Az oroszok nagy szavakat használnak, de egyre jobban hasonlítanak arra a bátor kocsmai verekedőre, aki az első ütésnél összebicsaklik. Március 31-én Putyin ultimátumot adott az EU-nak, hogy ezután a „barátságtalan országok” – ebbe Magyarország is beletartozik, hiába az orbáni retorika a békéről és távolmaradásról – ezután bizony rubelben kötelesek fizetni, méghozzá április 1-től. Nem csak szóban mondta, rendeletet is aláírt aznap. Aki nem teljesíti a feltételt, az meg majd jól megfagyhat tőlük ebben az áprilisi időben.
Az európai vezetőktől szokatlanul gyorsan megjött a nyugodt, de hajthatatlan válasz. Például az oroszokkal mindig megértő németek részéről, akiket egyedül a kereskedelem (értsd: pénz) érdekel igazán, bármennyit is beszéljenek jogokról, Olaf Scholz annyit mondott, hogy ők bizony csak euróban, néha dollárban, de főleg euróban fognak fizetni, és ezt ő az orosz elnöknek is tisztán elmondta, a szerződés teljesítése pedig pontosan úgy fog zajlani, mint eddig.
Miért szeretnének rubelt kapni ropogós valuta helyett az oroszok?
Röviden azért, mert az oroszok a rubel stabilizáláshoz a valutakészletet (főleg dollár és euró) használták fel, de mostanra a szankciók miatt a maradékot is nehezen tudják használni a nemzetközi piacokon. Ha viszont rubelben fizetnének külföldi vevők, ahhoz először muszáj lenne megvenniük a pénznemet maguknak – a növekvő kereslet pedig erősítené a rubelt. De arra is hasznos lenne az orosz félnek, hogy saját szankcióik megszegésére kényszerítse az európai országokat. Ezzel pedig megtörne az Unió egysége, és – az orosz számításban – elkezdődhetne az ellenfél leszalámizása.
Miért nem szeretnének az európaiak rubelben fizetni?
Azon túl, hogy ők is látják, hogy az egyenletben hatalmi játszma is van, azt sem szeretnék, hogy az erősebb rubel relatív több pénzt jelentsen Putyinnak, ami pedig a háború legfontosabb kelléke.
Ezeken a legfőbb okokon kívül más indokból sem érdemes belemennie Európának ebbe a játékba. Például azért sem, mert az eurót kemény munkával honosították meg a nemzetközi piacon, mint fizetőeszköz – ha most feladnák, az hosszútávon ronthatná a saját pénzük hitelét és helyzetét.
Elzárják a csapokat?
Másnap már több is kiderült Putyin mestertervéről: a Gazprom egy külön számlájára euróban kellene, hogy utaljanak a barátságtalan országok, amelyről a Gazprom az ő nevükben rubelre váltja a fizetést, majd átutalja a saját rubeles számlájára – tehát a fizetés valójában ugyanúgy euróban zajlana, és a Gazprom állami orosz vállalat trükközése lenne rubelben fizetésként eladva. Ráadásul aznap az orosz szóvivő, Dimitrij Peszkov sietett hozzátenni, hogy „Oroszország tartja magát a hatályos szerződésekhez”, és „de facto nincs változás az orosz gáz vásárlói számára”.
Tehát lényegében azt üzente, hogy nem fog változni semmi, mindenki nyugodjon meg. Nem így szoktak hiteles fenyegetéseket zárni. Mi történt?
Ki bírná tovább, ha elzárják a csapokat?
Gyakori elképzelés, főleg a Fidesz utóbbi hónapokban hangoztatott kampánya után, hogy az orosz gáz és kisebbrészt olaj a gazdaságnak valamiféle pótolhatatlan motorja. Való igaz, hogy a gáz ára a hétköznapokban rengeteget számít. Nem csak fűtéshez használjuk, hanem elektromos energia fejlesztéséhez is, és rengeteg ipari folyamathoz is mint energiahordozó és mint alapanyag. Az egyik legnagyobb fogyasztó a műtrágyaipar: ha drágul a gáz, drágul a műtrágya és drágul az élelmiszer is.
Így elég rossznak hangzik a helyzet, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy egyáltalán nem csak Oroszországtól lehetséges földgázt venni. Sőt, 2019-es adatok alapján az EU-nak Oroszország az összes importált földgáz 41,1%-át adta. Saját termelés is van, ha nem is nagy, de az energiabiztonság biztosításához számít: Hollandia messze a legnagyobb kitermelő, 2020-ban 799 ezer terrajoule termeléssel; a második pedig Románia, 349 ezer terrajoule-lal, majd Németország, 171 ezerrel. Románia kifejezetten jó helyzetben van, évi fogyasztásának úgy 80 százalékát maga termeli meg (12 milliárd köbméter fogyasztásból 10-et), és ha beindulna az évek óta húzódó fekete-tengeri termelés, akkor exportőrré válhatna.
De mindent összevetve, az európai termelés még így is nagyon kevés lenne. A többi importált földgázt Norvégia (16,2%) Algéria (7,6%), és Katar (5,2%) biztosítja. Ezek egy része képes növelni a termelést, főleg észak-afrikai országok és Katar. Algéria jelenleg is vezetéken át látja el Spanyolországot, Tunézián keresztül pedig Olaszországba is vezet cső. Ezeken lehetséges emelni a szállított mennyiséget, és ugyan békeidőben ez egy bonyolult és időigényes folyamat, de a mostani különleges helyzetben már láttunk olyat, hogy napok alatt történnek olyan változások, amelyekhez máskor évtized sem elég.
Egy másik forrás az LNG, az az a cseppfolyósított földgáz, amit hajókon szállítanak, ezért nem számít, hogy merre haladnak a vezetékek. Az viszont számít, hogy hol van készen LNG terminál, azaz olyan létesítmény, amely képes felvenni, majd gázneművé visszaalakítani az árut. Ebben nem áll jól Európa, egyszerűen annak ellenére sem épült elég terminál, hogy várható volt, hogy az energiabiztonságot veszélyeztetheti, ha nem állnak rendelkezésre ilyen létesítmények.
Nem mindenki volt készületlen, a hárommillió lakosnál kisebb Litvánia mint az oroszokat jól ismerő, velük határos ország idejében lépett, készen állt az LNG terminálja, és a napokban bejelentette, hogy „nem vesz többé egy köbcenti toxikus orosz gázt sem”. A három kis balti ország az orosz agresszió közeli ismerőseiként készletekkel, alternatív energiahordozókkal és okosan kiépített infrastruktúrával készült a biztosra vett vészhelyzetre. Ugyan figyelmeztették, más kelet-európai országokkal együtt a nyugatiakat, hogy készülni kell az orosz fenyegetésre, de mivel nem hallgattak rájuk, ezért ma ez csak részmegoldás az Unió számára.
Az előző részek tartalmából:
Az alternatív források kombinálásával, a meglevő készletekkel való okos gazdálkodással, az energiahordozók lehetőség szerinti helyettesítésével – például régebbi olaj- és szénerőművek beindításával csökkenteni a gázfogyasztást, megújulók használatával – a Nemzetközi Energia Ügynökség szerint egy éven belül reális az orosz energiaimportot harmadával csökkenteni.
Ez talán nem hangzik biztatóan az ellátás biztonságával kapcsolatban, de az európai gázimport 41 százaléka mellett azt is meg kell néznünk, hogy az orosz export mekkora hányada jut Európába – azaz mennyire függ az orosz gázexport az európaiaktól. A teljes orosz gazdaság 40 százaléka eleve az olaj- és gázexportra épül, nem elhanyagolható tehát számára, ha kiesik egy kliens. És nem akármekkora kliens, az orosz gáz 70 százaléka jön hozzánk.
Ezt elveszíteni békeidőben is csapás lenne, de a szankciók és lefoglalt tartalékok mellett egyenesen katasztrófát jelentene az orosz gazdaság számára. Jelenleg nem is lenne képes másnak eladni a gáz jó részét, ugyanis a csövek hozzánk vezetnek, más úton pedig nem tudja eljuttatni a vevőknek. Nagy gázmezők vannak Oroszország északnyugati felén, a Jamal-félszigeten, és ugyan nagyok a távolságok, de ezek Európához vannak közel. Szibérián át építeni új vezetéket – akár szibériai lelőhelyektől – kontinensnyi távolságokat jelent. Új LNG terminált építeni pedig megint minimum három év.
Kemény szavak, rossz üzlet
De van egy másik probléma is az orosz keménykedéssel: nem lehet üzleti kapcsolatokat így építeni. Oroszország nem csak a Nyugatot és annak szövetségeseit veszítené el, hanem az összes jövőbeli vevőt is. Az utolsó dolog, amit szeretne az az, hogy az eleve kimondottan paranoid Kínának azt az üzenetet közvetítse akaratlanul, hogy veszélyes az orosz gázra támaszkodni, hiszen elzárhatják a csapot.
Egyébként a bizalmi kérdés az oka annak is, hogy szinte felesleges attól tartani, hogy Kína vagy Oroszország, vagy a kettő együtt, képes lesz a dollár, és kisebb részt az euró nemzetközi dominanciáját legyűrje: egyszerűen ők sem bíznak egymásban és más országuk sem bennük, hogy az ő valutájuk árfolyama, nemzeti bankjaik intézkedése elég korrekt és racionális lesz ahhoz, hogy érdemes legyen az ő pénznemeikben szerződéseket kötni. Illetve az eddigi különféle fenyegetőzéseik sem keltenek bizalmat. A mostani orosz kalandozás, a szankciók hatása nélkül is egy újabb jelzés a piac számára, hogy túl sok kockázatot jelent Moszkva a befektetők többségének.
De még mindig nincs ezzel vége a sornak, hogy az oroszok milyen öngólokat kockáztatnak. A hetvenes évek olajembargójának egyik tanulsága az, hogy ugyan a fogyasztó tűnik sérülékenyebbnek, mégis könnyen megtörténik, hogy az eladó égeti meg a kezét – akkoriban például erőre kapott az otthoni kitermelés és az alternatív energiaforrások használata, és önmaguknak okoztak gazdasági kárt hosszú távra az arab államok.
Moszkva fenyegetőzése ennél mérhetetlenül rosszabb időzítéssel jön – már ma gazdaságilag kifizetődő a nap- és szélenergia, és olyan ígéretes technológiák fejlődnek nyaktörő sebességgel, mint a hidrogén, hőszivattyús fűtés, kis nukleáris reaktorok. Ezek számára hirtelen nagy keresletet és nagy pénzeket tesz lehetővé, ha Moszkva túl hitelesen fenyegetőzik, és összejöhet még az is, hogy alig pár éven belül zuhan hatalmasat világszinten a kereslet a gázra és olajra – akkor pedig hirtelen veszélybe kerül az orosz gazdaság legfontosabb pillére.
Nagyon rövid távon sem eszköztelen az Unió: a szerződésszegés, azaz a csak rubelben elfogadott fizetés, arra motiválhatja a tagállamokat, hogy egységesen követeljék a szerződések újratárgyalását – együtt pedig ki tudnak préselni kedvezőtlen feltételeket az oroszokból, akik továbbra is rá vannak szorulva a gáz ellenértékére.
Tehát összességében ugyan kóstolgatja Moszkva az európaiakat, és még fog próbálkozni ezzel, vagy hasonlóval, de a kezei meg vannak kötve. És míg eddig működtek ezek a blöffök, ezúttal az európai vezetők szóvá teszik, és minden eddiginél elkötelezettebbnek tűnnek.
