Az anya-lánya kapcsolatról minden anyának és nem anyának meg lányának és nem lányának.

Nem könnyű dolog valakinek a lányának lenni. Az anyja részt meg el sem tudom képzelni. Van egy nő, aki olyan, mint te, mégis teljesen más, akit imádsz, mégis vele tudsz a legnagyobbakat veszekedni. Valaki, aki egy tükör, és meglátod benne minden apró hibád. Időről időre eszedbe jut a kapcsolatotok, teszed-veszed, értékeled, és mindig elkönyveled, hogy lehetne jobb. El is tervezed, hogy mit kell tenned ennek érdekében, aztán percek alatt elfelejted. Ha ismerős a helyzet, talán Fagyiznod kéne egy kicsit, hátha meghozná a kedved egy fagyizáshoz is.   

Nem láttad a darabot? Vigyázat, spoilerveszély!

Röviden a cselekmény: adott egy kislány, az anyja, és egy fagyizó – ez mindig állandó. Ami változik: az életkor, az életkörülmények és a személyiségek.

Az első jelenetben a kislány hároméves, másnap lesz az első napja az oviban, szintúgy az anyjának a munkában, az apja mérnök, valahol a távolban utakat épít. Ugrunk az időben: a lány hétéves, anyja közli, hogy az apja elhagyta őket egy másik nő miatt. A következő jelenetben a lány már kamasz, anyja engedélyt kér tőle, hogy összeházasodjon Zoránnal. Megkapja, pontosabban annyit tud kihúzni a lányból, hogy „leszarom”. A negyedik jelenetben a lány már egyetemista, újságírást tanul, közben dolgozik, jobban keres az anyjánál. Bejelenti az anyjának, hogy össze fog házasodni a válófélben lévő, kétgyerekes szerkesztőjével, akitől már három hónapos terhes. Harmincévesen látjuk legközelebb, megtudjuk, hogy az apa meghalt, és a férjének szeretője van, de ő úgy tesz, mintha nem tudná, nem szeretné, hogy apa nélkül maradjanak a gyerekei. Harminchét évesen a lányával kapcsolatos gondjait osztja meg az anyával. Tizenhárom év múlva megtudjuk, hogy Zorán meghalt, az anya otthonba megy, a lány meggyőzi, hogy adják el a házát. Az utolsó jelenetben kiderül, hogy az anya nyert a lottón, a lánya felhívja, nem mondja ki tisztán, hogy kell neki a pénz, az anya neki ajándékozza a nyeremény felét, a lány nem köszöni meg. 

Nem annyira röviden a drámát itt találod. 

Kevés szereplő, kevés díszlet,

ám annál több történés. Két nő életének pillanatait kísérhetjük figyelemmel hatvan éven keresztül: megismerjük őket, azonosulunk velük és önkéntelenül is eszünkbe jut a saját anyánk, lányunk. Talán mert tele van az élet nagy momentumaival, Miro Gavran valahogy úgy fűzi egymásba a probléma-gyöngyöket, hogy valahol mindenképp ott vagyunk mi is, onnantól a miénk is lesz a történet, és a színpadon többé már nem Bekő-Fóri Zenkő és Kőmíves Boróka áll, hanem mi. Az a fajta előadás, amit jó eséllyel nem úszol meg könnyek nélkül, felkavar, elgondolkodtat, és otthagy a kérdéssel: Vajon jól csinálom?

Ezeket az emlékeket vittem magammal az októberi bemutatóról szerda este a Fagyi közönségtalálkozójára, ahol egy hosszú nap után fáradtan estem bele az előtéri piros fotelek utolsó szabad helyére, és vártam, mi történik. A színészek, Barabás Árpád rendező és Szalay Zsuzsanna pszichológus már elfoglalták helyeiket a közönség elé helyezett székeken Győrfi Katával, a beszélgetés vezetőjével együtt. A kérdésekből és hozzászólásokból egy meghitt és személyes – főleg a színház munkatársai és a pszichológus részéről, de a közönség sem szégyenlősködött – beszélgetés kerekedett ki, megfűszerezve Szalay pszichológiai tudásával.

Ideális anya-lánya kapcsolat. Létezik?

– merült fel már a legelején. A színpadon látható anya-lánya kapcsolat jó? Szeretik egymást? Ha igen, ez holt derül ki? Követendő példaként szolgálhat a viszonyuk? Ez volt talán az est legmegosztóbb kérdése, ami időről időre visszatért. 

Szalay Zsuzsa már kezdetben leszögezte, hogy az egynemű szülő/gyerek kapcsolatok a legterheltebbek: például az anyák sok olyan tulajdonságot szeretnének lányaikban megváltoztatni, amit önmagukban nem tudnak elfogadni, emellett generációs örökségeket, kliséket, a férfiakhoz való viszonyulásukat is átadják gyermeküknek. Ugyanakkor ott a rivalizálás, akár tudatalatt is lenyomhatják a szülők a saját gyermeküket, fejtette ki. Szerinte esetünkben nem beszélhetünk egy rossz kapcsolatról, hiszen mindig ott vannak egymásnak, az már más kérdés, hogy megadják-e egymásnak a megfelelő válaszokat és támogatást, egészítette ki. 

A közönség soraiból volt, aki jónak vélte a kapcsolatukat, volt, aki ennek az ellentétét gondolta, másnak a törést az utolsó rész jelentette: „Hol az egyik van bajban, hol a másik, de mindig kiemelik egymást. Az is annyira szép, hogy ki hívja meg a másikat fagyizni. Az egész fagyizási rituálé kiemeli őket a hétköznapok sűrűségéből, kicsit megtisztulnak, tudnak beszélni. Viszont a végén a lottónyeremény szembeüti az embert. Megvannak a történetek, amikor a a szomszédban már alig várják, hogy haljon meg a másik, hogy el tudják adni a házat. De itt nem akartam, hogy ez megtörténjen. Számomra itt ütött ki, hogy ez nem egy jó kapcsolat. Vagy ahol elkezdtem remélni, hogy én majd nem fogok ide jutni”.

Te felhívnád anyádat, ha nyerne a lottón?

Röviden: már hónapok óta nem beszéltél a nyolcvanhárom éves anyáddal, ő nyer a lottón. Mit teszel? Felhívod? Kérsz tőle pénzt? Ha igen, hogyan? Mit árul el ez a kapcsolatotokról? Az előadásban a lány telefonált, kért is, köntörfalazva. Az utóbbi nem tetszett a jelenlévők többségének. Mentségére Kőmíves Boró és Barabás Árpi is azt tudták felhozni, hogy az élete szörnyű, valahol már a negyedik jelenetnél kisiklik, és egyre rosszabb lesz, „az előadás vége a lány meghasonulásának a csúcspontja, ami onnan indul, hogy beleillleszkedik a szerető szerepébe, annak ellenére, hogy gyerekként még az anyjával együtt utálta az apja szeretőjét. Ez egy szörnyű tükör. Az anya a saját lányában kell, hogy meglássa a nőt, aki miatt elhagyták, a lány pedig saját magában. A másik bizonyíték, amikor azt mondja, hogy ő tudja, hogy szeretője van, de ezt a helyzetet elfogadja, mert nem akarja elveszíteni a férjét. Innen lefele megy: önmagának hazudó, saját értékeit semmibe vevő ember lesz” – fogalmalmazta meg saját értelmezését a pszichológusnő. 

„Gyerekként függünk a szülőktől: az igényeink, szükségleteink kielégítése a szülőkhöz kapcsolódik. Van, akit ez zavar gyerekként is. Van, aki kifejezetten élvezi, hogy valaki gondoskodik róla. Ez a függőségi állapot és az anyasebek, apasebek nagyban meghatározzák az életünket. Nagyon kevesen vagyunk, akiknek ideális kapcsolata van a szülőkkel. Nem lehet más anyát választani, nem lehet azt mondani, hogy bocsánat, én egy másik anyát szeretnék. Ez van, ezt dobta gép. Felnőttként megválaszthatjuk a szeretőnket, a barátainkat, a főnökünket, de a szülők esetében nem így működik. Felnövünk, és megmarad a szülőnek, hogy nem bánt jól, nem adta meg a gyerekének, amit kellett volna, ugyanakkor a gyereknek is, hogy nem volt ott a szülő, amikor kellett volna, bántotta vagy nem bánt jól vele. Ezért van az, hogy jó messze kerülnek egymástól, és ritkán találkoznak. Sokszor az a távolság azért lesz meg, hogy legyen” – folytatta. 

Vagy nem is kell meglegyen. Lehet, hogy csak egy hegyen kell átmenni, de mégsem látjuk a saját anyánkat vagy félévig. Mindig közbejön valami. Beszélünk hetente, de közben fogalmunk nincs, hogy mi történik velük, tette hozzá a rendező. 

Apahegek és anyabibik

De mi van akkor, ha az egyik szülő kiesik a képből? Hogyan lehet ezt a gyerekkel közölni? Hogyan lehet rajta túllépni? – tette fel a kérdést Győrfi Kata. 

Szalay válasza nem volt túl kedvező: „Ez egyértelműen egy visszafordíthatatlan folyamat. Hol fog nyomokat hagyni? Egyrészt a párválasztás és a másik nemhez való viszonyban. Az előadásban a kislány dühös arra a nénire, aki miatt elhagyta az apukája, felnőttként a játszma ugyanaz: ő lesz az, akire dühös volt gyerekként. Önkéntelenül ismételjük azokat a momentumokat, amik fájdalmasak, amikkel nem tudtunk megküzdeni, ahol sérelem ért, revansot kérünk. 

Másrészt, egy örök seb marad, mint egy fizikai sérülésnél: hasad a bőr, nyílt seb van, idő kell, amíg beforr. Ép bőr soha nem lesz: ha sérülés éri, felszakad, mindig érzékenyebb lesz, mint az egészséges felület. Ezzel együtt kell élni. Ezt hogy lehet? Meg kell gyászolni és építkezni kell valahogy. Itt az apa elvesztése nagyon korai, és rávetül az, ami az anya szájából hangzik el, és nagyon sokszor a való életben is előfordul, hogy a sérelmet elszenvedő nő önkéntelenül is azt mondja, hogy az apád elhagyott minket. Valójában nem ez történet, a nőt hagyja el a férfi, és nem a kislányt, ezt fontos lenne korrigálni. Különben a kislány úgy nőhet fel, hogy nem volt elég még az apjának sem. Akkor meg hogy lehetne elég másnak?” 

A gyermek szava

De mi van akkor, ha nem hagy el senki senkit, de mégsem működik a dolog? Kérjük ki a gyerek véleményét? Adjunk egyáltalán a gyerek szavára? – merült fel. 

Zenkő az egyik gyerekkori traumáját mesélte el példaként: megkérdezték, hogy szeretne-e költözni, ő nem akart, mégis költöztek. Boróval minden fontosat megosztottak a szülei, mindenről kikérték a véleményét, és többnyire érdekelte is őket az. Tudta, hogy van pénzük vagy nincs, az apja mit csinál vagy mit nem csinál, mégis volt néhány tabu, amiről soha nem beszéltek. 

Zsuzsa szerint fontos bevonni a gyerekeket, de egy olyan kérdéshez, mint a „Mit szeretnél?”, nagyon bátornak kell lenni, mivel ez iszonyú tág, jobb, ha alternatívákat adunk, és ezek közül választhatnak a gyerekek. „Ha már eldöntöttük mondjuk, hogy mi nem a tengerre megyünk nyaralni, hanem például Magyarországra, és a keretbe sem férne bele a tengerpart, akkor nyilván nem a gyerek fog dönteni. Sokszor elhangzik szülőktől, hogy nem mentünk mi ide vagy oda, mert a gyerek nem akarta, elcsodálkozok, hogy olyan döntéseket adnak a gyerek szájába, ami nem az ő felelőssége lenne. 

Az előadásban arra kíváncsi az anya, hogy az új párja tetszik-e a lánynak, tudom, hogy egy nagyon fontos szempont tud lenni, hogy vajon ő-e az igazi, de nehogy már a gyermek döntse el, hogy a párommal mikor fogok összeházasodni vagy épp nem házasodni. A válásnál szintén ez a helyzet: lehet, hogy nem a gyermeknek kell eldöntenie, hogy két ember együtt maradjon vagy ne. Úgy gondolom, hogy felnőttként vannak olyan dolgok, amikért felelősséget kell vállalnunk, be kell avassuk ebbe a gyereket is, de nem mindig úgy, hogy neki kell döntenie”.

Ki hazudik előbb?

És, ha mondjuk nem jól alakulnak a dolgaink, akkor mit tegyünk? Lehet kiabálni és szomorúnak lenni a gyerek előtt? Lehet egy anya törékeny és sebezhető?

Boróka arról mesélt, hogy gyerekkorában semmi törékenységet nem látott az anyjában, ezért nem is tudja, hogy ő hogyan lehetne sebezhető vagy egyáltalán lehetne-e az. Zenkő hasonló élményekről számolt be, amit rossz példaként könyvelt el, tanult belőle, és felnőttként máshogy csinálja a lányával: ha szomorú, elmondja, hogy miért az. Azt is hozzátette, hogy a színházi nevelésen, amikor a hazugságról beszélnek, mindig felmerül a szülő, aki nem volt jól, és hazudott. 

Zsuzsa is, Zenkőhöz hasonlóan megéli az érzéseit a gyermekei előtt. „Hogy tanítjuk meg a gyerekeinket arra, hogy milyen a hiteles megélés, ha mi állandóan leplezzük az érzéseinket?” – tette fel a kérdést, amit rögtön meg is válaszolt: „Egy hangos szót nem hallhat a gyermek, ami egyébként teljesen természetes lenne. Az sem jó, ha azt hiszi, hogy minden oké, nem veszekednek a szülők, aztán tíz év múlva a semmiből jön a válás. Nem lehet a gyerek előtt leplezni a szülő lelkiállapotát, a gyerek annyira rá van fókuszálva a szülőre, hogy minden rezdülését érzi. És megkérdezi, hogy miért szomorú az anyja, és visszakapja a nemleges választ. 

Mi érünk el ezzel? Azt, hogy a gyerek jól detektál egy érzést, erre a szülőtől megjön a nemleges válasz, a gyereket összezavarodik a saját megélésében, a saját érzékelésben. Felnőttként nem fogja tudni, hogy amit megérez, az vajon tényleg az, vagy csak képzelődik. Persze nem az mondom, hogy most törjünk tányérokat. De azt elmondhatjuk, hogy olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben visítanék, és lehet, hogy egyet ordítok is”.

Tudsz fényt adni?

Az est vége fele az a kérdés merült fel a közönség egyik tagjában, hogy nem-e ott van a probléma gyökere, hogy senkinek nincs rendes párkapcsolata az előadásban. 

A felvetésre a pszichológus válaszolt, szerinte ez tyúk és tojás kérdése, mert „ha nem jó a párkapcsolat, mint az előadásban, akkor a nő szomorú lesz, esetleg depressziós is, ez pedig rávetül az anya szerepére, és együtt rezonál a gyerekével. Mi, nők elég érzelmi lények vagyunk, ha nem érezzük azt, hogy szeretve vagyunk – első körben a társunk részéről –, és ha a meg nem értettség, szeretetlenség, távolság uralkodik a kapcsolatban, akkor az anya megkeseredik, és ez átmegy a gyerekre”. 

„Fényt csak az tud adni, akit fénnyel fürdetnek” – vágott közbe, és idézte Zsuzsa szavait a kérdező. „A család egy rendszer” – magyarázta Szalai – „Olyan nincs, hogy az egyik kicsit rosszul van, de a többi mind virul. Ha egy elem rosszul van, beteg, problémái vannak, az kihat az egész gyerekre, a férjre, a feleségre. Átvesszük, érezzük egymást, szavak nélkül is rezonálunk egymással. De ha nem táplálja a két ember egymást – én úgy gondolom elsősorban a két szülő –, a gyermek nem lehet szeretetforrás és szeretet pótlék a szülőnek. 

A gyerek nem azért születik, hogy szeretettel lássa el sem az apát, sem az anyát. Az a felnőtt kellene szerintem gyereket vállaljon, aki elég ép ahhoz, hogy a gyerekében ne azt lássa,hogy majd ő fog engem igazán, feltétel nélkül szeretni, hanem az, aki úgy érzi, hogy szeretetből és gondoskodásból annyi van már benne, hogy szeretné megosztani mással, a saját vérével. 

Nagyon sok esetben használják, főleg nők, hogy a párjuktól hiányzó szeretet a gyerekben éljék, kapják meg. És itt jön össze az, hogy össze van nőve a gyerek a szülővel nagyobb korban is. Itt már nem a gyerek igényéről beszélünk, hanem a szülőéről. A gyereket használja szeretet pótléknak, ez visszaélés. Óriási lelki terhet nyom a gyerekre később, mert nem jó úgy felnőni, hogy azt gondolod, hogy az a feladatod, hogy az anyádat boldoggá tedd”.