Felhőpárnái közül álmosan néz rá a környező dombokra a nap, amikor vasárnap reggel megérkezünk Zsuzsival és Vandával Zetelakára.
A könyvtár előtt állunk meg, ahol Mikulás-sapkás manók várakoznak. Néhányan már beültek az autóba, amivel Gizella tanító néni és a férje érkeztek, hogy ne fázzanak meg. Mindannyian Tokos Norbi tanító bácsit várjuk, hogy elinduljunk Zeteváraljára, Küküllőkeményfalvára és Fenyédre karácsonyi dallamokat ajándékozni a helyi egyházközségeknek.
Boti (13) korán kelt, nem is tudott reggelizni. Nincs jó bőrben ma. Bágyadtan rajzol a bepárásodott ablakra, míg a négy lány, Vanessa (10), Vivien (9), Izabella (11) és Denisza (11) kiszáll, s szökdécselve elmeséli nekünk, milyen vicces volt múlt héten, a nagykoncert után Udvarhelyen aludni.
– Képzeljék el, Denisza a sötétben nem kapta meg az ágyat, s bugyigóban leült a két ágy közé a földre. Nagyon jó volt, annyit kacagtunk – hahotáznak, s Denisza is velük.
Csak öten vagyunk? Akkor az YPÁ-ban, ez a mikrobusz rendszáma, is elférünk – kérdezi csalódottan Tokos Norbert, a Gyulafehérvári Caritas munkatársa.
– Van, aki beteg, tanító bácsi. A többiek nem tudom, miért nem jöttek. Én is lázasodok bé, de eljöttem – magyarázza az egyik gyerek. Gizella megkérdezi, hívják-e fel a szülőket, hátha meg lehet győzni őket, de Norbi határozottan nemet mond: – Nem fogunk senkinek könyörögni. Úgy tűnik, nem először találkozik ilyesmivel.
A két falu között a buszban hangot melegítenek. Korán érkezünk Zeteváraljára, ahol a pap bácsi vidáman fogad, de szomorúan kérdezi: csak ennyien jöttek? Tizenötöt hirdettem ki a múlt héten. Tudnak-e ennyien énekelni?
Aztán megnyugtat, hogy jó meleg van odabent, tizennégy fok – mondja. Nem hangzik elsőre túl jól, de később kiderül, más templomokban sokkal hidegebb van. Vagy már jobban fázunk.
Hogyne tudnának ennyien is énekelni! – válaszol Norbi, majd a templom falához állítja a gyerekeket. Boti kerül középre, mert ő az egyedüli fiú. Két oldalán a két alacsonyabb, majd a két magasabb lány fog állni, kész is a kórus. Boti a Feliz Navidadot semmiképp sem akarja, de Norbi dönt: most kipróbáljuk, három-négy éneket énekelünk, s ha jól megy, máshol is ezeket fogjuk.
Izgatottan lépünk be a hét törpe után a még szinte üres templomba. Az asszonyok a rózsafüzért imádkozzák. Protestánsként elsőre furcsa, hogy az Üdvözlégy Máriát mondják, pedig senkit se hívnak közülünk Máriának.
Az első sorban foglalnak helyet, a jobboldali üvegablakról Márton Áron püspök tekint le rájuk. A pap bácsi elmondja a híveknek, hogy a Gyulafehérvári Caritas zetelaki foglalkoztató központjába vallásra, nemre, színre, nemzetiségre való tekintet nélkül befogadnak gyerekeket, és már a külföldön elterjedt Superar kórust is meghonosították.
Az első fellépés. A Házi áldás hangzik fel magyarul és románul, majd az Örvendj, világ, az Úr eljött!, A szeleknek élénk szárnyán, a Feliz Navidad. Kiderül, különböző nyelveken tudnak énekelni ezek a gyerekek. Az idén például keleti és távolkeleti dallamokkal, szövegekkel ismerkedtek, ez volt a Superar kórusok témája. A zetelaki gyerekek is arab és kínai énekekkel készültek a jehova tanúi Királyság Termébe, hogy felekezettől függetlenül örömet szerezzenek, de vallási okokból nem térhettek be oda.
Ahogy leszállnak a „színpadról”, sietünk Keményfalvára. A plébános úr mindenkinek ad egy csokit, amit a kocsiba szállás előtt a tanító néni összegyűjt, nehogy eltörjön. Én nem töröm össze, tanító néni, tudok rea ügyelni! – szorítja magához a sajátját Boti, de Gizella meggyőzi, hogy nem nézne jól ki a fellépésen, ha az egyik kezében csokit tartana, s a csengettyű is össze-vissza csilingelne, nem csak akkor, amikor kell.
Izu a legcsendesebb a bandából.
A keményfalvi templom kívülről grandiózusabbnak tűnik, belül a váraljaihoz képest olyan picurkának tűnik, hogy ha megmozdulnak a télikabátos férfiak, széles vállaikkal bármikor szétfeszítenék a falait. A plébános úr itt is nyájasan fogad, majd nemzetközi módra köszön el minden nyelven, amit csak ismer.
Elmondja a híveknek, ezeknek a gyerekeknek szoktak adományozni, és most eljöttek, hogy hálából megörvendeztessék az egyházközséget. Végül meghívja a kórust, hogy a fenyédi fellépés után térjenek vissza egy kis vendégségre. A megosztott fájdalom fél fájdalom, a megosztott öröm kettős öröm – hangoztatja.
A mise végére érkezünk a fenyédi templomba. Teljesen más a gyülekezet hangulata, sokkal magasztosabb, kevésbé családias, mint a kisebb keményfalvié. Norbi tanító bácsi szól is a gyerekeknek, hogy itt a Feliz Navidad elmarad. Mi tagadás, a helyi gyerekek hangszeres kórusa után kicsit szegényes az öttagú Superar előadása, de nincs mit tenni, ilyen hirtelen nem lehet szaporodni, és már fáradtak is a kis énekesek. Ettől függetlenül hősiesen lenyomják a dalokat.
Megvan, miért nevezik karnagynak a karmestert: nagy karja kell legyen, hogy el tudja vinni az összes gyerek kabátját.
A sekrestye titokzatos félhomályában süti és üdítő vár. Kiderül, mindenki a fantát szereti jobban, a kólát egészségtelennek tartják.
Összeáll egy kép erejéig a kibővült szent család. A gyerekek Norbi tanító bácsira csimpaszkodnak, aki finoman próbálja lerázni őket azzal, hogy “Még azt hiszik, az enyémek vagytok!”, ám Denisza még jobban belekapaszkodik, és kijelenti: – Én a magáé vagyok, nem tagadom!
A turnét ebéddel ünneplik. Bár a gyerekek hotdogot szeretnének inkább, már meg van rendelve a pizza egy udvarhelyi étteremben. Valószínűleg, ha hotdog lett volna a menü, a pizzát kívántak volna jobban.
Imádkoznak a Zimmezum, zimmezum, recefice bumm-bumm-bumm dallamára és refrénjével – még ilyen változatban sem hallottam a Jöjj el, Jézus, légy vendégünk-et.
A vidám ima után Norbi elmagyarázza, hogy kell ügyesen elvenni a pizzaszeletet a tányérról. Beteszed alá a kést, és azzal együtt emeled át, így nem potyog le róla a feltét.
Vanessa született eleganciával utánozza. Rosszul vagyok a szeszszagtól, ami a buszban volt – panaszkodik Boti, s csak pislogunk, hogy mi történhetett, mire Gizella megmagyarázza: az ablakmosó szagját nem bírja a gyermek. A többiek arra panaszkodnak, hogy a sok süteménytől rosszul vannak, már egy falatot sem bírnak lenyelni.
Éljen az ifjú pár! Íme, Gizella tanító néni és a férje esküvője. Ha már itt vagyunk, hasznunkat is vegyék, elkérik a gyerekek Zsuzsi tanító nénitől a fényképezőgépet. Nekik mindenki tanító néni vagy bácsi, aki velük foglalkozik.
Gizella tanító néni idén ősztől jár, minden nap, Nagygalambfalváról Zetelakára. Régebb Siménfalván végezte ugyanezt a munkát, de ott megszűnt a délutáni. Kolléganőjével megebédelteti a gyerekeket, majd együtt megoldják a házi feladatokat, játszanak. Ő úgy veszi észre, sokuknak nem is annyira a tanulás, hanem a szabad mozgás hiányzik, hisz látjuk, mutatja, most is folyton nyüzsögnek.
A tanító nénik ajánlására veszik fel a gyerekeket, és együttműködnek abban is velük, hogy melyik gyereknek milyen típusú foglalkozásra van szüksége, mit kell pótolni. Elmondja, tanítványai közül sokan csak egy kis szobában élnek, négyen-öten vannak testvérek, sok gyerek egy szűk, mosdó nélküli helyen. Ami jó élmény volt számára, hogy az évvégi szülői értekezletre a szülők többsége eljött: ezt szerintem még a hagyományos iskolák osztályfőnökei is értékelnék, nemhogy a délutánisok. Egyetlen leányuk tanítóképzőt végzett, most külföldön önkénteskedik, ezért elhívta a férjét, hogy ne üljön otthon egyedül a férfi, advent vasárnapján.
Norbi tanító bácsitól megtudjuk, a Superar kórus külföldön már elterjedt jelenség, a bécsi a példakép. A különleges módszerrel dolgozó kórusnak rengeteg fejlesztő hatása van, magyarázza. Amellett, hogy a zenei kultúrát terjeszti, a csapatkohéziót, az alkalmazkodás képességét fejleszti. Ezek az örökmozgó gyerekek úgy tanulnak meg figyelni és fegyelmezetten viselkedni, hogy nem kell őket „fenyíteni”. A kórusban való éneklés ráadásul egyfajta jutalomnak számít: csak az részesülhet az utazásokból, kirándulásokból, a fellépések sikerélményéből, aki rendszeresen részt vesz a délutáni foglalkozásokon.
Még csak néhány éve működik Romániában a Superar, amit az ausztrál származású Elana Andrews vezet. Székelyföldön Ozsdolán, Zetelakán, Etéden, Hármasfaluban van. És, ha minden jól megy, Udvarhelyen is létrehoznának egy ilyen kórust, hogy a hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekeket ösztönözzék és segítsék.
