi utazás is, ahogy a két ember elkezdi megismerni egymást. Mindez iszonyatosan sok humorral van megfűszerezve. Tom Waits egy visszafogott hallgatag figurát játszik, míg tudjuk, hogy Benigninek be nem áll a szája, latinos-olaszos a temperamentuma. A világok találkozása engem nagyon izgat.
4. Útvesztőben
Életem során az egyik legmeghatározóbb rendező David Lynch. Miért? Egyrészt azért, mert ő nem csak történetileg, formailag is nagyon furcsa és úgy furcsa, hogy nem lóg ki a lóláb, következetes megoldásokat alkalmaz, felépít egy nagyon misztikus világot. Például mindig megjelenik nála a tűz, a tükör motívuma.
Még a korai filmjeiben is. Ő független filmes közegből jön, Radírfej című alkotásával tört be az amatőr filmes világból a profi filmes világba. A Sundance-en jelent meg, és azt hiszem, ott nyert is. Utána készült Anthony Hopkins-szal az Elefántember, ami egy kultfilm lett, és ekkor kezdődött meg tulajdonképpen a nagy ívű David Lynch-életmű, ami folytatódott a Veszett a világgal, a Twin Peaks-szel.
Ha egyet kell választani Lynchtől, akkor az legyen az Útvesztőben, mert úgy gondolom, hogy a Lynch-i gondolkodásvilágnak a kvintesszenciája az. Patricia Arquette ebben a filmben jelenik meg először, és iszonyatosan gyönyörű. Rammstein zene szól benne, a bűnnek minden árnyalata fel van sorakoztatva, úgy hogy gyakorlatilag alig van jó, vagy remény a jóra. Sötét, de Lynch ennek a nagymestere. Ebben is megjelenik a tükör mint a túlvilág, a szellemvilág képi motívuma. A szellemvilágról nem tudunk semmit, hiszünk róla valamit, Lynch is szívesen játszik a gondolattal. Pont azzal, ahogy így feltárja a bűnt, valahol keresi a jót és a szépet. Ezek azok a fontos dolgok, amik meghatározzák a mesét: a jó és a rossz küzdelme.
3. Wind River – Gyilkos nyomon
A mostanában látott filmek közül ez az, ami nagyon megfogott. Itt megint az van, hogy két világ találkozik, az FBI-ügynök megérkezik az indián rezervátumba. Férfihősünknél eleve kilóg a lóláb, ő beházasodott az indiánok közé, egyfajta híd a két népcsoport között.
Bűnügy, akció van benne bőven, aki szereti az akciót, az nézheti, helyenként fröcsög benne a vér. A rendezőnek nem jut eszembe a neve, még nem is néztem utána tüzetesebben, mert nemrég láttam és most még hagyom, hogy érjen meg bennem. Szép nagyon a környezet, amelyben játszódik, nagyon jól ki van találva az erdésznek a figurája, aki tényleg egy híd a két kultúra között és ugye, ott vannak a nagyon tájidegen olajfúrósok a filmben.
Van egy kedvenc poénom. A film végén az indián bánatában öngyilkos akar lenni. Az arca ki van festve kék-fehérre. Jön a fehér vadász, s leül mellé a földre, és elhangzik a következő párbeszéd: „Mi ez a festés?”, „Ez a halál-maszkom”, „Igazán? Honnan tudod, milyen az?”, „Nem tudom, csak kitaláltam, nem maradt senki, aki megmutatná”. S mindezt komolyan, gyászos arccal mondják. Akkora véres poén, de nagyjából a jelenkori indiánok identitástudatának ez az állapota. Egy karikatúra.
2. Derszu Uzala
Kuroszava rendezte a következő filmet. Amit beválasztottam tőle az nem a szamurájos filmjei közül való. Volt neki egy nagy kiégett korszaka, amikor hét-nyolc évig nem csinált filmet egyáltalán. Ebből a kiégésből egy orosz koprodukcióban készült filmmel tért vissza. A regény, amely alapján készült a film, az egy orosz írónak a műve, az is nagyon jó, magyar nyelven is kiadták.
A történet valamikor a második világháború után játszódik, amikor már nincs háború és van idejük az oroszoknak feltérképezni a szibériai tajgát. Emiatt kiküldenek néhány katonát és egy térképészt, neki kell találkoznia Derszu Uzalával, egy gold törzsbeli fickóval, a szibériai tajgán élő vadásszal, idegenvezetővel. Két civilizáció találkozása is ez egyben. Mind a kettő jó ember, csak az egyik egyféleképpen, a másik másféleképpen.
Az ő történeteiket meséli a film, amiben megjelenik a szibériai népeknek a számunkra ismeretlen mítoszvilága, a szibériai tigris kiemelt szerepe ebben a mítoszvilágban, és az életben is, hisz mégiscsak ő az úr. Nagyon hosszú, nyugodt, csendes film, ugyanakkor nagyon lélekemelő. Aki akciófilmet akar nézni, ne nézze meg. Érdekes, ahogy az akciódús filmeket rendező Kuroszava, aki olyan szamurájfilmeket csinált, hogy fröcsög bennük a vér, előjön egy ilyen orosz lassúságú hattyúdallal.
1. Atanarjuat
Ez egy eszkimófilm. Azért néztem meg, mert ilyen kutyaszános lázban voltam, és mindent, amiben kutyaszán volt, azt megnéztem. Ez egy iszonyatosan szép történet egy primitív népről – nevezzük így, bár én ezt a megnevezést nem szeretem. Az eszkimóközösség viszonylag zárt közösség, nem sokat tudunk róluk, főleg a világnak ezen a vidékén, emiatt is érdekelt nagyon.
Formailag is izgalmas, de a történet, a mese teljesen elviszi az embert. Van benne egy egysíkon futó szerelmi szál és párhuzamosan van egy olyan mitikus vonal, amiről mi végképp semmit nem tudunk. Arról, hogy az eszkimóknak milyen a hiedelemviláguk, hogyan viszonyulnak a szellemekhez, az istenekhez, az állatokhoz, mindenhez, ami őket körülveszi.
Van egy fiú, aki szerelmes egy lányba, amelyik lányt gyermekkorában odaígérik egy másik pasinak. Közben felnőnek, a lány kiábrándul a fiúból, akinek odaígérték, de az nem engedi el. Ők ilyen esetekben a hagyomány szerint párbajban döntik el, hogy kié legyen a lány. A párbaj az számunkra egy nagyon barbárnak tűnő dolog. Odatartja az egyik párbajozó a fejét a másik elé, aki üt, aztán fordítva, és így megy ez addig, amíg valamelyikük kiesik.
Ez egy nagyon izgalmas film, az utóbbi időben stabilan az első helyen van számomra. Eszkimó a rendező. Feliratos verzióban érhető el.
