Az Oroszlánkirállyal kezdődött minden, ezt szinte naponta nézte újra Szabó Samu. Íme, az ő kedvenc filmjei.

Fotó: GÁL ELŐD

Ezen a hétvégén Szabó Sámuel fiatal udvarhelyi filmes kedvenc öt alkotása közül csemegézhetsz. De, hogy ki Samu és hogyan került kapcsolatba a filmekkel?

Körülbelül három éves volt, amikor tévéjük feladta a szolgálatot. Szülei nem vettek újat, így nagy eseménynek számított, amikor gyermekkorában megvették nekik az első számítógépüket és valahonnan kalóz másolatokat kaptak rajzfilmekről. Az első filmes élménye így az Oroszlánkirály megnézése volt. „Nem volt sok ilyen rajzfilm és majdnem naponta megnéztük, már kívülről fújtuk a szövegkönyvet és a dalokat” – nosztalgiázik.  

Az a pont, amikor úgy döntött, hogy a filmkészítéssel szeretne foglalkozni, ahhoz köthető, hogy ötödikesként megtalált egy videóvágó szoftvert édesapja számítógépén, és feltette a magának a kérdést: „Én is tudok otthon vágni a családi számítógépen?”. Egy kazettás kamerával járta az erdőt, rögzített és vágott. Később tudatosult benne, hogy úgy tud átadni egy történetet filmen, ahogy azt ő szeretné.

2018-ban söpört végig egy játék a Facebookon, amely során a felhasználók tíz napon keresztül tették közzé kedvenc filmjeik borítóját, minden nap „kihívhattak” valakit, akiről szerették volna, hogy beszálljon a játékba. Ennek nyomán fogalmazódott bennem az ötlet, olyan embereknek mutatom be az öt kedvenc filmjét, akik a filmes szakmában dolgoznak, vagy csak tudom, hogy élnek-halnak a filmekért.

Januárban fel is kerekedtem, akkor Szabó Károly kedvenc filmjei kerültek górcső alá, februárban Fábián Andor filmes toplistáját ismerhettétek meg, míg márciusban Simó Ibolya kedvenc filmjeire voltam kíváncsi.

Szabó Sámuel jelenleg végzős Kolozsváron a filmművészet, fotóművészet és média szakon. A posztprodukció, a vágás érdekli leginkább, erre is szakosodott. „Azt szokták mondani, hogy a filmet kétszer rendezik meg, először a rendező a helyszínen, aztán a vágó a vágószobában” – mondja.

Nehezére esik úgy megnézni egy alkotást, hogy ne analizálja a vágást, a ritmust, az operatőri munkát, a kameramozgást, a dialógusokat. „Abszolút” – vágja rá, amikor kérdezem, hogy nem-e rontja el a filmélményt az, hogy mindig szakmai szemmel nézi az egyes darabokat. Abban az esetben nem, ha tökéletes film, az akkor dupla élvezet. Szerinte az üzenet a legfontosabb egy filmben, a többi csak eszköz ahhoz, hogy az célba érjen.

Az egyetemen rengeteg filmet kell megnéznie házi feladatként. Így nézte meg Tarkovszkij meg Fellini alkotásait, de szabadidejében azért a nagy visszhangot keltő filmeket, és az Oscar-díjas alkotásokat is megnézi, hetente egyet-kettőt. Samu nem áll ellen Hollywoodnak, próbál egyensúlyt tartani az amerikai és más alkotók filmjei között. „Én nem vagyok Hollywood-ellenes, mint sokan mások, mert szerintem az egy ijesztően hatékony szerkezet, ami nagyon sok jó filmet is gyárt, és én a jó filmekre próbálok koncentrálni. Amiatt, hogy egy cég sok pénzt keres, még nem lesz ellenszenves nekem” – magyarázza, majd bele is fog öt kedvenc filmjének felsorolásába, a következőkben az ő szavait közöljük.

5. A Gyűrűk Ura trilógia

Megpróbáltam minden műfajból kiválasztani valamit. Az első, amit kiemelnék az egy fantasy, mégpedig A Gyűrűk Ura. Nagyon beszippantott ez a világ, az egyik kedvenc alkotásom. Egy olyan pillanatban ért, amikor még nem úgy néztem a filmet, hogy hogyan van megcsinálva, hanem egyszerűen a sztorit figyeltem. Az meg befog és nem ereszt el.

Amikor kezdtem kitanulni a szakmát, egy másik oldalát is elkezdtem értékelni. Azt, hogy mennyire zseniális az írás benne. Az egész történetnek a lezárása nem az a tipikus happy ending. Én nem szeretem a happy endingeket, amikor indokolatlanok. Itt az lenne. A tetteknek vannak következményei és nem várhatjuk el azt, hogy nyomtalanul eltűnnek azok a harcok, amiket az ember megvív az élete során. Mindazt, amit a főhős elszenvedett a célért, jelen esetben a gyűrűért, azt nem tudja elfelejteni és az a nyom, ami Frodóban megmaradt, azzal nem tud együtt élni. Éppen ezért utazik el a végén a tündékkel, meg Gandalffal az idézőjeles másvilágra.

Kivitelezés szempontjából is korszakalkotó. Van benne például a Helm-szurdoki csata. Az a mai napig egy olyan ügyesen felépített harcjelenet, amit nem tudtak überelni. Nagyon jól váltogatják a perspektívákat: az ellenség, a védelem, a pincében az izguló anyukák és gyerekek bemutatása. Az ilyen csatákban az ember nem izgul, ha nem kötődik személyekhez. Az átlagnézőt nem hatja meg, hogy ötezer ember veszélyben van, az hatja meg, ha lát egy könnyes szemű anyukát a gyerekével a kezében. Ez két szereplő, de ennyi elég.

Azóta az összes ilyen fantasy harcjelenet ezt imitálja. Még a Trónok Harcáé is. Be is vallotta George R. R. Martin (a Trónok harca írója – szerk. megj.), hogy nagyon inspirálta őt A Gyűrűk Ura. Főleg az ambivalens karakterek. Az, hogy nem mindenki velejéig gonosz, vagy velejéig jó, hanem árnyaltak a karakterek, mindegyiküknek van jó oldala és rossz. Nagyon jó példa a fehér mágus, Saruman karaktere, aki az elején jó mágus, aztán eltorzul, van egy íve a karakterépítésének.

4. Django elszabadul

Egy másik stílusban emelném ki nagyjából az összes Tarantino-filmet, de ha ezek közül ki kell választanom egyet, akkor az a Django elszabadul című alkotás. A filmnek a rabszolgaság a fő témája, az üzenete picit már fakó nekem, újra kellett volna néznem, de ez az a film, ami egy kitűnő példája a jól megírt párbeszédeknek, Tarantino nagyon szórakoztató, helyenként nagyon szarkasztikus dialógusokat ír.

Rendszeresen egy olyan színészi gárdával dolgozik, akiket már megszoktak a nézők. Ha Tarantino film, akkor tudjuk, ott van Samuel L. Jackson, ott van Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Tim Roth, vagy éppen Tarantino maga. Gyakran beleírja és megöleti magát, ez érdekes.

Egy kicsikét félpszichopata Tarantino, de pont ezért nagyon szeretem a stílusát, megtöri ezeket a hagyományos szabályokat. Betesz egy western filmbe egy hatalmas montázst rock zenével, csak úgy. Ezek az agresszív kameramozgások is fantasztikusak: olyan, mint egy japán anime rajzfilmben, hogy egyszer csak buff, beközelít a kamera a szereplő szemeire és ezek nagyon fontos eszközei annak, hogy átadja az üzenetet. A cél szentesíti az eszközt. Ezt a hatalmas erőszakot, amit bemutat filmjeiben, is azért használja és a néző is úgy érzi, hogy ez kell.

3. Mátrix trilógia

Ritka az a film, ami egy szempillantás alatt így megváltoztatja a popkultúrát, mint a Mátrix. Nem is gondol bele az ember, hogy milyen utóhatása volt annak a stílusnak, amit behozott, mennyi azóta már túlhasznált eszközt vezetett ő be. Kezdve a lassításoktól, a menő bőrdzsekis ügynök asszociációig.

Történetileg az első elképzelt negatív jövőkép, ami a szimulált valóságos elméletet vászonra vitte, még ha azóta ezeregy ilyen film készült is. A film úgy kezdődik, mint egy átlagos noir film, két nyomozóval, akik megérkeznek a tett színhelyére, aztán látjuk, hogy hoppá ez a csaj megáll a levegőben mozgás közben, és akkor már át is megy óvatosan sci-fibe és felépítésileg ez nagyon jól van adagolva.

Neo, a főhős által vezet be ebbe a világba és mindezt megoldja, bármilyen felirat és narráció nélkül. Nincs rá szükség, hogy elmondja, hogy ez egy szimulált világ, mert a főhőssel együtt ismerjük meg. Ugyanazokon a stádiumokon megyünk mi nézők is keresztül, mint ő: a kételkedéstől kezdve a tagadásig. Hatásos módja ez egy új világ bemutatásának.

Érdekes, mert szerintem nem Neo az egyetlen főhőse a filmnek. Én azt gondolom, hogy ő és Smith ügynök ketten alkotnak egy olyan entitást, ami a fő mozgatórugója a sztorinak. Ez a két karakter tánca a trilógia alatt, mindent visz. Az, amit ott megalkottak Smith ügynökkel és az ő belső motivációjával – aki gépként indult, öntudatra ébredt, kiszabadult a nagyvilágba, és bosszút esküdött – az sokkal erősebb, mint Neo szála, akinek meg kell mentenie a világot.

Akárhányszor megnézem, mindig meglepődök, hogy hú, ez egy húsz éves film és figyelem, hogy megállja-e a helyét a mai világban technikailag, ritmusilag. Mert nagyon felgyorsultak a filmek, egyre többet akarnak begyömöszölni egy 120 perces alkotásba. Szerintem megállja a helyét, és ez így lesz továbbra is.

2. Antikrisztus

Lars von Trier az egyik kedvenc rendezőm. Régen ők készítették a dogmafilmeket, azokat végignyálaztuk egyetemen, mert az filmkultúra. Az ezt követő időszaka Larsnak egy mestermű szerintem.

Nem mindenkinek valók a filmjei, mert nagyon telítettek agresszióval és erotikával mind témában mind vizualitásban. Ő az a rendező, aki olyanokat mer megmutatni a filmjeiben, amit semmilyen más rendezőnél nem lehet látni: például az emberi testet részleteiben köntörfalak nélkül. Túllépve azon, hogy rendszeresen mutat explicit szexuális tartalmú aktusokat, nem az a lényeg. Bármilyen eszközt bevet, ami a sztori közvetítésére a leghatékonyabb. Nagyon nehezek a filmjei, mind belső vívódásokról, betegségekről, lelki traumák feldolgozásáról szólnak.

Az Antikrisztus nyitójelenetében egy házaspár a fürdőben szeretkezik, közben a gyerek kiszabadul a kiságyból, leesik az erkélyen, és meghal. A férfi pszichiáter és eldönti, hogy segít a feleségének, akit nagyon mélyen érintett a tragédia. Kimennek egy erdei kabinba és ott próbálják feldolgozni ezt a megrázó eseményt. Az emberi léleknek, a gyásznak több stádiumán mennek keresztül: a tagadáson, az alkudozáson, a depresszión, az elfogadáson. Ahogy a film bemutatja, hogyan megy tönkre ez a két ember, az nagyon megrázó. Nagyon sokat mond az emberi elmének a gyengeségeiről.

Nagyon szeretem azt is, ahogy Lars az ember és a természet közötti kapcsolatot bemutatja. Itt is a természet, az erdő az állatokkal egy külön szereplővé válnak, amely vagy tükrözi a főszereplő lelki stádiumát, vagy egy éppen gonosz szereplővé válnak. Majdnem minden filmjében szerepel az ember és a természet elcseszett kapcsolata.

1. Whiplash

A most készülő vizsgafilmemet is ez inspirálta. Amiért a kedvenc filmem, hogy nincsenek benne klisék. Például a főhős megismerkedik egy lánnyal, akit félúton eldob a célja elérése érdekében és nincs benne az, hogy a lány megjelenik az utolsó koncertjén és megint egymásba esnek és, jaj, de jó. Nem hiteti el, hogy a kettőt lehet egyszerre csinálni, hogy ő egy karrierista zenész és a magánéletében is sikeres ember tud lenni. Megismerjük a lányt, megtudjuk, hogy dobja és aztán nem releváns a történetben tovább a lány karakterének a jelenléte.

Az alapüzenet az, hogy ne add fel az álmaidat, de abban különbözik a többi ilyen üzenetű filmtől, hogy igenis van visszafordíthatatlan áldozat, amit meg kell hoznod. Ebben az esetben ő feladta a szerelmét, vesztett valamit.

A háttértörténete is elég inspiráló. Ez egy kisfilmnek indult, megnyerte az amerikai Sundance Fesztivált, kapott egy adag támogatást és befejezték nagyfilmként. A filmről azt is mondják, hogy inkább sportfilm, mert a dobos edzésmontázs a filmben olyan, mint a Rockyban a hatalmas edzésmunka megjelenítése, jól érzékelteti a befektetett munka mértékét.

Damien Chazelle a rendezője, ő rendezte a La La Landet is, nagyon ért a zenés filmekhez. Ő maga is egy dzsesszdobos volt és abból inspirálódott a sztori. Én nagyon értékelem, amikor a zene és kép úgy megy kéz a kézben, hogy erősítik egymást. Számomra az a filmzene a tökéletes filmzene, ami majdnem egy külön szereplőként van jelen a filmben: változik, személyisége van, vagy alátámasztja az adott szituációnak az érzelmi töltetét, vagy ellenpontozza. Ilyen például a Rekviem egy álomért betétdala.

A másik, ami miatt nagyon tetszik, az a feszültség fokozása egy-egy jelenetben. Például az elején, amikor a dobos nem kapja el a tempót. A karmester leinti, hogy kezdje elölről, és megint leinti, és újra leinti. Amikor kicsit kezd felengedni a feszültség és a dobos minthogyha elkapná a tempót, az ember megörül, hogy végre sikerült és egyszer csak repül egy szék a dobos feje felé. Nagyon jó példája annak, hogy a tempóval, a ritmussal mennyire lehet játszani a vágásnál. Oscart is nyert a legjobb a vágásért azt hiszem, amellett, hogy J. K. Simmons, aki az egyik kedvenc színészem, megnyerte a legjobb mellékszereplői alakításért járó díjat.

Igazából nem tudjuk, hogy lesz vége. Oké, hogy egy hatalmas dobszólóval, de nincs egy levezetés. Emelkedik, emelkedik, emelkedik, eléri a csúcsot és lejár. Az ember meg ott ül továbbra is a székében, és néz, hogy akkor most mi van. Ezt az érzést nagyon szeretem.