Szeptember közepe óta követem Sean “Diddy” Combs (régebbi művésznevén Puff Daddy, majd P. Diddy) letartóztatásának ügyét, és minél mélyebbre megyek a nyúlüregben, annál több rétegben kopik le az amerikai álom egykor Erdélyig ellátszó máza és csillogása.
Jane Rosenberg tárgyalótermi rajza.
Sean Combs-t szeptember 16-án tartóztatták le, az ellene szóló 14 oldalas vádiratban szexkereskedelemmel, szexre való kényszerítéssel és zsarolással vádolják, illetve „egy olyan bűnszervezet létrehozásával, amelyben szexuális vágyainak kielégítése, hírnevének védelme és viselkedésének eltitkolása érdekében bántalmazta, fenyegette és kényszerítette a körülötte lévő nőket és másokat”.
A letartóztatás előzménye, hogy 2023. novemberében a rapper egykori élettársa, Casandra “Cassie” Ventura több millió dolláros pert indított Combs ellen, szexuális bántalmazás miatt. Bár az ügy nem jutott a törvényszék elé, Ventura feljelentésének következményeként a következő hónapokban további 11 panasz érkezett Combs ellen; a vádlók szerint a rapper 1991 és 2009 között szexuálisan zaklatta őket. 2024. márciusában Combs amerikai otthonaiban razziáztak, ahol lőfegyvereket, lőszereket és több mint 1.000 üveg síkosítót találtak.
2024. májusában nyilvánosságra kerültek egy hotel biztonsági felvételei, amelyeken Combs fizikailag bántalmazza Venturát. Combs ezt követően nyilvánosan bocsánatot kért a kiszivárgott bántalmazásért. Letartóztatása óta tagadja az ellene szóló vádakat.
A rapper-producer bűnügyi vádjainak virtuális süllyesztőjében hirtelen abban a kamaszkori tudatállapotban találtam magam, amikor a kétezres évek elején, nyomtatott magazinokban (Bravo, Popcorn, Cool Girl) lestem a hollywood-i sztárok minden titkát, a szépítkezési tanácsoktól kezdve a szerelmi életükön át az öltözködési szokásaikig. A román nyelvű lapokat, amelyekhez akkor Marosvásárhelyen hozzáfértem, mára, a mai tinik számára felváltotta az internet és a közösségi média, de akkor, húsz évvel ezelőtt, Puff Daddy is egy sztár volt, akinek zenéjét bár sosem hallgattam, mégis kaptam hírt extravagáns életéről, ahogy vizuális impulzusokat is.
Most, hogy már több mint 120 áldozat vádolja Diddy-t szexuális zaklatással, akaratlanul is szembesültem azzal, hogy milyen torz üzeneteket kaptam-kaptunk akkor Amerika celebjeiről, és mennyire hamis volt az a kép, amelyet általuk felépíthettünk magunkban, képzeletünkben. Ahogy a Me Too mozgalom óta egyre több film- és zeneipari nagyágyúról és visszaéléseikről lehull a lepel, úgy lassan arra is fény derül, hogy Hollywood sosem volt más, mint amilyennek most látszik. Csak most ide is ellátszik, valamennyire.
Amerikai rémálom és közelgő választások
Az amerikai elnökválasztás előestéjén különösen izgalmas egy komolyabb pillantást vetni az USA celebkultuszára, a popszakmára és reklámiparra, és ezeknek globális hatására, mert bár elsőre úgy tűnik, széttartó témákról van szó, végül mind összefügg. (Aki az elnökválasztás politikai-társadalmi kontextusáról szeretne naprakész információt kapni, annak ajánlom a Partizán Amerikánó podcastjét, például ezt a részt, amelyben arról is szó esik, hogy mit hozna Trump és mit Harris elnöksége Magyarországnak.) Elég csak arra gondolni, hogy idén augusztusban terrorveszély miatt lefújták Taylor Swift bécsi koncertjét, hogy lássuk, a digitális jelenben a távolságok és az értékellentétek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint azt földrajzilag gondolnánk.
Diddy ügye kapcsán többek között az lett nyilvános, hogy a producerként is aktív, igencsak befolyásos Combs hosszú éveken át kirívó és látványos, ún. „fehér party”-kat tartott, amelyekre a sztárvilág legnevesebb – és feltörekvő – képviselői is hivatalosak voltak. Zenészek, színészek, sportolók, politikusok, üzletemberek, médiaszemélyiségek szerepeltek ezeken a bombasztikus bulikon, talpig fehérben, a házigazda Combs pedig egyfajta modern Gatsby-ként lépett színre, így is hivatkozott magára. A csillogás, a pia, a drogok, a show alap volt ezeken a bulikon. Ezzel még nem is lenne baj, mondhatni, amennyiben konszenzuális nagykorúak vesznek részt rajta. Csak nem így volt.
Felvétel egy karitatív céllal megrendezett fehér party-ról, 2009-ből. Forrás: CNN
A probléma ott kezdődött, hogy ezeknek a fehér – nyilvános – buliknak a végén, vagy ezekkel akár párhuzamosan, Diddy lakásainak elkülönített részein vagy hotelszobákban, jött a ráadás, a „freak off” (magyarul kb. megőrülés, megborulás, illetve szlengben ejakuálás) buli, amelyek során a rapper és bűntársai akaratuk ellenére nőket és férfiakat, köztük kiskorúakat is, bedrogoztak, hogy aztán a rapper voyeur-i élvezetére, különféle szexuális együttlétre kényszerítsék őket. Az aktusokat lefilmezték, hogy az áldozatok és a buli egyéb résztvevői később zsarólhatók legyenek.
A vádak szerint Sean Combs szexkereskedelemmel is foglalkozott az évek során, illetve szexmunkásokat hozatott otthonába, hogy azok kielégítsék mindenféle nemi vágyát. A mostani feljelentések szerint Diddy legfiatalabb áldozata 9 éves volt, és a drogos-erőszakos orgiák olyan szintig mentek el, hogy Diddy, vendégei és az áldozatok infúziós kezelést, intravénás folyadékpótlást kellett, hogy kapjanak a helyszínen.
Az eset és kapcsolati dinamikája rémesen hasonlít az Epstein-ügyre, és csak továbbra rontja a helyzetet, hogy Donald Trump egykor jó barátjának és legendásnak nevezte Diddy-t, és Combs barátságot ápolt olyan sztárokkal, mint Jay-Z, Usher, Justin Bieber, Ashton Kutcher, Leonardo DiCaprio, LeBron James, Jennifer Lopez, vagy éppen Beyoncé, akinek Freedom című száma idén Kamala Harris kampánydala lett.
Egy celeb nem celeb
A tények között számtalan konspirációs elmélettel is találkozni a neten a Diddy-ügyben, és az sem könnyíti az átlag felhasználó dolgát, hogy máris megjelentek deepfake hang-, kép- és videóanyagok, nyilatkozatok, különféle sztárok – hamis – vallomásaival. Sőt, az Amazon-on Diddy volt barátnője és három gyermekének anyja, a fiatalon elhunyt Kim Porter elkallódott memoárja is felbukkant. A könyv az állítólagos bántalmazásokat tárgyalja, amelyeket Porter Diddy keze alatt elszenvedett. Porter gyermekei a napokban azonban leleplezték a könyv hamisságát, az Amazon pedig visszahívta az e-könyvet, írja az NBC.
A számok viszont magukért beszélnek: jelenleg a legszámosabb követőtáborral rendelkező Instagram-fiókok közül a Kardashian-Jenner testvéreknek (összesen 1.06 milliárd követő), Beyoncé-nak (315 millió követő) és Justin Biebernek (294 millió követő) bizonyíthatóan baráti-szakmai köze volt Sean Diddy Combs-hoz, és egyes vélemények szerint Bieber kiskorú áldozata is volt a rappernek.
Az eltörléskultúra, vagyis a cancel culture mentén a közösségi médiában van már példa különféle celeb-bojkottokra, de ezek viszonylag vérszegénynek mondhatók egyelőre. Idén májusban például a Blockout mozgalom a #Blockout2024 hashtaggel söpört végig a digitális térben, a grandiózus, ultrapazar, ultra-reklámcentrikus Met Gála ideje alatt. A tiltakozók arra ösztönöztek mindenkit, hogy a közösségi felületeken, kiváltképp a legtöbb pénzt hozó TikTok-on és az Instagramon tiltsák le azokat a celebeket, sztárokat, akik nyilvánosan nem ítélték el a gázai háborút, de részt vettek az eseményen, amelyre 75 ezer dollárért lehetett jegyet kapni.
A letiltást azzal is indokolták a kezdeményezők, hogy a celebek saját anyagi javaik megőrzése miatt nem nyilatkoznak súlyos háborús kérdésékben, annak félelmében, hogy az állásfoglalásuk szerződésbontáshoz vezetne. A közösségi médiákban való termékreklámok a rengeteg pénzt viszont pont a követők, a rajongók részéről hozzák. Ilyen értelemben a „digitine”, vagyis a „digitális guilottine” egyfajta felhasználói öntudatra ébredés, egy apró gesztus az ellenállásban.
A májusi események és a Diddy-botrány következtében Beyoncé például már több mint 5 millió követőt veszített az Instagramon, és mivel jelenleg is whiskey- és farmerreklámokat posztolgat az áldozatokkal való szolidaritás kinyilvánítása helyett, kommentszekciójában emberek és botok egyaránt alázzák, gyalázzák őt, a sztárénekes kikövetésére és eltörlésére biztatva mindenkit.
A celeb-reklám mint politikai kampány
Aki csak legyintene arra, hogy a popkirálynő Beyoncé-tól épp elfordult ötmillió ember, érdemes végiggondolnia, hogy Amerikában milyen hatással bírnak a celebritások politikai megnyilvánulásai. Teljesen más az, hogy például Kolozsváron Bogdán Zsolt biztat az RMDSZ-kampányvideójában arra, hogy valljuk magunkat magyarnak a népszámláláson, mint amikor a már említett popkirálynő előbb megtiltja a Trump csapatának, hogy használja a Freedom című dalát, majd „odaajándékozza” azt kihívójának, Kamala Harris-nek, megelőlegezve ezt tavaly két koncertjeggyel. Már csak arányok és a szóban forgó pénzek miatt sem összehasonlítható a két eset. Lehet, hogy aki szereti és tiszteli Bogdán Zsoltot, de nem szereti és tiszteli az RMDSZ-t, ugyanúgy meg fogja nézni Bogdánt a kolozsvári színházban, mint előtte. De ha nem teszi, akkor sem fog ebbe anyagilag belepusztulni senki, sem Bogdán, sem a színház. Kérdés, hogy a nyíltan Magyar Pétert támogató Nagy Ervin pályájára lesz-e bármilyen hatással a színész politikai elköteleződése. Hollywood-ban viszont kicsit másként működik a cancel culture, máshogy forog a pénz, és nem biztos, hogy ha valakit letöröltek az asztalról, lesz számára visszaút.
Abban megegyezhetünk, hogy Beyoncé vagy bármilyen más médiasztár üzenetei sokkal könnyebben célba érnek, gyorsabban befogadhatók, mint például egy politikai elemzőjé. Könnyebb egy csiricsáré, fizetett influenszert követni, mint végigbogarászni a választási programokat, vagy napirenden lenni a két nagy amerikai párt, a republikánusok és a demokraták politikai kínálatával és mulasztásaival. Beyoncé már az előző elnökválasztásokon is posztolt arról, hogy a Biden-Harris adminisztrációt támogatja, és a 300 milliós követőtábor egyértelmű jelzésnek vette ezt. Idén Beyoncé mindeddig nem jelentette be nyilvánosan, hogy Harris-t támogatja, anyja, Tina Knowles viszont már igen, akárcsak az Obama- és a Clinton-házaspár. A Forbes több híresség és közszereplő támogatási döntését is közzétette, itt lehet böngészni, ki ki mellett köteleződött el.
Diddy letartóztatása miatt most viszont sok más előadó is összeköttetésbe került a drogfűtötte bulikkal, a szexuális kizsákmányolásokkal, az emberkereskedelemmel, nem különben, viccesen mondva, a Beyoncé férjeként ismert Jay-Z rapmogul is. Kínos anyagok jöttek felszínre, a nagyobb nyilvánosság elé, amelyek szorosra fűzik a szálat a két rapper és viselt dolgaik között, ezeket viszont nem fogom itt taglalni, mert hivtalos nyilatkozatok hiányában átláthatatlan az egész. Hogy milyen hatással lesz ez, ha lesz egyáltalán, a demokrata kampány és a Beyoncé-himnusz kapcsolatára, illetve a Beyoncé-kultuszra, még elválik.
Beyoncé és Jay-Z magánlátogatása a Louvre-ban, 2018-ban. Fotó: Rolling Stone
És akkor vissza a posztkommunizmusba
Eszembe jutott Az ördög Prádát visel című filmből az a részlet, amikor a főszerkesztő Miranda (Anna Wintour hasonmásaként, Meryl Streep jegesen zseniális alakításában) szarkasztikusan elmagyarázza Andy-nek (Anne Hathaway), hogy azt bolyhos, hétköznapi ékszínkék pulcsit, amit visel, voltaképp ők, a divatszakemberek, az haute couture aktorai választották ki számára, indirekt módon. Bármennyire szeretne tehát Andy eltávolodni a felszínes divatipartól, amelyet entellektüelként megvet, a dollármilliós iparág csápjai hosszúra nyúlnak, egészen az adományboltok leárazott termékeiig.
Analóg módon, a posztkommunizmus gyermekeinként (Boris Bruden kultúrakritikus szavaival) mi is hihetjük azt, hogy nincs ránk befolyással az, ahogyan az amerikai online nyilvánosság alakul, vagy az, hogy Rihanna épp milyen parfümöt, sminket vagy ruhát reklámoz. Hihetjük azt, hogy az influenszerkultúra nincs hatással a sajtóra vagy akár a választásokra, pedig már egy ideje itthon is az amerikai trendhez alakuló, figyelemalapú politikai gyakorlatokat vehetünk észre.
Emlékezzünk vissza, hogy nemrég az udvarhelyi polgármesterválasztás előtt hányan osztották meg nyilvánosan, hogy kire és miért pont rá fognak szavazni, vagy gondoljunk legközelebbi celebpolitikusunk, Borboly Csaba online megnyilvánulásaira, vagy épp most, a kampányban motorozó Kelemen Hunorra. Hogy nincsenek Beyoncé, Rihanna vagy Kim Kardashian kaliberű celebejeink, az is tény, de a Sephorában meg tudjuk vásárolni azt a terméket, amit ők reklámoznak, és a tiniknek egy LeBron-féle Nike cipő felérhet a Szent Grállal.
Az Amerikából importált marketingstratégiák és politikusi kommunikáció veszélyes szerzemény lehet, amennyiben nem vagyunk tisztában azzal, hogy – mint az most a Diddy-botrány ürügyén is kiderült – ezeket az üzleti modelleket és közéleti kampányokat az alvilág még csak nem is rejtőzködő tagjai is mozgatják, befolyásolják. A lokális, az erdélyi és romániai magyarok reális igényeihez, értékrendszeréhez és szellemiségéhez igazodó kampány kitalálása, legyen az egy párté vagy egy terméké, sokkal mélyrehatóbb munkát, több időt és pénzt feltételez, amire nem biztos, hogy van keret vagy érdek egy olyan tranzitzónában, mint Erdély.
