Ezért fogott az orosz medve fegyvert a kis ukrán Paddingtonra.

fotó: P. E. É.

Több elmélet kering arról a magyar nyelvű interneten és azon is túl, hogy lennie kell valamilyen komoly oknak az orosz támadás mögött. De vajon melyik igaz? Vegyük sorra őket.

NATO „fenyegetés”

Gyakori magyarázat az, hogy a NATO „terjeszkedett” és körbevette Oroszországot, amely így veszélyeztetve érezte magát. De emlékezzünk vissza, miért csatlakozott Románia és Magyarország a szövetséghez – pontosan azért, mert a Varsói Szerződés volt államai veszélyesnek érezték azt, hogy magukra legyenek utalva, ha Oroszország újra bele akar szólni a régió ügyeibe.A NATO egy védelmi szövetség, 1949-es megalapítása (és az előfutárai) is mind az orosz (akkor szovjet és kommunista) terjeszkedés elleni védelemként működtek. Több később belép tag, mint például Törökország, ugyancsak a szovjet hatalom fenyegetése után lépett be, majd a vasfüggöny lehullásával az újonnan felszabadult országok is a NATO-ban látták biztonságuk garanciáját az oroszoktól.

Továbbá a NATO nem terjeszkedik, hanem az országok kérik a felvételüket, majd a megfelelő procedúra után, amelynek népszavazás is része szokott lenni, lehet taggá válni.

Ugyan az orosz fenyegetés fontos katalizátora volt a NATO-nak, de nem lehet azt mondani, hogy oroszellenes szövetség lenne: olyannyira nem, hogy a hidegháború után, 1997-ben, Oroszország csatlakozott az Euro-atlanti Partnerségi Tanácshoz (fórum a NATO és nem-NATO országok között), és aláírták a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti – együttműködésről és biztonságról szóló – Alapokmányt. Sőt, George Robertson NATO-főtitkár (1999-2003) szerint az akkor még nyugati irányultságú Putyin csatlakozott volna a szövetséghez, de már akkor jelezte, hogy nem akar a “nem számító országokkal” együtt sorban várni, mutatva, hogy nem igazán érdeklik a szabályok. 2011-ben pedig két közös hadgyakorlatot is folytattak az oroszok és a NATO, május végén egyet tengeralattjárókkal, majd júniusban vadászgépekkel, Vigilant Skies néven.

Nyelvi jogok „védelme”

Egy másik üzenet az, hogy az oroszajkúak elnyomásban éltek az utóbbi időszakban. Ez, kiegészítve a szélsőségesség vádjával, nem újkeletű, 2014-ben is az egyik fő indok volt a Krím és a keleti megyék elleni támadáshoz.

Csakhogy érdemes tudni, hogy a szovjet uralom után Ukrajnában nagyon természetes volt az, hogy gyakorlatilag mindenki beszél oroszul, illetve hogy az ukránnak egy lenézett, „falusi nyelv” státusza volt. Így 2014-ben senkinek nem volt esze ágában bántani azt a nyelvet, amelyen jó eséllyel naponta kommunikált. Másfelől viszont Moszkva, a második világháború után új identitásépítő elemet talált a sokszínű országnak. A nácik ellen viselt Nagy Honvédő Háború amolyan nemzetalapító mítosszá vált a Szovjetunióban. Ebből a narratívából rutinosan kifelejtik az Amerika által nyújtott hatalmas anyagi és technológiai segítséget, hiszen nem illett volna bele a szovjet mítoszba az, hogy a kapitalisták segítségével éltek túl. Ez a mítosz kapóra jött akkor is, ha mozgósítani kellett haderőt valaki ellen – így lettek az ‘56-osok is nácinak és fasisztának titulálva Moszkva által.

A 2014-es orosz támadások után kelt életre az ukrán nyelv és identitás – de ismételjük, a poszt-szovjet térség nemzeti identitásai nem olyanok, mint a közép-európaiak. Míg nálunk magyar csak az lehet, aki magyarul beszél, és ugyanaz a román identitással, a poszt-szovjet térségben ez sokkal komplexebb és nem nyelvhez kötött.2009-ben egy felmérés szerint napi szinten 52%-a a lakóknak oroszul beszélt, miközben csak 33% tartotta azt anyanyelvének.

Tökéletes példa arra, hogy a nyelv nem azonos a nemzeti öntudattal az, hogy a legtöbb oroszajkú keleten és dél-keleten él – azaz pont azokon a területeken, amelyeken most is kemény harcok folynak. És, Putyin várakozása ellenére nem virággal várták az ottaniak az orosz „felszabadítókat”, hanem fegyverrel, és a bevett városokban (mint Herszon és Bergyanszk) tüntetéssel. Amikor fegyvertelen emberek mennek tankok és figyelmeztető lövéseket leadó katonák felé tüntetni és a támadók távozását kérni, akkor elég nehezen tartható narratíva az, hogy bármiféle jogvédelem történne.

Továbbá Harkiv és Mariupol, két nagyon lebombázott és tönkretett város is jelentős orosz lakossággal rendelkezik. Mennyire hihető az, hogy az emberi jogokat sárba taposó katonákat a nyelvi és kisebbségi jogok mozgatják?

Otthon beszélt nyelvek, 2009 – az oroszajkú területek rengeteg rakéta- és bombatámadást kapnak ma

Ezen túl az oroszországi és a krími kisebbségekkel sem bánnak jól: a krími tatárokat, a régió legrégebbi (ukránokat és oroszokat megelőző) lakóit idegen és veszélyes elemként kezelik (bebörtönzések, éjjeli elrablások nem ritkák), az oroszországi etnikai köztársaságok kapcsán pedig több éve folyamatosan olyan döntéseket hoznak, amelyek az asszimilációt és a nyelvek eltűnését segítik elő – többek között limitálják az anyanyelvi oktatást heti 2 órára.

Az pedig, hogy bármi köze lenne a háborúnak a magyarokhoz, valószínűleg nem szorul sok magyarázatra, de érzekeltetésül, a 2001-es népszámlálás szerint: a 14 milliós, kb harmad-Ukrajnányi oroszajkú mellett mindössze 160 ezer magyar – vagyis a lakossága olyan 0,35%-a – él az országban. Ez kevesebb, mint a „moldávul” (azaz moldovai románul – ez a külön név is az orosz nemzetiségi politika maradványa) beszélők száma. Ehhez még hozzájön 140 ezer ember, aki a románt jelölte meg anyanyelvének.

Az ukrán nyelv- és oktatási törvény valóban problémás, de látni kell, hogy egyrészt erre nem lehet a válasz lerohanás, másrészt ez egy háborúban álló ország (2014 óta folyamatosan háború van, csak eddig egy szűk régióra korlátozódott) elkeseredett tervezete volt az ellen, hogy Oroszország fegyverként használja az orosz kisebbséget és az orosz médiát. Litvánia is február 25-én tiltotta be az oroszországi és fehéroroszországi orosz nyelvű csatornákat, mert annyira veszélyesnek ítélte meg a háborúra és erőszakra való buzdításukat (országon belül vannak még orosz médiatermékek, nem maradnak anélkül a beszélők). Nem teljesen összehasonlítható a EU-ban tapasztalható kisebbségi joggyakorlat az orosszal.

A nyelvi és oktatási ügyeket párbeszéddel és diplomáciával lehet megoldani, a most kezdődő csatlakozási folyamat is jó alkalom lesz erre, ahol kötelezni lehet az ukrán felet a magyarok nyelvi jogainak tiszteletére. De ezt nem lehet úgy tenni, hogy közben pártját fogjuk az őket megtámadóknak, hogy majd később az árulás címkéje ragadjon magyar nemzettársainkra.

„Népirtás” a Donbaszban

Putyin egyenesen népirtásról beszélt korábban, állítása szerint az ukránok azért gyilkolták meg a szakadár, majd de facto orosz fennhatóság alatti megyerészek lakóit, mert azok anyanyelve az orosz. Ennek ellenére nem tudtak felmutatni bizonyítékokat, pedig az ENSZ tagjai által 2005-ben elfogadott Védelmi Felelősségre (Responsibility to Protect) hivatkozva, Líbiához hasonlóan, kérhettek volna beavatkozást a régióba. Ez nem véletlenül nem történt meg: a harcokban elesett felkelők, katonák és járulékos halálozásokat igyekeztek népirtásként feltüntetni, amely nem illik bele a népirtás kategóriába.

Kasztrálni a medvét

Minden, amit Oroszország akart, az pontosan a visszájára fordul. Háttér »

Épp ellenkezőleg, Ukrajna ellen folynak valódi háborús bűnök, az orosz hadsereg célzottan és szándékosan lő civil célpontokat, amelyek nincsenek se katonai létesítmények közelében, se nem bujkálnak bennük katonák. Például szombaton jelentette be a helyi kormányzó, hogy Volnokhava városa gyakorlatilag megszűnt fizikailag létezni, olyan mértékben pusztították el a támadók. Az ma nem elfogadható érvelés, hogy “háborúban emberek halnak meg”, a civileket mészárolni háborús bűn, és most mérhetetlen mennyiségű adat áll rendelkezésre, amely bizonyítja az oroszok bűnösségét.

De nem ez az egyetlen hely, ahol az oroszok mészárolták a civileket. A csecsen háborúk alatt Groznijt is elpusztították (ennek ellenére komoly veszteségeket szenvedtek a városi harcokban), majd Aleppót és más szíriai városokat tettek a földdel egyenlővé – egyébként elindítva a 2015-ös menekülthullámot, amely a válsághoz vezetett, és amely alatt az oroszok támogatták az európai szélsőséges pártokat, hogy gyengítsék az európai konszenzust és hergeljék a közvéleményt.

Ezzel még mindig nincs vége, a Donbasz lakóit az oroszok már a február 24-i támadás előtt elkezdték erőszakkal besorozni. A képzetlen civilek felhasználásának, golyófogón úl, nem sok értelme van egy modern háborúban. Ezenkívül arról is érkeznek híradások, hogy előszeretettel küldik a fronton előre a nem orosz etnikumú katonákat – nem igazán kisebbségvédő hozzáállás.

„Miért nem adják meg magukat? Úgyis hasonlítanak az oroszokra”

Sok okból. Az egyik legfontosabb és az egész világot érintő ok az az elv, miszerint nem csatolhat el egy ország egy másikat. Fontos, mert ha ez megszűnik, hirtelen egy teljesen más, sokkal agresszívabb világban fogjuk találni magunkat, ahol a gazdaság is szenved, de milliók vagy milliárdok élete fog veszélyben forogni. Mi sem maradnánk ki, Putyin nem csak Ukrajnáról beszélt az elmúlt években, hanem rólunk is – Románia és Magyarország is szerinte ki kellene kerüljön a NATO-ból. Nem nehéz kitalálni, hogy akkor melyik ország venné át a hatalmi űrt.

A medve és a rulett

Putyin mostanra elérte, hogy összezárjon a Nyugat és a fél világ ellene, és Iránt is legyőzte az összegyűjtött szankciók számában. Háttér »

De nem csak ez az oka. Ukrajna egy, ugyan messze nem tökéletes, de demokrácia, ahol van értelme a választásoknak és ahol leváltható a vezető.Oroszország eddig is egy keményebb autokrácia volt, ahol ellenzéki politikusokat Moszkva közepén lelőhetik, külföldön megmérgezhetik és munkatáborokba zárhatják. Mi szeretnénk ilyen országban élni? Az ukránok sem. Történelmi oka is van – csak mert sokáig éltek orosz uralom alatt, nem jelenti, hogy szeretnének is így élni. Az ukrán öntudat létező dolog, és egy rövid ideig volt államiságuk is, 1917-1921 között, míg a Szovjetunió sikerült elnyelje. A rengeteg, oroszok által okozott szenvedésből kiemelkedik az 1932-1933 közötti éhínség, amelyet a Szovjetunió okozott az élelem elkobzásával, és amelyben milliók (4-7 vagy más becslések szerint 3-5) haltak meg, többségében ukránok. 2006 óta Ukrajna és 15 más állam hivatalosan is népirtásként ismerte el. Ilyen történelmi tapasztalatok mellett ki akarna az Orosz Föderációhoz tartozni?

Ráadásul mostanra Oroszország az a hely lett, ahol egy üres lap feltartásáért is börtön jár, és ahol régóta nincs se szólásszabadság, se szabad választás. Hogyan is adhatná meg magát az ország, bízva az orosz jóindulatban, hogy nem lesznek mészárlások, amikor az orosz fél folyamatosan megszegi az ígéretét és támadja a civilek evakuálására nyitott zöld folyosókat? Ezzel a tapasztalattal tiszta az ukránok számára, hogy a harc a létfenntartásért folyik, a puszta életért.

„Nem volt Putyinnak más választása,

atom- vagy vegyi fegyvert/csapatokat/rakétákat telepített Ukrajnába a Nyugat”.

Mennyire tűnik hihetőnek az, hogy a kontinens méretű Amerika, a maga sivatagjaival, tundrás és lakatlan Alaszkájával, sok és távoli szigetével ezek helyett pont az orosz  ügynökök orra alatt akarjon fegyvereket fejleszteni? Illetve, ha ez igaz tudna lenni, már hamarabb is szólhatott volna Oroszország, ezek nem két hét alatt lezajló fejlesztések. Vagy Oroszország számára nagyon érzékeny területre csapatokat vezényelni, az hihető? Még most sem érdekelt a Nyugat abban, hogy direkt harcoljon Oroszországgal, ezért nem lép be fegyverrel vagy repüléstilalmi övezettel az ukrán civilek védelmében sem. Akkor miért tett volna korábban ennyire provokatív lépést?

Az viszont teljesen jogában áll bármely országnak, hogy egy szuverén ország kérésére fegyvereket adjon annak. Ezért is van az, hogy Putyin nem támadja a nyugati országokat, még az apró baltiakat, vagy a nem NATO-tag finneket és svédeket sem.

Jellemző az orosz vádaskodásokra, hogy alig- vagy egyáltalán nincs alapjuk, szeretik Oroszországot áldozatnak bemutatni (jellemzően sokkal gyengébb országokkal szemben, mint Grúzia 2008-ban), gyakran azzal vádaskodnak, amit épp csinálnak vagy terveznek csinálni, és nem is különösebben kreatívak, ugyanis ezeket újrahasznosítják időnként.

Pszichésen könnyebb lehet az ember számára, ha azt a sok szenvedést, amit lát, úgy racionalizálja, hogy „mindkét fél hibás”, de attól még nem igaz, hogy az igazság valahol félúton van az igazság és hazugság között.

Van, amikor tényleg fekete-fehér az élet.

A háború kapcsán az is gyakran hallható, hogy elkerülhetetlen volt. A valóságban viszont mind az ukrán, mind az orosz vezetők nagy része sokáig nem hitték, hogy egyáltalán lesz háború, – főleg az ukránok – amolyan amerikai vészmadárkodásként tekintettek a Biden-kormány figyelmeztetésére. Nem véletlenül nem hitték különösebben: tudatában voltak nem csak a katonai nehézségeknek, amelyek egy ilyen műveletet elkerülhetetlenül jellemeznek, de annak is, hogy egyik ország lakossága sem fogadna túl jól egy ilyen konfliktust, és annak is, hogy nem lehet erőszakkal megszerettetni egy népet.

Az orosz vezetés, főleg a felsővezetés pedig úgy tűnik, tényleg nagyon elszámolta azt, hogy az ukrán társadalom most hogyan működik. A szovjet és orosz birodalmi sztereotípiákra támaszkodva Putyin és legszűkebb köre gondolhatott arra, hogy majd az ukránok örömmel, vagy legalább kevés vonakodással fogadják el az orosz fennhatóságot, de a valóságban az ukránok, főleg 2014 után, se a diktatúrából, sem az orosz imperialializmusból nem kértek. Kicsit hasonlítható ez ahhoz, hogy csak mert a román történetírás szereti lekicsinyíteni vagy teljesen elfelejteni a székely öntudatot, attól még nem fog megszűnni, sőt.

Röviden: ha Putyint tényleg csak az érdekelte volna, hogy Ukrajna ne csatlakozzon az EU-hoz és a NATO-hoz, igazából semmit sem kellett volna tennie. A NATO nem vehet fel olyan országokat, amelyeknek rendezetlen területi ügyük van, Ukrajnának pedig eleve három is volt: a Krím és a két orosz bábállam, a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok. Ez már elég lett volna.

Gyakran emlegetett gondolat az is, hogy Ukrajnát a természeti kincseiért vagy a kikötőiért támadta volna meg Oroszország. Miközben lényegében rendelkezik az ásványi kincsekkel, és az orosz mezőgazdaság is jelentős gabonaexportőr, tehát nyerni keveset tudott volna ezeken, de veszíteni, a szankciók miatt, annál többet. A kikötőket illetően pedig 2014 óta kontrollálja a Krím-félszigetet, ez egyrészt nagyon erős stratégiai pozíció a Fekete-tengeren, másrészt a Kercsi-szoroson keresztül Ukrajna Azov-tengeri kijáratát könnyen tudta volna kontrollálni (ez jelentős partszakasz például az ukrán gabonaexportban).

Putyin birodalmi romantikus álmain túl, amelyek két évtizeden át végig jól dokumentáltak, hiszen rengeteget beszélt (annyit, hogy egy idő után már elég megszokott és ártalmatlan szövegnek kezdett tűnni) arról, hogy szerinte az ukrán állam nem igazi állam, egy valódi ok az ukránok elleni támadásra az ukrán demokrácia fejlődése. A Putyin-rezsim túlélését az utóbbi időben a gyengülő gazdaság, a járvány által okozott károk és végül a (sikerrel letört) fehérorosz tüntetések is fenyegették. Putyin többször használt fegyvert népszerűségének javítására, ilyenek voltak a csecsen háborúk, majd a Krím elfoglalása is. De Ukrajna fejlődése különösen veszélyesnek hathatott, hiszen azt mutatta be az oroszoknak, hogy igenis élhető és kívánatos dolog a szláv államok számára is a demokrácia és kapitalizmus, még ha kezdetleges formában is. Egyébként hasonló „veszélyt” jelent Kínára is Tajvan, ahol az életszínvonalbeli különbségek még sokkal látványosabbak.

Ám ez a demokratikus fejlődés sem jelentette azt, hogy csak a katonai eszköz marad Putyin számára. Egyrészt a rezsimje még sokáig bírta volna a lassú leépülést, másrészt az információs műveletekkel ellensúlyozhatta volna a Zelenszkij által – kissé erős módszerekkel – megszilárdított ukrán elnöki pozíciót. Csakhogy az orosz autokrácia egy nagyon erősen centralizált, és egy emberre kihegyezett rendszer, ezért Oroszországban sokkal többet nyom a latban az, hogy mit szeretne és mit gondol a Főnök. Így kerültünk oda, hogy egy ember és szűk köre álma miatt ma ezrek halnak meg hiába.