Az álomból szőtt város
Nem tudom, ez melyik nyugati ország, talán egyszerre mindegyik. Itt az lehetek, aki mindig is szerettem volna lenni.
Az utcákat tisztaságillat lengi be. Minden ház más színű, az emberek ismeretlen, dallamos nyelveken cseverésznek. Barátságos, otthonos és biztonságos ez a város. Este fényárban úsznak az utcák-terek, neonfeliratok fénye meg-megcsillan az arcokon. Egy nyugati országban vagyok, nem tudom, melyikben. Talán egyszerre mindegyikben.
Aszfaltba süppedt lábnyomok
A színes lámpák sorra ellobbannak. Felébredek. Mint a legtöbb éjjelen, ma is bepisiltem. Sietek, mert korábban kell beérnem az iskolába, hogy tudjam lemásolni osztálytársaimtól az aznapi házi feladatokat. Megmosdom, reggelizem, felöltöm a sötétkék, műanyag szövetű iskolai egyenruhám. Felhúzom a karomra a gumipántos karszalagom. Számok alapján azonosítanak, ha valami disznóságot követek el. Én a 792-es szám vagyok, tizenkét éves és Kolozsváron élek. 1982-ben járunk, és mint általában, ma is összeszorult gyomorral indulok iskolába.
A levegő poros, füstszagú. A sáros, színtelen utcákon maguk elé révednek a morózus emberek, csak arra vigyáznak, hogy lehetőleg ne botoljanak egymásba. A nyitott ajtókkal zötykölődő buszokból egymásba kapaszkodva, egymás nyakába lihegve, fürtökben lógnak a zsírszagot árasztó tömegek. Az aszfalt a nyári hőségben belesüppedt lábnyomaink őrzi.
A tanárnő ráérősen lapozgatja a naplót. Néha kitekint a szemüvege fölött, körbenéz. Tudja, hogy a diákok abban reménykednek, azért imádkoznak, hogy aznap ne őket pécézzék ki. A tanárnőt nem érdekli, hogy mit gondolunk a tananyagról, magunkról, az életről. Hogy mi tesz minket kíváncsivá, mik a kihívásaink, örömeink. Egy szempont vezérli: mennyire pontosan mondjuk vissza a bemagolt leckét. Nem bátorít, nem dicsér. Büntetéssel nevel. A tízes osztályozási rendszerben a négyes már elégtelen, de ő behúz neked egy övalatti egyest, amit csak egy kilencessel tudnál kijavítani átmenőre.
Van egy kövér, izzadságszagú és rossz leheletű tanárunk. Úgy rekcumoz, hogy megfogja a fejem és szálkásan borostás, zsíros arcát az arcomhoz dörgöli. Otthon mutatom a kivörösödött pofám. Azt a választ kapom, hogy biztos megérdemeltem. Bizonyára, mint ahogy az otthoni veréseket is.
Este sötétség borul az utcákra, terekre, de a hold fényében még néha felsejlik egy-egy tovasuhanó, elveszett szellemlénynek tűnő ember alakja. Aztán már csak a kutyák csaholnak a távolban. Végül minden elcsendesül.
Üzenet egy másik világból
Reggel levelet hoz a postás. Ma az iskola helyett a temető felé veszem az utam. Amikor csak tehetem, itt lógok, az egyedüli helyen, ahol nem vagyok magányos. A temető a szürke, félhalott város színes, életteli oázis-mentsvára. Itt és csak itt érzem magam közelebb ahhoz, aki lenni szeretnék. Leülök egy fa tövébe, előveszem a nekem címzett, türkiz tollal írt levelet. Kedvelem a türkiz színt.
Kedves barátom,
A repülőn azt kívántam, bárcsak soha ne szállnánk vissza a földre. A felhők felett elbóbiskoltam és álmomban arra kényszerítettem a pilótát, hogy keressünk egy másik bolygót. Mielőtt megtaláltuk volna, leszálltunk és a reptéren várt a család, amelyik befogadott. Úgy köszöntöttek, mint rég nem látott családtagot. Zavarban voltam, hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel a korábban soha nem tapasztalt kedvességgel.
Ezt a várost tisztaságillat lengi be. A házak színesek, este fényárban úsznak az utcák-terek. A villódzó színes lámpák fénye megcsillan az arcokon. Már nem a kolozsvári temető az egyedüli menedékem. Itt végre az lehetek, aki mindig is szerettem volna lenni.
