Christian Barthold illusztrációja
Múlt csütörtök hajnalban az oroszok, hosszas készülődés után, lerohanták Ukrajnát. A hír hallatán menekülni kezdtek a civilek, és valószínűleg a világ nagy része beletörődött abba, hogy Ukrajna alig néhány nap alatt az Orosz Föderáció új tagállamává válik, vagy minimum orosz bábkormány lesz Kijevben – hiszen mit tehet egy ekkora ország az orosz medve ellen?
Nem ez történt. Nagyon nem. Minden PR fogás, amit az oroszok évek szorgos és költséges munkájával állítottak fel, 72 órán belül égett porrá a világ szemében. A macsó, meztelen felsőtesttel fotózkodó Putyinnak férfiasságból a golyóálló mellényes Zelenszkij adott fel leckét, a legyőzhetetlen orosz hadsereget az addig lenézett ukrán sereg megállította, Kadirov csecsen diktátort szolgáló halálosztag tagjai, élükön a vezetőjükkel, Magomed Tusajevvel, sorra hullnak, a hírhedt orosz haditechnika pedig alulmarad az ukránok posztszovjet és nyugati keverékével szemben.
De mi vezetett ide?
A magyar körökben terjedő mítoszokkal ellentétben semmi köze a kisebbségi jogokhoz. Az orosz birodalmat eleve nem érdekelték, és nem érdeklik ma sem az emberi jogok – legfennebb, ha vádaskodásra használhatja ellenfeleivel szemben. Ehelyett egy folyamat végét látjuk.
Ukrajna már az 1991-es függetlenedése óta tisztában volt azzal, hogy Oroszország komoly fenyegetést jelent a létezésére. 1994-ben úgy írta alá a Budapesti Memorandumot, hogy a szovjet időkből megmaradt nukleáris töltetekért cserébe az aláírók, köztük Oroszország, garantálják a határai épségét. Későbbi történelme során egy olyan oligarchikus rendszer nőtte ki magát, amely, más posztszovjet országokkal ellentétben, ma is elég erős (habár Zelenszkij, a történelemben először, sikerrel kezdte visszaszorítani). Ezek az oligarchák szívesen üzleteltek Oroszországgal, hiszen ott az elszámolás nem úgy működik, mint Nyugaton (azaz nyugodtan lehet lopni), és az üzleti érdekek mentén a befolyásukat gyakran használták arra, hogy jobb orosz kapcsolatok felé tereljék az egész országot (többek között hatalmas médiabirodalmaikkal).
A lakosság viszont sokkal inkább a balti és a lengyel példát akarta követni, azaz a Nyugat felé orientálódást, gazdasági fejlődést, demokratizálódást. Ez nem fér össze egy velejéig korrupt oligarchiával. Így végül 2013. novemberében tüntetések törtek ki, amikor hirtelen, orosz nyomásra, Janukovics elnök elkaszálta az addig tervezett Európai Unió–Ukrajna társulási megállapodást. Februárban a tüntetőkre lőni kezdtek, és az erőszak hatására az ukránok nem megijedtek a vezetőiktől, hanem elkergették őket. Az oroszbarát Janukovics elvesztésére úgy reagált az orosz vezetés, hogy propagandaháborút indított a tüntetők ellen, ‘56 mintájára „fasisztákról” beszélve. Rövidesen a katonailag jelentős Krím-félszigetet csatolta el jelzés nélkül dolgozó orosz katonákkal és egy illegitim népszavazással, illetve a keleti országrészben segítette a szakadár mozgalmakat – mikor az ukrán sereg már sikerrel legyőzte volna őket, akkor katonákkal is. Rövidesen a két megyerész gyakorlatilag orosz vezetés alá került. Itt említsük meg, hogy ugyan a média azzal volt tele az utóbbi hónapokban, hogy mindenki azt taglalta, hogy elkezdődik-e a háború, de a háború igazából 8 éve, 2014 óta tart.
Az erőszak, ismét, az ukránokat a legkevésbé sem ijesztette meg. Putyin támadása sosem látott szintekre emelte a társadalomban az EU és NATO csatlakozási kedvet, illetve az ukrán nemzeti tudatot és a nyelvet is kiemelte az addigi pislákoló helyzetéből. Tudni kell, hogy a posztszovjet térségben általában, de főleg Ukrajnában az etnikai viszonyok egyáltalán nem úgy működnek, mint nálunk. Számunkra a nyelv a fő megkülönböztető eszköz, de Ukrajnában a feltételezett fasiszták, egy orosz anyanyelvű zsidót, Volodimir Zelenszkijt választtták meg 2019-ben. Képzeljük el azt, hogy Románia egy románul alig tudó, magyar anyanyelvű zsidót választana elnöknek. Vagy Magyarországon egy román ajkú zsidó miniszterelnök lenne az élen.
Közben 2014 óta az ország folyamatosan igyekszik csatlakozni az EU-hoz és a NATO-hoz. A NATO-hoz ugyanazért, amiért a magyarok és románok is: védelemért az oroszokkal szemben, az EU-ba ugyancsak ugyanazért: gazdasági fejlődésért és hosszabb távon egy jobb vezetés reményében.
A Nyugat szerepe
Gyakran hallani, hogy valamiképp a Nyugat fokozta, rontotta volna ezt a helyzetet. Ez egyszerűen nem igaz. A NATO tagság teljesen önkéntes, a NATO nem terjeszkedik, hanem csatlakoznak hozzá. Megalakulása óta a legfőbb indok a csatlakozásra nem más, mint az orosz fenyegetés. Az EU tagság ugyancsak önkéntes. Míg Ukrajna mindkettőhöz szeretett volna csatlakozni, a nyugat valamivel kevésbé volt lelkes, tartva az orosz retorziótól. A megtámadott népet azért mégsem lehetett teljesen magára hagyni, hiszen senkinek sem érdeke, hogy a határain széteső ország legyen. Így valamennyi anyagi és fegyverzeti segítséget küldött a Nyugat Ukrajnának.
Nagy álmok
Eközben Putyin sem maradt rest. Az idősödő vezető egyre többször adott hangot annak az elképzelésének, hogy Ukrajna „nem egy igazi ország” és egyszerűen Oroszország része kellene legyen, különböző (gyakran önellentmondó) indokokkal. Körvonalazódni kezdett, hogy Ukrajna Putyin számára egy személyes és fontos téma, és valami történelmi küldetést lát önmagának ebben a kérdésben.
2021 tavaszán parancsolt ki orosz csapatokat az ukrán határra, de rövidesen vissza is tértek a csapatok. Főleg azért, mert Putyin találkozhatott az új amerikai elnökkel, fontosnak mutathatta magát ország-világ előtt. Szeptemberben Oroszország Fehéroroszországgal együtt folytatott hadgyakorlatot, a 4 évente megrendezett Zapad keretében, kellemetlenül közel a NATO-s határokhoz is, de ekkor nem történt különösebb incidens.
Novembertől viszont teljesen megváltozott a helyzet, a csapatösszevonásokat amerikai figyelmeztetések követték, hogy ezúttal baj lesz. A következő hónapok is ennek szellemében teltek. Az ukrán vezetés az elején teljesen nyugodt volt, amint más államok is. Nem véletlenül. Aki ismerte a helyzetet, az tudta, hogy ugyan sok katonája van az oroszoknak, de az ukrán társadalom és katonaság teljesen megváltozott 8 év alatt: a konfliktuszónán átrotálták az összes katonát, így mindenki szerzett valós harci tapasztalatot, civilek jelentkeztek szolgálatra a kezdeti harcokban, az iskolákban tanították a fiatalokat puskával bánni, és a külföldről kapott felszerelést jobb szervezés is követte a katonaságban. A megerősödött hadseregen kívül a felmérések azt mutatták, hogy a lakosság harmada fegyverrel is védené a hazáját. Ennek az aránynak még töredéke is jelentős egy negyvenmillió fős országban. Megtámadni egy ekkora kiterjedésű, lakosságú, szervezettségű és főleg elszántságú országot, amelyben akkora városok vannak, mint Kijev (3 millió), Harkiv (1,5 millió), Ogyessza (1 millió), az katonailag is rémálom, de tekintve, hogy ezzel Oroszország látványos háborút indítana Európa határán, gazdaságilag és ebből kifolyólag politikailag is öngyilkosság, hiszen elkerülhetetlenül szankciókat vonna maga után. Ennek ellenére továbbra is özönlöttek az amerikai figyelmeztetések. Amint kiderült az 24-én, egyáltalán nem alaptalanul. Viszont a titkosszolgálatok eredményeit jellemzően nem szokták nagydobra verni, mi változott most?
Információs háború
Oroszország, Putyin hatalomra kerülése után, katonailag jelentősen gyengébb lévén az Egyesült Államoknál, más irányokban kezdett fejlődni. Az egyik legsikeresebb fejlemény az internet adta előnyök kihasználása volt. A Macsó Putyin, a rettenthetetlen oroszokról szóló mémek elözönlötték az internetet. Amint azt rengeteg forrás feltárta már, a trollkodást és a kommentelést szó szerint ipari szintre emelték: műszakokban írják fizetett alkalmazottak a kitervelt kommenteket, többek között az Internetes Kutató Központ szentpétervári irodájában. Hamarosan ezt a technikát külföldön is bevetették, az egyik legismertebb eset a 2016-os amerikai elnökválasztási beavatkozási törekvések. De nem merült ki ennyiben az orosz információs hadviselés, médi csatornák nyíltak (Russia Today, Sputnik), jobb- és baloldali pártokat pénzeltek, egész narratívacsomagokkal megtámogatva (baloldalon főleg Amerika kritikája, jobboldalon nacionalizmus, konzervativizmus). Gyakorlatilag a Nyugat alulmaradt az információs és narratíva hadviselésben. A Krím elcsatolása pedig ugyancsak kellemetlenül és készületlenül érte a NATO-t, amellyel az oroszok hatalmas előnyt szereztek a Fekete-tengeren.
Az idei megközelítés, a Kremlin terveinek folyamatos felfedése a publikum előtt, ezt az alulmaradó megközelítést változtatta meg gyökereiben, és jó eséllyel időt is nyert a háború előtt. De ezen kívül bemutatta azt is, hogy az amerikaiak újból nagyon mélyre látnak a Kremlinben – ez kifejezetten megalázó lehetett az orosz, KGB-s hátterű vezetés számára, amint az is, hogy a jól bevált trükkjeiket is előre felfedte Amerika.
Megtörténik az elképzelhetetlen
Végül eljutunk oda, hogy Putyin, minden józan észérvvel szemben, bejelenti a háború megkezdését. Az orosz medve a szerencsétlen ukrán kistestvér ellen. A világ már temeti Zelenszkijt, és humanitárius katasztrófára készül.
72 órával később teljesen megváltozott helyzetet látunk: az ukránok tartják a pozícióikat, ha valamit sikerül elfoglalniuk az oroszoknak, azt az ukránok hamarosan visszaveszik. A humanitárius katasztrófa mellett ott van az is, ahogy annyi önkéntes jelentkezik védeni a hazát, hogy egyszerűen nincs nekik elég fegyver. Lángoló tankok és harckocsik videói jönnek, a csecsen halálosztagnak a vezére hagyja ott ennyi idő alatt a fogát, a rettenthetetlennek tűnő halálosztag fogy, a macsó Putyin pedig titkos helyszíneken gyűlésezik az embereivel – miközben a komikusból lett elnök azzal utasítja vissza a kimenekítési ajánlatot, hogy „nem fuvar kell neki, hanem fegyverek”, és a védőkkel együtt, harci felszerelésben, van az ostromlott városban, mint egy történelmi hadvezér – miközben tudjuk, hogy az oroszok legfőbb vágya megölni, elrabolni vagy fogságba ejteni őt – de egyik sem sikerül.
Folyamatosan jönnek a hősies történetek, a hadihajót melegebb éghajlatra küldő határőrökről (a bátorságuk szempontjából teljesen mindegy, hogy végül életben maradtak-e, ki merne így válaszolni a sokezer tonna vasnak?), a hősi halált haló katonákról, az önkéntes 80 évesről. Az oroszok mindeközben olyan veszteségeket szenvednek, amelyek történelmi léptékkel jelentősek – 72 óra alatt 3.500 katona, míg 20 év alatt Afganisztánban Amerika 2500 embert sem vesztett. Annak ellenére, hogy Ukrajna alig rendelkezik flottával és légierővel, az oroszok még mindig nem tudtak légifölényt szerezni, és a városokban sem tudnak haladni – egyébként a városi hadviselés eleve nagyon nehéz műfaj, de ez különösen rossz terep számukra.
Következő napok
A következő napokban még, mint minden háborúban, elég sok a bizonytalanság. Ami viszont biztos: minden nap borzasztó költséges az oroszoknak, városi hadviselésben nem igazán nyerhetnek, és rengeteg civil halhat meg még.
Költség: a napi költsége a műveleteknek akár 20 milliárd dollár is lehet. Még ha ennél sokkal kevesebb lenne is a napi költség, tény az, hogy a modern hadviselés hírhedten drága mulatság. Csakhogy míg Amerika a világ GDP-jének szinte negyedét (24,2%) teszi ki egymaga, a második helyezett Kína 17,8%-ot, addig Oroszország a 38 millió lakosú Kanadánál is két hellyel lennebb, a 11. helyezettként szerepel a világ GDP listáján, és a részesedése 1,74%. Ekkora gazdasággal lehetetlen olyan hadműveleteket és technológiákat finanszírozni, mint az Egyesült Államok, olaj és földgáz ide vagy oda. A szankciók érzékenyen érintik már most a gazdaságot, még a bankokból is kivonják az emberek az összes pénzüket, ami önmagában is egy kisebb krízis, de a szankciók a felhalmozott orosz tartalékok egy részétől is elvágják az országot.
A városi hadviselés egy nagy kihívás bármely támadó seregnek. A gerillaháborút maximálisan erősíti, az ukránok „hazai pályán” vannak, és ráadásul míg az oroszok logisztikai gondokkal küzdenek (ami nem csoda egy ekkora országban végzett műveletnél, de úgy látszik, még hibákat is halmoztak fel), addig az ukrán védők csak egyre több külföldi támogatást fognak kapni. A nagy veszély viszont az, hogy az a tapasztalat, hogy még akkor is sok civil áldozat van, amikor precíziós csapásokat mérnek városi környezetben – az oroszok viszont akarattal is el-eltalálnak civil célpontokat, azt remélve, hogy ez megtöri a lakosságot.
Ha ez mind nem lenne elég, az sem elhanyagolható, hogy egyetlen háború sosem úgy megy, ahogy azt eltervezték, főleg nem egy villámháború. Nem valószínű, hogy bármelyik oldalról is kifejezetten nagy áttörés történjen katonailag, ami időt ad viszont arra, hogy az orosz társadalom ellenállása és elégedetlensége erősödjön, potenciálisan véget vessen a katonai hadműveleteknek.
Az ezutáni világ
Az oroszok legyőzhetetlen imidzse mára kipukkadt. Még akkor is kiderült, hogy már nem nagyhatalom, ha a végén nyernének (nem fognak). Ezután Amerika, Kína, de közepes országok sem fogják olyan komolyan venni. Ez már most elkezdődött, a legkisebb európai országok kürtölik világgá, hogy milyen fegyverszállítmányokat küldenek Ukrajnának, és a fenyegetőzéstől nem ijednek meg a finnek és svédek sem. A nukleáris fenyegetés – egyébként a valóságban kevésbé ijesztő a helyzet, 4 készültségi szintből ez a második – meg főleg nem egy győzelemre álló, magabiztos ország kiállása. Putyin valószínűleg elhitte a saját hazugságait, és emiatt nagyon felkészületlen csapatokat küldött be. A technológia régi (a jobbakat valószínűleg NATO határon hagyták), és 21. századi nyugati fegyverekkel kell szembenézniük plusz a híres török Bayraktar drónok, a szervezés csapnivaló, miközben az ukrán szervezés nagyon példás, ez a Twitter folyam nagyon tanulságos, az orosz katonák morálja alacsony és egyre rosszabb.
Ennél is rosszabb, hogy mind az orosz, mind a fehérorosz lakosságnak kissé olyan megtámadni Ukrajnát, és főleg gyilkolni a civiljeit, mintha a testvérük ellen vezényelnék ki őket. A katonák morálja ezért is egyre rosszabb, és a lakosság is egyre elégedetlenebb – amihez társul a szankciók hatása is. A szigorú börtönzések ellenére is egyre többen mennek az utcákra, és a vezetésnek sem szimpatikus Putyin őrült álmáért áldozatokat hozni.
A közeli szövetségesek megtagadják az iránymutatását: Kazahsztán se segítséget nem ad, se nem ismeri el a szakadár államocskákat, Kína nem támogatja az ENSZ-ben, de később minden bizonnyal az utolsó rubelt is kicsavarja az oroszokból, ha kitartanak a szankciók, az eddig gondosan felépített imázs pedig pár nap alatt foszlik semmivé, amikor nem csak a veszteségeket látja a világ, de azt is, hogy az oroszok gyerekkórházakra lőnek, tankokkal hajtanak át autókon és különféle súlyos háborús bűnökkel próbálnak pánikot kelteni – kimondottan sikertelenül, egyébként.
Minden, amit Oroszország akart, az pontosan a visszájára fordul: a NATO egységesebb, mint sok éve, minden európai ország belátja, hogy fontos a védelembe fektetni pénzt, még a németek is, ami hatalmas váltás, aki eddig nem látta negatív szereplőként Oroszországot, azt ma már nem kell győzködni, nagyhatalmi tekintélyből középszintre zuhannak, és ahelyett, hogy Putyin beírta volna magát a történelembe, Ukrajnát és Zelenszkijt emeli mitikus szintekre.
A vezető őrült álma nem megdicsőíti, hanem megalázta és hamarosan ki is heréli az orosz medvét. Az ukránok ellenállása ugyanis egyáltalán nem csökken, de egyre több és több modern fegyverszállítmányt kapnak, és az eddig illegálisan harcolni érkezők ezután az ukrán idegenlégióban harcolhatnak legálisan, miközben otthon egyre nagyobb a probléma. Hogy ezt Putyin maga hogyan éli túl, az is egy olyan kérdés, amely érdekes fordulatokat fog hozni.
