A német lányok imádják Székelyföldet

Hogy milyen emberré válnak, akik Waldorf-iskolát végeznek? Mutatom, hogy mire képes két tucatnyi középiskolás egy istenhátamögötti faluban.

Dedikálom ezt a fotóriportot Péter bácsinak, köszönve segítségét.

Mai fotóriportunknak két témája van: egy szép homoródremetei sikertörténet, ami arról szól, hogy néhány fiatal család próbál valamit mozgatni egy kiöregedő faluban, és egy világszintű sikertörténet egy olyan iskolai alternatíváról, melyről minden gyerek és volt gyerek csak álmodik, de csak keveseknek adatik meg. A két történetnek van egy közös pontja, melyet úgy hívnak: Waldorf. (Ezentúl kis duplavével írom, habár naggyal kellene, mert főnév, de megijeszt a sok nagy W, és egyébként sem a névadó gyárról van itt szó, hanem egy alternatív pedagógiai módszerről.)

Homoródremete egy gyönyörű kis székely falu egy zsákvölgyben. Légvonalban csupán 10 kilométerre fekszik a várostól, Udvarhelytől, de ha az ember személyautóval szeretné megközelíteni, akkor háromnegyed órájába is telhet, míg a helyenként hullámos, mindenütt kacskaringós, és egy részen még aszfaltozatlan 25 kilométeres kerülőúton eléri. Nem csoda tehát, ha az elmúlt néhány évtizedben Remetéből inkább elfele mentek az emberek. A fiatalabbak a civilizáció irányába, az idősebbek haza a Jóistenhez. A falu elnéptelenedett, kiöregedett, minden szempontból zsákutca lett. De minden mélypont egy lehetőség a felvirágzásra. Homoródremete központjában vagyunk, az iskolában. Egy német leányka, Sarah jön ki az iskolából, arcán mosoly, fején egy faláda, amelyben az előbb, a házba bemenet, még építési törmelék volt. Akkor nem a fején vitte, hanem ketten cipelték befelé.

Két kamasz és két felnőtt egyengeti a beérkező töltőanyagot az eljövendő mosdóban. Háttérben az a szakállas ember hibás mindenért, ő találta ki az egészet. Paul-nak hívják, sokkal idősebb, mint amilyennek tűnik, és humora is sokkal gazdagabb, mint amit képen meg lehet mutatni. Nem csoda, drámatanár. Paul 2015-ben vette fel a kapcsolatot a remetei barátaival, hogy ide hozná szociális munkára következő évben az osztályát. A történet megértéséhez nem árt tudni, hogy a waldorfban van egy ilyen, hogy 11. osztályban van egy szociális epocha, amely keretében pár hétig szociális munkát kell, hogy végezzenek a diákok.

Ekkor már Remetében néhány fiatal család agyában körvonalazódott, hogy jó lenne felújítani az iskola épületét. Mikor fiatalt mondok, akkor nem húszévesekre gondolok, hanem remetei viszonylatban gondolkodom. Az egyik családnak már akkor öt gyermeke volt, a nagyobbik leányka már közel kamaszkorú, tehát volt már valami élettapasztalat a hátuk mögött, tudták, hogy mit akarnak. A történet megértéséhez el kell mondanom az előzményeket: Remetében néhány évvel ezelőtt volt egy bevándorlási hullám. Tudom, hogy most divat migráncsozni, de nem célom.

A bevándorlást a Ladó család számlájára lehet írni. Pintyő és Hunor egy helyet kerestek, ahova hazaköltözhessenek, elvonulhassanak. Több eldugott székelyföldi falut megnéztek, rengeteget agyaltak, s Remetére esett a választásuk. Ugyanebben az időszakban a Gáspár család, Réka és Csaba is ezen gondolkodott, Magyarországról szerettek volna hazaköltözni egyre gyarapodó családjukkal. A sors úgy hozta, hogy találkoztak Ladóékkal, s elkezdtek beszélgetni. Mindkét család waldorf-közeli, akadt téma. Ladóék meséltek Remetéről, amire Gáspárék úgy belelkesültek, hogy még előttük ideköltöztek. Aztán volt még egy család, aki követte példájukat, Bogyó-Gyöngyiék, ők is nagyon jó fejek voltak, de nekik túl eldugottnak bizonyult a hely, s visszatértek a civilizációba, hogy a gyerekeket suliba írathassák. Gáspárék és Ladóék maradtak, és azóta szerves részévé váltak a falunak. Megpróbálták felpezsdíteni a falu életét, amennyire erejükből telt. Paul ebbe próbált besegíteni, mikor felajánlotta, hogy idejön az osztályával közmunkázni.

Így alakult, hogy 2016 tavaszán a München-Daglfing Waldorf-iskola 22 tanulója ült fel a buszra, hogy 25 órát utazva ideérjen Remetébe, közmunkázzon tíz napig, majd hazamenjen és jó hírét vigye a kalandnak. 2017 őszén ismét írt Paul a remeteieknek, hogy az eljövendő tizenegyedikesek nagyon szeretnének ide jönni, mert a nagyobbaktól hallottak alapján belelkesültek. Gáspáréknak tanyaépítés volt tervben arra az évre, Ladóéknak teljes házfelújítás, megegyeztek Paul-lal, hogy erre az évre kihagyják a kalákázást, hogy tudjanak haladni saját dolgaikkal. De a diákok nem hagyták magukat, megszervezték a tábort, és bizottságot küldtek Paul-hoz, akinek nem volt mit tennie, ismét levelet írt, hogy nagyon nagy az elhatározás. A remeteieknek mit mondhattak volna, félretették picit a saját ügyeiket, s folytatták az iskolafeljavítást.

Hogy a dolog szervezettebb legyen, a remeteiek egy egyesületet hoztak létre, amelybe Gáspárék és Ladóék mellett beszállt még a Józsa család is, és hivatalosan bérbe vették az önkormányzattól az épületet. A polgármesteri hivatal partnernek bizonyult, végig támogatta kezdeményezésüket, az első akcióban a homokot és a sódert adták, most a mobilvécé költségeit és a gyerekek fuvarozását is ők állták. Mindenkinek érdeke, hogy az iskolát felújítsák. Az épületet úgy adta bérbe a hivatal, hogy a funkciója nem változhat, iskola marad. A felújítási költségeket pedig jócskán csökkenti a német munkaerő. Ezek a gyerekek úgy dolgoznak, mint az őrültek, meséli Hunor, ilyen munkamorált nálunkfelé felnőtteknél sem látsz. Vasárnap délelőtt van, és a gyerekek úgy nyomják, mintha hétköznap lenne. Csak a vasárnap délután van megadva szabadnak.

A munka csendjét egy szörnyű baleset szakítja félbe. A túlbuzgóság meghozta áldozatát. Meg volt szabva, hogy egy álláson egyszerre egy ember tartózkodhat, de most felmásztak rá négyen. Leszakadt. Az egyik legénynek sikerült megkapaszkodnia a gerendában, a többiek leestek. Szerencsére egyik sem szenvedett nagyobb balesetet, a többszintes állás szintjei egyenként szakadtak le, s fékezték a zuhanást. De most újra kell építeni az állást.

A waldorfban nem szokás agyonbüntetni a tévedőket, nincsenek is jegyek, hogy azokkal büntetni lehessen. A tévedés az lehetőség a fejlődésre, és inkább azt ösztönözzük, hogy a gyerek tanuljon a tévedéséből, mintsem azt, hogy bűntudatába beleroskadjon. Anna, Gáspárék lánya, aki annak ellenére felmászott az állásra dolgozni, hogy az apja megtiltotta neki, most keményen dolgozik, hogy jóvátegye hibáját. Az új állás, melyet már sokkal biztonságosabbra építenek, minden biztonsági előírásnak meg kell, hogy feleljen, a német normák szerint is.

Még a TÜV is tanúsítja az igazi német minőséget, nem kis időbe telt, míg az egyik srác ezt a tanúsítványt bicskával megszerezte.

Odabent a készülő mosdóban is keményen zajlik a munka, törik szét a behordott építkezési törmeléket és döngölik szintbe, hogy betonozni lehessen rá. Gustafnak belefér egy poén, addig is pihen. Azt jó látni ezeken a fiatalokon, hogy milyen jól egybefonódik a munka és a buli. Nem szenvedő arccal dolgoznak, hanem örömmel, s a munkát időnként poénokkal fűszerezik. Ezt jelenti az, mikor úgy nevelkedtél, hogy örömből tanulsz, örömből dolgozol, nem félelemből, nem egy jegyért, nem a büntetéstől való félelemből. Mikor pozitívan motiváltak első osztálytól kezdve, nem negatívan, inkább jutalmaztak, mintsem büntettek.

Nem akarom azt mondani, hogy csupán csak azért ilyen munkásak ezek a fiatalok, mert waldorfosak, valószínűleg az is hozzátesz a dologhoz, hogy németek. Majd mikor tizenegyedikesek lesznek az idén induló udvarhelyi waldorf-suli diákjai, majd megnézzük, hogy mennyire hasonlítanak majd ezekhez a német fiatalokhoz munkamorál szempontjából.

Ebédidő közeleg, a lányok nekiállnak pityókát hámozni. Két helybéli asszony főz a németekre, de a lányok besegítenek nekik.

A német gyerekek szeretik a székely kosztot, csak dicsérő szavakat hallok a kajáról. De lehet, hogy csak azért dicsérik, mert ők fizetik. Ez egy olyan rendhagyó kaláka, ahol nem a haszonélvezők állják a kaját, hanem a munkások. Szociális munkát jöttek végezni, nem akartak semmiféle nagy anyagi terhet a remeteiek nyakába varrni.

Hatalmas munkaszeretet ide, munkatudat oda, jól esik azért megszabadulni picit a munkaruhától, legalább vasárnap délben.

Nem mindenki veti le a munkaruhát, van, aki csak most veszi fel. Az történt ugyanis, hogy előző este, szombat este lévén, picit buliztak a fiatalok. S voltak vagy négyen, akik az átlagosnál jobban lefáradtak a buliban, ők nem keltek fel vasárnap kora reggel dolgozni, későbbig aludtak. Paul tanár bácsi, aki laza és megértő, nem tolta le őket, nem ordította le a fejüket, egyszerűen csak beosztotta őket a délutáni váltásba. Míg a többiek lazulnak, ők dolgozni fognak. A waldorfot úgy is hívják, hogy szabadságra nevelés.

A tömeg elvonul a szálláshelyre pihenni. Ők is buliztak éjjel, jól esik most egy-két órát szunyálni, mielőtt elindulnának a kirándulásra. Fiatalság, bolondság.

Kirándulás. Végre! Lesz még egy ennél nagyobb kirándulás is, majd a munkatábor vége felé, a falubéliek szekeres kirándulást szerveznek majd a fiatal munkásoknak, amit nagyon élvezni fognak, tudniillik Münchenben nem szoktak túl gyakran szekerezni, mármint ló után kötött szekéren nem.

Közben a bulis társaság tapasztja az iskolát és sápázza a budit. Említettem az előbb, hogy a waldorfnak az a célja, hogy szabadságra neveljen. Ebből kifolyóan aztán rengetegen, főleg olyanok, akik soha egyetlen waldorf-iskolában nem fordultak meg, meg vannak győződve, hogy ez azt jelenti, hogy a gyerekek azt csinálnak, amit akarnak, és hogy a pedagógus ki van szolgáltatva a gyerekek kényének-kedvének. Hát, nem. Sajnálom, hogy le kell rombolnom az előítéleteket. A szabadságra nevelés az azt jelenti, hogy a gyereket hagyjuk azzá válni, amivé válnia kell, hogy felnőttként képessé váljon saját útjának felismerésére és követésére. Tehát ha neki az a földi küldetése, hogy gyártulajdonos legyen, akkor én pedagógusként nem fogom kiirtani belőle ezt, és nem fogom oknyomozó újságírónak nevelni, csak azért, mert utálom a vállalkozókat, mert kicsik az udvarhelyi fizetések. Vagy nem erőltetem rá, hogy orvos legyen, mert nagyok a fizetések és én is orvos vagyok. Hanem hagyom és segítem, hogy azzá váljon, akivé kell válnia, és megtanítom, hogyan találja majd meg az útját az életben. Ezt jelenti a szabadságra nevelés. Attól még a gyermeknek meg kell tanulnia viselkedni, és meg kell tanulnia, hogy tetteinek következményei vannak.

A munka az egy nagyon jó módszer arra, hogy az ember megtanulja, tetteinek következményei vannak. Bármilyen kicsi tévedés nyomot hagyhat az emberi testen. Kell ügyelni, nyilván, hogy nehogy valakinek nagyobb baja essék, de a kisebb testi problémákhoz egy jó waldorf-tanár úgy áll hozzá, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Nem kell ezt most extrém módon elképzelni, de azt azért javasolnám, hogy aki minden karcolástól és minden esőcsepptől félti a gyermekét, az ne adja waldorfba.

Nyilván, a szeretet is fontos, és a példamutatás. Ráveszed a gyereket, hogy viselje a következményét a tettének, de nem fordítasz neki hátat, és nem hagyod őt egyedül viselni a keresztet, mert soha nem csak ő a hibás. Így a felnőttek sem mennek pihenni vasárnap délután, együtt dolgoznak a bulis csapattal. Főleg olyan munkákat végeznek el, amelyeket nem szívesen bíznának gyerekekre. Most épp az illesztéseket vakolják, míg a fiatalok tapasztanak. Ha lehet tapasztásnak hívni, amit csinálnak: a ház falára vakolókanállal felviszik a vakolatot véletlenszerűen, majd az éleket egy nagy szivaccsal elsimítják. Így pont olyan lesz, mintha kézzel lett volna tapasztva, hagyományos módon. Jó csel.

Péter bácsi, akinek dedikáltam ezt az anyagot, megkérdezte volt tőlünk, még az egyik legelső beszélgetésünkön: fiúk, miért ragaszkodtok ennyire ehhez a waldorfhoz? Mondtam neki, hogy több más érv mellett azért, mert életszerű, mert az életre készíti fel a gyerekeket, mert az elmélet mellett megtanulnak egy rakás mindent, ami az élethez kell, házat építeni, kertészkedni, faragni, kenyeret sütni, satöbbi. Erre ő azt válaszolta, hogy ezt a hagyományos rendszerben is meg lehet csinálni. Valószínűleg igaza van, nem is akartam ellentmondani egy főtanfelügyelőnek, csak jobban tudja, hogy mit enged meg ez a rendszer. Csak annyit mondtam neki, hogy valószínűleg sokkal könnyebb megvalósítani mindezt, ha benne van a hivatalos tantervben. Mert a waldorfos tantervben benne van.

A tanterv. Most, hogy pedára járok, s időnként váltok néhány szót a tanáraimmal arról, hogy miért kell azt a sok elméleti tudást bevágnunk és visszaböfögnünk, egy válaszuk van: a tanterv. A legtöbb tanár hajlandónak mutatkozna normálisabb és életszerűbb dolgokat kérni, de ha a tanterv ezt kéri… Van olyan tanárunk, aki szegény minden kontaktórán halálközeli állapotba kerül, szünetet kér, kapkodja a levegőt és tölti magába a vizet, mert annyira lelkiismeretes, hogy leamortizálja magát a hatalmas méretű tananyag teljes átadásával. És nem jut idő az értelmes dolgokra, mert le kell darálni a tantervben előírt adagú tudást. Ezt láthatjuk az egész tanügyi rendszerben. Készülünk az érettségire, a kisérettségire, a kis-kisérettségire és a miniérettségire, ember legyen a talpán, aki valami mást is le mer adni a gyerekeknek, mint ami a tantervben van. Bizonyára vannak kedves olvasóink között olyanok, akik azt mondják, sok a duma, hát a hagyományos iskolában is lazán meg lehet bármit csinálni. Ha nem is tanidőben, de hétvégén, vakáció alatt, akármikor. Nem kell ehhez waldorf. Igazat adok mindenkinek. Meg lehet csinálni. Vannak sokan tanárok, itt környékünkön is, akik akár erejükön felül próbálkoznak, hogy a gyerekeknek valamivel többet nyújtsanak a valós életből, iskolán belüli vagy kívüli tevékenységek formájában. De mennyivel könnyebb és elegánsabb dolog ezt úgy tenni, hogy benne van a tantervben, észszerűen beleépítve, életkori sajátosságok alapján.

A waldorfban ezek a szerintem hasznos és életszerű dolgok, melyekre a hagyományos rendszerben gyakran nincs idő, bele vannak rakva a tantervbe, ezért nem kell ötpecsétes minisztériumi engedély ahhoz, hogy meg lehessen csinálni őket. Nem moroghat félelmében az igazgató, hogy te tanárként mással foglalkozol, nem kell tartani attól, hogy az ellenőrök megkérdik, hogy mi is zajlik itt, nem kell tartani attól, hogy valamelyik rosszindulatú kolléga vagy szülő feljelentést tesz, hogy mi tanítási napon épp házat építünk. Ott a tantervben harmadik osztályban a házépítés, akkor néhány hétig házat kell építeni, kész. Persze, mindennek megvan a miértje, nem véletlen, hogy a házépítés pont harmadik osztályban van.

A gyerekek 9 éves kora körül van egy olyan időszak, amit Rubicon-nak hívnak, ekkor a gyerek kiszakad abból a paradicsomi világból, ami a gyerekkorát jellemezte, és észreveszi a szakadást saját énje és a világ között. Ilyenkor nagyon egyedül tudja érezni magát, kérdések és kételyek emésztik, és szüksége van arra, hogy megtalálja a saját helyét ebben a világban. Nem csak lelkileg, hanem fizikailag is, meg kell lelnie a saját kis zugát, hogy fedél legyen a feje fölött. Ezért minden osztály szokott építeni ebben az időszakban egy házikót az iskola udvarára, hosszas tervezés és előkészülés után. Attól kezdve a gyerekek már nem ismernek lehetetlent a házépítés terén.

Ha meglett volna akkor ez a képriport, mikor beszélgettünk Péter bácsival, megmutattam volna neki: ezért, Péter bácsi, ezért akarjuk. Azt szeretném, hogy a gyermekeim egy ilyen suliba járjanak, hogy tizenévesen ilyen kamaszok legyenek. Szerencsére Péter bácsi már elég öreg és elég bölcs, képriport nélkül is megértette, és segített is, amennyit tudott.

Ha meglett volna ez a képriport régebb, megmutattam volna édesanyámnak is, aki éveken keresztül azért aggódott, hogy a waldorf az a hándik és fogyatékosok iskolája, és az ő unokáit nem akarja hagyni ilyen iskolába menni. Nem beszélt soha senkivel, aki waldorfban végzett, vagy waldorfban tanított, nem járt egyetlen waldorf-iskolában sem, de ő tudja, hogy ez miről szól, mert ő 50 éve tanárnő, s attól mindent tud. És megmutattam volna ezt Edit néninek is, aki az udvarhelyi városi tanácsban a tanügyi bizottság elnöke, és mindenkinek dicsekszik, hogy amíg ő tanácsos, addig Udvarhelyen nem lesz waldorf-iskola. Miközben fogalma sincs arról, hogy mi is a waldorf, mivel eszik vagy isszák, legutóbb is olyanokat mondott egy bizottsági ülésen, hogy csak néztem, hogy hogyan kerülnek ilyen emberek ilyen bizottságok élére. Kedves néni, pontosan mint anyukám, szeretnivaló, de nem értem, hogy ha valaki valamit nem tud, csak gondol, akkor miért akar feltétlenül döntést hozni abban a témában. Próbálok nem haragudni rá, és szeretettel viszonyulni irányába, és édesanyám irányába is, de nem értem, miért kell ebben a világban ekkora harcokat megvívni az emberi butaság és előítélet ellen, ugyanúgy, mint ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt. Miért gondolja egy helyi kis bizottságnak az elnöke, vagy egy falusi polgármester, hogy neki kell eldöntenie, hogy valami jó-e pedagógiailag, vagy máglyára való, mikor az a valami egy államilag elfogadott és támogatott alternatíva huszonöt éve.

Bizonyára feltűnt kedves olvasóinknak, hogy időközben ugortunk egyet az időben, vasárnapról szerdára. Ez már a kaláka utolsó előtti napja, a dolgok nagy része kész van, már csak az ablakok berakásán és a falfestésen dolgoznak a fiatalok. A ház kívülről kékre lett meszelve, mint a környékbeli hagyományos házak, bent pedig egy érdekes falfestmény elkészítésére vállalkoztak a legények. Egy táj, egy égigérő fa, kicsit olyan magyar népmesés, még akkor is, ha németek festik.

Harry Potter festi a fát. A becsületes neve a srácnak Ruben, és majd ha nagy lesz, talán Rubens lesz, de nekem mindig Harry Potter jut eszembe róla, bocs. Rendes, csendes srác, hallgat és végzi a munkáját. Szép lesz a fa.

Néző is akad, Mila többször is meglóg a munkából, hogy csak itt álljon tízpercekig, s bámulja társai művét. Csak fel ne fázzon! A hajópadló lerakása nem volt erre a szezonra tervezve, jövőre is kell valami munkának maradnia. Úgy tűnik, munkaerő is lesz bőven, mint utólag kiderül, hazamenetel után olyan híre lett az iskolában a remetei iskolaépítő tábornak, hogy a 2019-es kiadásra negyvenen jelentkeztek első körben. Úgy tűnik, hogy meglehet, hogy nem is tavasszal fognak jönni, hanem nyáron, a vakációban.

A festő brigád rájön, hogy az egyik sarokban a teremnek jó az akusztikája. Rögtön énekelnek is egyet. A nap során többször is előfordul, hogy valaki nótára fakad, s a körülötte állók követik a példáját. Rá lehet kattintani a háromszögre a videón, s meg lehet hallgatni, hogyan énekel egy waldorfos tizenegyedikes. Nem úgy tanulnak zenét, mint mi tanultunk a suliban. A zeneelmélet mindig másodlagos a zenélés öröme mögött. Előbb zenélnek, s mikor az jól megy, akkor megnézik, hogy hogyan néz ki ez az elméletben. Az én gyerekkoromban a sulimban úgy volt, hogy megtanultuk az elméletet, s miután mindenki teleszívta magát rossz jegyekkel elméletből, megpróbáltak zenélni velünk, oszt nem értették, hogy miért nem örültünk felhőtlenül ennek. A waldorfban fordítva van. A ritmus, a zene végigkíséri a gyerekeket első osztálytól tizenkettedikig, jó módszere a hangulatkeltésnek, társa a jókedvnek. Szinte mindenki megtanul egy-két hangszeren is játszani, nem tökéletesen és könnyhullatással, mint a művészeti iskolákban szokás, de annyira azért jól, hogy egy buliban ne kelljen a sarokban ülnie csendben.

A waldorfnak nem célja, hogy művészeket képezzen, de a gyerek kap egy annyi művészeti nevelést, hogy úgy a zene, mint a dráma vagy a vizuális művészetek területén lesznek alapfogalmai és alapképességei. Ha meg kell terveznie a házát, le tudja rajzolni, nem kell feltétlenül embert fogadnia erre. Sőt, lehet, hogy meg is tudja építeni. Olyan a waldorf, mintha egy elméleti líceum, egy szakiskola és egy művészeti iskola keveréke lenne, mindenből kapnak a gyerekek egy annyit, amennyi elég indulásból az élethez.

Most tanultuk az állami tanítóképzőben, neveléstörténet tantárgyból, hogy Comeniusnak, a modern pedagógia atyjának pánszófikus törekvései voltak. Ez azt jelenti, hogy az egész világot egy nagy egységnek látta, ahol minden összefügg mindennel, a tudományok szervesen egymásba illeszkednek, és egységben vannak a művészetekkel, a hittel és mindennel. Az egység megismerésére, megérzésére való törekvés fontosabb, mint a szétesett darabok morzsáinak a felcsipegetése és visszaböfögése. A waldorf is ezt vallja, vagy legalábbis én úgy érzem, hogy ezt vallja. Azt is szokták mondani róla, hogy a kéz, a szív és a fej iskolája. A kéz, ami tesz, a szív, ami érez, és a fej, ami gondolkodik. Reklám vége. Azt azért még elmondom, hogy alapvetően a waldorf nem nevel zseniket. Nem egy elitiskola, ahol a város legjobb gyerekeit összeválogatják és versenylovakat nevelnek belőlük. Itt általában olyan gyerekek vannak, akiket a szüleik ide akartak adni, mert azt akarják, hogy életrevaló, életkedvelő emberek legyenek belőlük, ne a tanügyi rendszer frusztrált áldozatai. Az innen kikerült fiatalok semmivel nem okosabbak az állami rendszerben nevelkedett társaiknál, csak annyi, hogy talán picit több mindenhez értenek, több gyakorlati tapasztalat van a hátuk mögött, lelkesebbek, és kifogások helyett megoldásokat keresnek.

Lassan az utolsó ablakkeret is lefestődik, visszakerülnek a letakarított, felújított, lekent, újraüvegezett ablakok, a frissen meszelt fal szárad. Akiknek nincs már itt munkájuk, keresnek maguknak. Az elmúlt napokban is volt olyan, hogy többfelé segédkeztek a faluban. Erről is szól a szociális epocha. Néhányan egy öreg néni pajtájából hányták ki a tehenek alól a méter magasra gyűlt ganéréteget. Szegény néni nem akar lemondani az állattartásról, de nincs már ereje hozzá. Mások a papilaknál segédkeztek ásni, néhányan lepakoltak egy teherautót egy gazdaságnál, ahol csak az öregek voltak otthon, a fiatalok nem. Ahol tudtak, segítettek.

Besüt a lemenő nap a felújult iskolába, mely, ha jól értettem, a 60-as évektől nem volt használva. Talán ismét lesz benne élet. A remeteiek úgy képzelték el eredetileg, hogy multifunkcionális lesz az épület. Alkalmanként szolgálhat szálláshelyként, mert azt tapasztalták, hogy nincs a faluban olyan hely, ahol huszonvalahány ember szállását és tisztálkodását meg lehet oldani. De a tervekben szerepelt oktatási tevékenység is, többek között erdei iskola, és az is cél volt, hogy közösségi házként szolgáljon a kis helyi közösségnek, legyen egy hely, ahol találkozni tudnak, rendezvényeket tudnak szervezni.

Időközben az egyház kitalálta, hogy átalakítanák a papilakot szálláshellyé, és a rendelkezésükre is bocsátják szükség esetén, cserébe azt kérték, hogy ne osszák meg az iskola termének a terét elszállásolás céljából, hanem inkább hagyják meg a nagy teret közösségi célokra. Ezért úgy döntöttek, meséli Csaba, hogy inkább olyan tartalommal töltenék meg az épületet, ami a helyi értékeket, e vadregényes völgy szépségeit megismertetné másokkal. Pályáztak, megvásárolnának a faluból egy szövőszéket, erdei iskolát szerveznének, táborokat. Pingpong asztalt is vennének, felszerelnék az iskolát. Terv az van bőven. Sokkal könnyebb úgy tervezni, hogy van egy épület, ahova tervezni.

A német diákok hazamennek, az általuk mutatott példa itt marad, él bennünk. Comenius szerint a gyerekek elsősorban a jó példából tanulnak. Bizonyítja ezt a másfél éves Luca, Ladóék legkisebb, harmadik lánya, aki, habár még a németek el sem mentek, vedrekkel mászkál fel-alá az iskola udvarán. Dolgozik. Ha minden igaz, ő már az udvarhelyi waldorf-suliba fog járni, sőt, még az egyik nővére is. Most a héten kaptuk meg a minisztériumtól a jóváhagyást, a tanfelügyelőség belevesz a beiskolázási tervbe, az iskolaigazgató maximálisan partner, pedagógusunk van. Az Alt Technologies Transylvania és az Amigo & Intercost szponzorként segít az engedélyeztetéshez szükséges sokezer lejt előteremteni, hogy ne kelljen a szülőknek kifizetni ezt az összeget. S habár még van néhány elintézni való formalitás, úgy tűnik, hogy mindenki pozitívan áll a dologhoz, és meglesz, ősztől indul az első előkészítő osztály. Majd tizenegy év múlva készítek egy képriportot arról, hogy hogyan töltik a mieink a szociális epochát. De addig még lehet, hogy visszatérek néhányszor ide Remetébe, megnézni, hogyan kalákáznak a németek. Hogy azok, akik folyton kérdik tőlem, hogy mi lesz a gyerekükből, ha waldorfba íratják, kaphassanak egy képet arról, hogy milyen egy waldorfban nevelkedett ember. Búcsúzom innen, Remetéből. Hajrá, németek! Hajrá, remeteiek! Hajrá, waldorf!

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok