Van az a srác Bikafalváról, aki egyik kezében egy klasszikus gitárt tart, a másikban meg egy mikrofont, és hol Bachot penget, hol pedig közönség előtt meséli el, hogyan csúfolták óvodában Rudolf, a rénszarvasnak.
Nem biztos benne, hogy vicces, pedig 2023-ban simán megnyerte az Erdélyi Humorfesztivált, és most már azt fontolgatja, hogy Budapestre költözik, hogy a Dumaszínházban is megpróbálja.
De milyen az élet egyszerre zenei maximalistaként és a poénkodás megszállottjaként? Miért fontos, hogy egy humorista tudja, mennyi az elég egy poénból, és mikor kell inkább a gitárt elővenni? Forgács Rudolf mesél arról, hogyan találja meg az egyensúlyt a stand-up világában, miért lett kultikus figura a közlekedési infó Facebook-kommentszekcióiban, és hogy tényleg annyira más-e Budapesten röhögni, mint Erdélyben.
Korábban már beszélgettünk Rudolffal. Akkor a zenéről és a Harmonia Cordis kulisszatitkairól kérdeztük, most viszont egy másik oldaláról ismerhetjük meg: a stand-up világába kalauzol minket.
Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy ezt szeretnéd csinálni? És pontosan mit is csinálsz?
Gyerekkoromban rengeteget néztem a Showder Klubot, és amikor épp nem volt adás, akkor Rejtő Jenő könyveit olvastam. Ez a két hatás alapvetően formálta a humorhoz való viszonyomat. Mindig is szerettem bohóckodni és a figyelem középpontjában lenni – nem kényszeresen, de volt bennem egy vágy arra, hogy megnevettessek másokat. Végül másodéves egyetemistaként, amikor először lehetőségem nyílt kipróbálni magam a Planetárium színpadon, már biztos voltam benne, hogy ezt szeretném csinálni.
Maga a stand-up egy előadóművészeti műfaj, amely bizonyos értelemben hasonlít a színházhoz, de sokkal közvetlenebb és spontánabb. A humor műfaji meghatározása nehéz, mert nincs rá egyetemes definíció – minden előadó másképp közelíti meg. Számomra a stand-up a humor egy sajátos, személyes megnyilvánulása, amelyben az előadó a közönséggel való interakción keresztül teremti meg az élményt.
Emlékszel még arra, hogy milyen volt az első fellépésen a közönség reakciója?
Igen. Az egy egészen váratlan fordulat volt az életemben. Egy héttel azelőtt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik ez a lehetőség. Éppen egy gitárversenyre készültem, de ahelyett, hogy gyakoroltam volna, az Instagramot pörgettem, és ott láttam, hogy lesz egy open mic est, ahol bárki kipróbálhatja magát stand-uposként. Annyira izgatott lettem, hogy onnantól kezdve a verseny helyett csak a saját anyagomon dolgoztam – jegyzeteket írtam, poénokat formáltam. Egy hét alatt összeállítottam egy ötperces szettet, és izgatottan vártam a fellépést.
A helyszín, a Planetárium hátsó terme, teljesen megtelt – sok ismerősöm is eljött, ami egyszerre volt megnyugtató és még nagyobb nyomás. Az est verseny formátumú volt, a közönség szavazott a legjobbakra. Legnagyobb meglepetésemre én nyertem! Részben talán azért, mert sok haverom szavazott rám, de úgy érzem, az is közrejátszott, hogy az első fellépésem nagyon őszinte volt. Az egyik legnagyobb gyerekkori traumámat dolgoztam fel benne – a nevemet és azt, hogy óvodában állandóan Rudolf, a rénszarvasnak csúfoltak.
A közönség jól fogadta, és ez hatalmas löketet adott. A fellépés után napokig szinte be sem állt a szám, annyira feldobott az élmény. Azóta is igyekszem olyan témákról beszélni a színpadon, amelyek valamilyen módon foglalkoztatnak, zavarnak, és a humor segítségével próbálom feldolgozni őket – ahogy Kovács András Péter is vallja, a stand-up akkor működik igazán, ha valami plusz tartalom is van mögötte.
Erdélyben a humorista vagy esküvőkön lép fel, vagy elköltözik
Erdélyben önálló humoristaként nem lehet megélni, viszont vannak alternatív lehetőségek. Néhányan esküvőkön, rendezvényeken vállalnak fellépéseket, műsorvezetői szerepeket, de én személy szerint nem ebbe az irányba szeretnék elmenni – meséli Rudolf, amikor arról kérdezem, hogy:
fotó: Forgács Rudolf személyes archívuma
Mennyire van jelen a stand-up comedy kultúrája itthon? Mennyire nehéz ebben a közegben érvényesülni?
Ez egy érdekes kérdés, mert bár Erdélyben is vannak tehetséges stand-uposok, a legtöbben Magyarországon próbálnak érvényesülni. Az itthon maradók – például György Boti vagy András Előd – bár aktívak a műfajban, nem kizárólag stand-upból élnek, mert a piac egyszerűen túl kicsi. Ha valaki ebből szeretne megélni, szinte elkerülhetetlen, hogy Magyarország felé vegye az irányt.
Azt viszont látom, hogy Romániában van egy kiaknázatlan lehetőség: a román nyelvű stand-up, amely egy magyar humorista szemszögéből közelíti meg a dolgokat. Egy tört román nyelvre épített, a székely identitást is belefoglaló előadásmód talán működhetne helyben is.
A magyar nyelvű stand-up közönsége Erdélyben főként arra vár, hogy Magyarországról érkezzenek fellépők, mert helyben kevés az olyan humorista, aki rendszeresen színpadra lépne. Ez egy kihívás, de egyben lehetőség is azok számára, akik új irányokat keresnek a műfajban.
A mindennapi élet inspirál jobban vagy inkább globális témák?
Alapvetően három fő forrásból merítkezem. Kezdetben az anyagaim nagyjából fele személyes történetekből állt – ezeket persze kissé kiszíneztem, hogy még szórakoztatóbbak legyenek. A másik fele pedig olyan témákból született, amelyek aktuálisan érdekeltek, például társadalmi jelenségek, mint a drogok vagy a párkapcsolati dinamikák.
Az elmúlt fél évben viszont eltolódott ez az arány, és megjelent egy harmadik kategória is: a sötét humor. Úgy látom, hogy a mai fiatal generáció ingerküszöbe egyre magasabb, és egyre nehezebb igazán emlékezeteset alkotni a színpadon. Olyan tartalmakra van igény, amelyek valóban kizökkentik a közönséget – legyen szó polgárpukkasztóbb, provokatívabb témákról vagy tabudöntögető humorról.
Manapság egy humoristának nem elég, ha egyszerűen csak „vicces srácnak” tartják – kell valami markáns stílus, ami megmarad az emberek fejében. Ezért is kísérletezem sötétebb humorral, mert úgy érzem, ez az a terület, ahol a mai közönség figyelme igazán megragadható.
Beszéljünk egy keveset a kommentáriáról. Megzenésített kommentek a színpadon. Ez honnan jött neked?
Ez a kommentáriás dolog egy igazi kultusz lett Udvarhelyen – fele imád, fele utál érte. Az egész úgy indult, hogy megszereztem a jogsit, beléptem a helyi közlekedési Facebook-csoportba, és rájöttem, hogy van egy sajátos karakter ott: az ember, aki mindenbe beleköt, és akinek a helyesírása… finoman szólva kreatív. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha létezne egy ilyen alteregó, aki mindenre rászáll, és szándékosan primitív módon kommentál.
Az első posztom egy fotó volt a Rákóczi úti dugóról, és csak annyit írtam alá: „Ijenkor hol vannak a biciklik???” – pontos j-vel, természetesen. Fél óra alatt 200 komment érkezett, és innen nem volt megállás. Egyre többen kezdték felismerni a figurát, és volt, aki már direkt azzal fenyegette a kommentelőket, hogy “ne írj hülyeséget, mert benne leszel az estéjében!”
Aztán jött az ötlet, hogy ha már évekig tanultam zenét, és eddig egy lejt sem kerestem vele, akkor kezdjünk valamit. Láttam egy amerikai humoristát, Morgan Jay-t, aki gitáron improvizál és közben a közönség reakcióit zenésíti meg. Tudtam, hogy ez itthon így nem működne, mert ridegebbek az emberek, de arra gondoltam: mi lenne, ha a saját ostobaságaikat zenésíteném meg?
