Johnny Depp és Barabás Árpád is szóba került, hogy eljátsszák a Viszkis rablót. Íme, utóbbi kedvenc filmjei.

Fotó: GÁL ELŐD

Ezen a hétvégén Barabás Árpád kedvenc filmjei közül csemegézhetsz. Árpit mi becenevén Freddyként fogjuk emlegetni, de hogy ki ő és hogyan kerül bele a listánkba?

Freddy-t a Tomcsa Sándor Színház társulatának tagjaként többször válaszották az udvarhelyi közönség kedvenc férfi színészének. Nagy filmszerepe még nem volt, de amikor a 2000-es évek elején szerették volna leforgatni a Viszkis filmet, Freddy bejutott a casting utolsó körébe Nagy Zsolttal. Végül eladták a film jogait és Hollywoodban Johnny Depp került szóba mint lehetséges főszereplő. „Hirtelen Johnny Depp konkurense lettem”, mondja nevetve.

Sokszor hívják mindenféle castingirodáktól, de annyira nem vonzza, a színházat sokkal jobban szereti. „Fura, mert minden színész filmben akar játszani, és kurva híres akar lenni. Én nem akarok kurva híres lenni mindenáron” – mondja. Van nyilván számára is varázsa a filmszínészetnek, mert másféle színészi munkát igényel, nem kell széles gesztusokkal játszani, ahogyan a nagyszínpadon, éppen ezt szereti a stúdióelőadásokban is, hogy finoman lehet játszani, és ez sokkal közelebb áll a filmhez.

2018-ban söpört végig egy játék a Facebookon, amely során a felhasználók tíz napon keresztül tették közzé kedvenc filmjeik borítóját, minden nap „kihívhattak” valakit, akiről szerették volna, hogy beszálljon a játékba. Ennek nyomán fogalmazódott bennem az ötlet, olyan embereknek mutatom be az öt kedvenc filmjét, akik a filmes szakmában dolgoznak, vagy csak tudom, hogy élnek-halnak a filmekért.

Januárban fel is kerekedtem, akkor Szabó Károly kedvenc filmjei kerültek górcső alá, februárban Fábián Andor filmes toplistáját ismerhettétek meg, míg márciusban Simó Ibolya kedvenc filmjeire voltam kíváncsi, míg áprilisban a Szabó Sámuel listájára.

Szerinte egy film attól jó, ha valamit el akarnak vele mondani, de sokkal jobban szereti a filmben a színészt, mint magát a filmet. Persze, egy szar forgatókönyvhöz hívhatod Al Pacinót is, falrahányt borsó. Szereti, ha egy színésznek erős a jelenléte, ha bejött, akkor lásd, hogy bejött és oda kelljen rá figyelned. A szem megszokja azt is, ha valaki 190 centiméter magas, de azt is ha 120, és egy idő után, ha nem erős a jelenlét, már olyan, mintha ott se lenne.

Freddy kevesebb filmet néz, mint szeretne és inkább kedvenc színészeinek filmjei kerülnek fel a listájára (Al Pacino, Robert De Niro, Daniel Day Lewis, Tom Hardy, Mads Mikkelsen). Ami körül túl nagy a hype, az gyanús neki, és akkor nézi meg, amikor már nem hat rá, hogy „ez nagyon jó”. „Mindig utáltam, hogy ezt úgy nézzed, hogy ez kurvajó. Hadd döntsem már el én” – vallja. Művészfilmeket ritkán néz, lejárt az a korszaka, amikor „csak művészfilmeket nézel, mert akkor azt érzed, hogy te művésznek számítasz”.

Freddynek a filmnézésnél egyetlen kikötése van, a csend. Utálja, ha dumálnak film közben, ezért sokszor meg is állítja a filmet, hogy „jó, akkor most mondd el, és utána nézzük tovább, mert elveszítünk dolgokat azért, mert te dumálsz”.

Azt a rendezést, vágást és fényképezést tartja jónak, amelyik észrevétlen. Amelyik nem akar előretolakodni, hogy „nézd meg, ezt én csináltam”, hanem segíti a színészi játékot. Szerinte nem jó, ha „mindig csak a rendező, a rendező a megoldásaival, a füsttel, a kékfénnyel, a marhaságokkal, amik mind elveszik a figyelmet a színészről”. „Oké, hogy bejön egy vagon a színpadra, és mindig emlékezni fogsz, rá, hogy bejött egy vagon, de hogy éppen akkor a színész miről beszélt, arról gőzöd nincs” magyarázza, majd bele is fog öt kedvenc filmjének felsorolásába, ami hat, mert nem bírt magával.

A következőkben az ő szavait közöljük.

6. A keresztapa trilógia

Ez a Corleone család élettörténete, annak a kezdete, virágzása és lecsengése. Egyáltalán nem jut eszembe, hogy ez a film gonosz emberekről szól. Úgy tudja ezt a világot tálalni, hogy nem alakul ki ellenszenv a nézőben. Nincs benne vélemény. Én utálom, amikor van egy véleményed és azt akarod, hogy nekem is az legyen a véleményem: lenyomod a torkomon. Látod ezt a Michael Corleone figurát, akit Al Pacino alakít, látod az evolúcióját, azt, hogy honnan hová jut el. Van egy fejlődés.

A második részben pedig ott van De Niro, ő erre kapta az első Oscar-díját. Érdekes, hogy ők nem találkoztak a forgatáson, nincs közös jelenetük, mert  a második részben De Niro a múlt. Milyen hihetetlen annak tudatában, hogy ők mekkora párost alkottak később. A Heat című filmben találkoztak először. Abban van egy olyan jelenet, amikor a kávézóban dumálnak fél órát vágás nélkül, csak beszélgetnek, és érzed a feszültséget. A keresztapa trilógiát akárhányszor meg tudom nézni, és hálistennek mindig megy valahol.

Innen kezdjük datálni Al Pacinót, ezért is fontos ez a film, úgy került oda, hogy senki nem ismerte. Amit én a legjobban szeretek, hogyha nem vágnak egy filmet szarrá, hanem hagyják, hogy hömpölyögjön, bontsa ki saját magát. Abban az esetben, ha mondjuk, úgy játszanak benne, ahogy ők játsszák a keresztapát. Szerintem volt egy ilyen szándék is abban, hogy egy filmet agyonvágtak, hogy az a bizonyos színész nem tudott négy másodpercnél tovább érdekes lenni egy féltotálban.

5. A bal lábam

Egy ír film, Christy Brown igaz története. Daniel Day Lewis első filmje, amiben egy ír családból származó mozgásképtelen csávót játszik, akinek csak a bal lába működik, és azzal kezd festeni. Ebben a filmben azon túl, ahogy Daniel Day Lewis játszik, az a szimpatikus, hogy nem egy hősről szól, hanem egy egyszerű emberről, aki abban az időszakban megpróbál kitörni abból a közegből, amelyben ő él, Dublin külvárosából, ahol semmi sincs. Felfedez magában valamit, amitől ő híres festő lesz. Én nagyon szeretem ebben a filmben is és úgy általában is, az ilyen egyszerű emberi történeteket, sorsokat.

Lenyűgöző, amit ez a srác játszik, úgy játszik fogyatékost, hogy nem is merül fel benned, hogy nem az, és teljesen azonosulsz azzal, akiről a film szól. Annyira részletgazdag: beszélni sem tud, járni sem tud, artikulálatlan hangokkal érteti meg magát.

Rengeteg legenda van róla, hogy ő gyakorlatilag a forgatások alatt nem szállt ki a tolószékből. Ugyanazt a karaktert hozta, úgy meg volt görnyedve, olyan testállást vett fel, hogy eltörött a bordája és meg is tanult festeni a lábával. Nekem onnantól van Daniel Day Lewis. Egy etalon. Ezután mindent néztem, ami ő.

4. Vérző olaj

1800-as évek vége. Aranyláz. Ugye, akkor mindenki azzal foglalkozott, hogy elkezdett ásni a gyors meggazdagodás és az új élet reményében, és olajat talált. Bemutatja, hogy egy ember hogyan kezd el deformálódni a pénzhajhászásban. A karakternek, akit Daniel Day Lewis játszik, van egy fogyatékos gyereke, akit elküld iskolába, gyakorlatilag megszabadul tőle és ezért végig lelkiismeret furdalása van. Meg akar vásárolni valakitől egy földet, aki nem akarja eladni, de a fia egy prédikátor. Annak reményében, hogy végül eladják neki a földet, elmegy a gyülekezetbe, végigcsinálja összeszorított fogakkal azt a sok mindent, amit ott végigcsináltatnak vele, és a végén gyarkolatilag megtébolyodik.

Nagyon jó a film is, de a története mintha csak egy ürügy lenne, hogy ő eljátszhasson egy ilyen valakit. Ez mindig jó verzió, mert azt jelenti, hogy nem marad a történeten kívül. Lenyűgöző, ahogy erre a szerepre is megváltoztatja a gesztusait. Én színészként pontosan tudom, hogy mennyire nehéz egy más gesztusrendszert átvenni, a te hangodtól eltérő hangot. Ő például utasított úgy vissza szerepet, hogy felhívták és megkérdezte, hogy mikor kezdődik a forgatás. Azt mondták neki, hogy egy év múlva és ő azt válaszolta, hogy neki ennyi idő nem elég.

Az a szép benne, hogy ő az egyedüli színész, akinek három Oscar-díja van három főszerepre. Hollywood rengeteg mindent honorál. Szart is, de az a jó, hogy ezt is. A film elején tíz percig piszmog, ahogy ássa a gödröt annak az olajnak, de nem játssza, hanem éli. Ő rájön arra, amire nagyon kevesen, hogy színházban, filmen, bárhol egy szerep nem kétdimenziós, hanem három. Te egy embert játszol, nem egy figurát.

3. Picasso kalandjai

Hogy mondjak egy európai filmet is,  ez egy ‘78-as svéd film, ami gyakorlatilag Picasso élete kicsit fiktíven. Az egész film borzasztó blőd és borzasztó színházi. Svédül is beszélnek benne, de a film javarészében egy halandzsa-spanyolt beszélnek, ami tulajdonképpen olyan, mintha neked mondanák, hogy beszélj spanyolul, te meg kezdenéd, hogy „robertocarlos”, és úgy beszélgetnek, hogy közben te is érted, hogy miről.

Hihetetlen, mennyire agyament. Amikor először néztem, szürreális volt. Olyan volt, mintha az egészet improvizálták volna. Mintha a rendező azt mondta volna egyfolytában, hogy „most csináljuk meg azt a jelenetet, amikor Picasso megfesti az Avignoni kisasszonyokat”. Nem néztem meg, hogy valóban improvizálták-e, de nagy a gyanúm, mert egy ember kívülről nem tud kitalálni ennyi hülyeséget, csak akkor, ha abban a színészek partnerek. Nem tudtam, hova tegyem ezt a filmet, akkora hülyeség. Aztán azért néztem meg másodszor, hogy „hogy lehet ekkora hülyeséget kitalálni”, de jó.

Nem idétlenkednek, ami szerintem a buktája a vígjátékoknak, hanem vér komolyan csinálják.

2. Ádám almái

Ez a film azért szép, mert én is lépten nyomon beleesek ebbe a hitkérdésbe: hogy hiszünk-e, a hit az a vallás-e, vagy vallásosnak mondhatom-e magam, vagy csak hiszek. Ebben a filmben nagyon szépen megjelenik az, hogy ennek a papnak a hite egy menekülés a valóság elől. Ott van benne a gyermeke, akiről azt hiszi, hogy az egy normális gyerek, miközben nem. Végig nem tudod, hogy miért hiszi, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy agydaganata van. Aztán kilövik a fejéből a daganatot. Olyan képtelen és mégis elhiszed. Amerika nem tud ilyent, idétlen tud lenni alpári humorral. Ez egy olyanfajta humor, amit mi nem ismerünk magyar nyelvterületen, kuriózum.

Egy percig nem érzed, hogy ő ebben megingatható lenne, neki ez az egyetlen lehetséges valóság, mert ő úgy viszonyul hozzá. Ezt szeretem a színházban is. Én abban hiszek, hogy a színháznak nem az a lényege, hogy mi van köréd rakva, hanem hogy mit mondasz róla. Ha én erről a telefonról azt mondom, hogy János vitéz és erről a töltőről, hogy Juliska és ezekkel játszunk, majd megállítom az előadást, és a nézőt megkérdezzük, hogy „nem tudjátok melyik volt Juliska?”, hétszentség, hogy megmutatja a töltőt. Ez a lényege. Ha én úgy viszonyulok valamihez, hogy az az, akkor neked is az. Ez borzasztó egyszerű. Ugyanaz, mint amikor egy gyerek játszik, fog egy botot és az a bot egy kard, mert ő úgy viszonyul hozzá, hogy az egy kard.

Mads Mikkelsent egyébként ebben a filmben láttam először. A múltkor beszéltük Zenkővel, hogy van abban a csávóban valami, olyan hülye a feje, az egész arcberendése, hogy az lesz az ember érzése, mintha ő egy android volna. Van valami megfoghatatlan. Valami titka, amit nem ad ki, amit én egyébként is nagyon szeretek.

1. A vadászat

Ez is egy Mads Mikkelsen film. Ő 2012-ben erre kapta Cannesban a legjobb férfi főszerepért járó díjat. Egy óvóbácsit alakít, és az óvodába jár a barátainak a kislánya. Szeret a kislány ezzel a Mikkelsennel lenni, mert otthon nem olyan jó a családi helyzet, ezért sokszor közösen battyognak el az oviba. Egyszer a kislánynak a testvérei valami pornót néznek a tableten és mutatnak neki is belőle egy jelenetet. A lány összekapcsolja azt, amit látott a tableten és elejt egy fél mondatot, hogy őt Mikkelsen molesztálta.

Ez egy kisvárosi történet. Az előzményből elindul egy hullám, gyakorlatilag egy embert tönkretesznek: kirúgják az óvodából, ráfogják, hogy pedofil, tönkremennek a baráti kapcsolatai, a fia már nem akar visszaköltözni hozzá. Ez egy ember tragédiája, csak azért, mert mi elhittük, amit egy négyéves gyerek mond. Zseniális, ahogy kezdi felvenni a kesztyűt és hidegvérrel küzd az igazáért egyedül mindenki ellen. Az üzletben nem akarják kiszolgálni, megverik, az utolsó megalázottságig végigcsinálnak vele mindent csak azért, mert egy négyéves kislány mond valamit.

A filmben az a szép, hogy nem foglal állást, nem bélyegzi meg a gyereket. Segít belegondolni, hogy állít valaki valamit, és ha arra a lavinára felülnek emberek, és az elkezd nőni, mint egy hógolyó, akkor egyszerűen nem lehet megállítani. Nincs konkrétum, de attól még azt az embert tönkretetted, az életét, a reputációját, mert, aki nem ismerte azelőtt, akkor ezzel fogja azonosítani. Ez a film azért jó, mert felteszi a kérdést: „hogy akkor ezt, hogy kezeljük?”