A harckocsi géppuskájának dörrenése, a puskapor fémes szaga, a halottasház penetráns bűze és az édesapa kővé dermedt arca a fiatal lány holtteste mellett
Egy év telt el a székelyudvarhelyi bentlakás-tragédia óta, és azt látom, hogy túl könnyen léptünk tovább. Vagy talán nem is léptünk, csak úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.
Még meddig lehet mindent egy, szélső lapra feltenni? Mi lesz, ha egyszer elfogy a szerencse?
Szóljatok légyszi most nekik is, akik nem tudnak románul. Barátoknak, szomszédnak, rokonnak és családnak.
Egyben magyarázat arra, hogy a nép, bár keveset tud választottjairól, és örökké elégedetlen, mégis rájuk szavaz ama nagy napon.
Mi nem Magyarországon élünk. Mi Romániában, Erdélyben élünk annak minden tartozékával. És ez nagy különbség.
Én nem mondhatom meg senkinek, hogyan éljen, vagy ne éljen a szavazati jogával, de a reménytelenség unalma valószínűleg nem a megfelelő hozzáállás.
Nem tudom, ez melyik nyugati ország, talán egyszerre mindegyik. Itt az lehetek, aki mindig is szerettem volna lenni.