Most elképzelhetetlen, hogy nem is olyan régen, huszonöt évvel ezelőtt még nem volt Udvarhelyen színház. Hatéves voltam, amikor pizsamában kitotyogtam a konyhába, s néztem a felnőtteket, ahogy nagyon komoly dolgokról beszélnek: színházat alapítottak. Testvérem, Lőrincz Zsuzsa, és sógorom, Horváth Károly is benne voltak nyakig a színházcsinálásban, Merő Bélával közösen, Szász Jenő felkérésére estek neki ennek a nagy feladatnak. Nagyon bánom, hogy erre a történelmi eseményre alig-alig emlékszem, mert elküldtek engem tollasbálba.
Eltelt huszonöt év, s már nem totyogok, hanem kopogok a hídon át a szép ünnepi fénybe öltözött színház felé. Gyerekként meg voltam győződve róla, hogy a színház az enyém, és nagyon rosszul esett, amikor rájöttem, hogy osztozom rajta egy egész várossal. De a színház is kisgyerek volt még akkor, azóta szép felnőttkort megélt, s elképzelhetetlen mára már a város nélküle.
Az előtérben nagy tömeg taposta az elmúlt huszonöt évet, meghívójukat lobogtatták a kiváltságosak, akik együtt ünnepelhettek az intézményekkel.
Vannak dolgok, amik nem változtak azóta sem, például a nagy terem akusztikája, ami elvesz az élményből a néző számára, főleg, ha a leghátsó sorokban ül az ember, ide kerültünk mi is, mert nem jeleztünk időben vissza a meghívásra, így jártunk. Ami nem baj, mert így mi is azt láttuk, amit egy átlag néző, aki a hátsó sorban kap helyet. Sajnos hátulról az előadás egy részét nem lehetett rendesen érteni. Nézni még lehetett, de hallgatni nagyon nehéz volt.
Szóval fények le: elkezdődött a Parasztopera. A Pintér Béla – Darvas Benedek által jegyzett darabot itthon Györfi Csaba vitte színpadra rendező-koreográfusként.
