Fotók: Sata Zalán
Ő Berci, a kéktorkú tragopán. Általában Tibet, Kína, India, Vietnám és Mianmar területén lófrál, magashegységekben, örökzöld és kevert erdőkben él. Testhossza 64-68 centiméter, amelyből 18-23 centiméter a farok. Magányosan vagy párban jár, nem szereti a bandázást. Fákon alszik, eledelét a földön keresi.
Nem kellett több ezer kilométeres út, hogy vele és társaival találkozzak, csupán Korondig mentem. Egy félreeső utcában, egy először teljesen közönséges családi otthonnak tűnő ház udvarán vezettek körbe.
Ha belépünk a Malom utca 24-es szám alatti kapun, végigsétálunk a ház mellett, bevesszük az udvar ívét, baloldalt meglátjuk a szárnyasok dróthálóval védett lakóhelyét és a rajtuk található ismeretterjesztő papírokat.
Odébb egy kisasztal, rajta kifestősök, majd egy hinta, ahonnan árnyékban csodálhatjuk a csőrösök mindennapjait. A hintától balra pár lépés, és papagájokkal csacsoghatunk, jobbra pár lépés, és egy elkerített, tavas „állatlesőben” találjuk magunkat.
Szász Emil alkotása mindaz, amin végigsétáltam. „Körülbelül ekkora gyermek voltam, már akkor állatokat tartottam” – intett a dereka tájékára, ezzel jelezve, hogy nem ma kezdte az állattartást. Akkor „bolondult bele” a madarakba, amikor a „nagyanyja féle tyúkudvarba” hét évvel nyitás előtt megvásárolta az első pár páváját. Miután beköltöztette őket, felkönyökölt, és egy fél órán keresztül figyelőzött: „úr isten, hogy tud valami ilyen gyönyörű lenni?” A madárkert megépítésére egy, ugyancsak madarakkal foglalkozó magyarországi ismerőse, valamint a balatoni madárkert ihlette. Amikor elhatározta, hogy vállalkozást alakít ki a hobbijából, még azt sem tudta, hogy fog neki, mit csinál, csak az elhatározás volt meg. Öt évre rá kész lett a madárkert, megépíteni 10-15 barátja segített, akik vele együtt dózeroltak, betonoztak. „Akinek egyszer a tollszag felmegy az orrába, azt onnan a fekete föld sem fogja tudni kivenni” – lelkesedett.
A kert madarait „szó szerint mindenhonnan” szerezte. Romániában, Magyarországon, Ausztriában és Németországban szokott madárvásárra indulni. „A ritka madarakkal nem úgy van, hogy beülünk a kocsiba, felfutunk Udvarhelyre, s Pista bácsi udvarán pont hányódik egy kéktorkú tragopán” – viccelődött.
A madarak ottjártamkor „vetkeztek”. Lejárt a nászidőszak, és ahogy az emberek levetik a mocskos ruhát, a madarak levedlik a kifakult, sáros tollaikat, majd növesztenek újat. Ilyenkor, a pihenési időszakban a legnyugodtabbak. Általában egy-másfél hónap alatt ennek vége is, a pávák azonban kivételek: magas és közel háromszáz szemes tollazatot kell növesszenek, erre félév alatt képesek, így ők lassabbak – magyarázta Emil a minket figyelő pávákra utalva.
Szemet szúrt a fehér, kiderítettem, külön leírása nincs, minden érvényes rá, ami egy hagyományos színűre. Hangja neki is rikácsoló, dísztollai neki is kétéves korában kezdenek kialakulni. Ő is képes elélni 10-20 évig is, ezalatt pedig földön talált magvakat, gyümölcsöket és rovarokat eszik.
A tulajdonos visszatért a nászidőszakra, kiemelte az aranyfácánt, neki a legaktívabb a násztánca, folyamatosan kerülgeti a tojót fel-alá: „egyszer elgondolkoztam, teszek egy lépésszámlálót a lábára, ugyan biza mennyi lépés jönne ki, de szerintem a lépésszámláló is kiakadna” – humorizált. A szóban forgó madár a galléros fácánok csoportjába tartozik.
A csoportba még egy faj: a gyémántfácán sorolható. A két faj egymással is tud életképes utódot létrehozni. Sok madárárus ahelyett, hogy vásárolna egy pár aranyfácánt és egy pár gyémántfácánt, hogy külön-külön utódaik legyenek, spórlásképp a két fajt egymással párosítja. Ha piros toll jelenik meg először a kicsinyen, akkor azt aranyfácánként adja el, ha fehér, akkor gyémántfácánként. Ezzel csak akkor van baj, ha például egy gyémántfácánnak titulált madárnál utólag megjelennek a piros tollak is, „s akkor a tenyésztő jön, s körmöli kockásra a képét”.
Ahogy a madaraknál az szokás, ezeknél a fajoknál is mindig a kakasok a színesebbek, a tojók be kell olvadjanak a környezetbe kotláskor és a fiókák nevelésekor, másképp a ragadozók könnyen kiszúrnák őket. „Nincsen nagy házuk, BMW-jük, hogy csajt kapjanak, ezért marad a díszes tollazat” – viccelődött Emil.
Szerinte kényes vagy agresszív madár nem létezik, minden madárnak személyisége van, ennek bizonyítására újra a fácánokat hozta fel példának: míg a kertben jelenleg megtalálható királyfácán kézből eszik, az előzőhöz be sem lehetett menni, annyira agresszív volt, szaggatta szét a dróthálót. Az általa nevelt ezüstfácán ugyancsak kézből eszik, az előző azonban a munkavédelmi bakancsát „átalütte”, és a lábujját megszúrta.
Míg egy vadászfácánpár 300 lej, egy királyfácánpár már 450 és 600 lej között van, a többi 1000-1500 lej, a himalájai már 500 euró – avatott be.
Melyik a világ legdrágább madara? – tettem fel a materialista kérdést. A jácintkék ara papagájt emelte ki, ami 6-8 ezer euró, a fekete kakaduk akár lehetnek 15-20 ezer eurósak is. Hogy jobban éreztesse az árát egyes madaraknak, egy történetet is mesélt: egy barátja elment egy papagájtenyésztőhöz, kinézett magának egy egyedet, és annyira szimpatikus volt az árusnak, hogy 1000 eurós kedvezményt ígért neki. A barátja boldogan megköszönte a gesztust, lelkesen kérdezte, mennyibe kerül a papagáj, amire meg is kapta a választ: 25 ezer euró, de 24 ezerért neked odaadom – kacagta el.
Veszteség is jár a madártartással, mesélte a tulajdonos és a beszélgetéshez néha csatlakozó édesanyja: egy alkalommal Emil kétezer euróra vásárolt díszkacsákat Magyarországon, majd rá egy hónapra a róka mind megölte őket. Azt mondta a tulajdonos, ha valaki kivett volna a zsebéből kétezer eurót, nem esett volna olyan rosszul, mint hogy félévi tenyésztőkkel való egyezkedés után egy reggel kimegy a kertbe, és lát egy „dögtemetőt”. Akkor majdnem eladta az egész állatállományt, annyira megviselte.
Ha anyagi szempontból vizsgáljuk a vállalkozást, jelenleg Emil saját zsebből is kell táplálja, a látványosság fenntartásával járó kiadásait külföldi munkákból fedezi, emellett apósa kőműves-vállalkozásában is dolgozik.
Egyelőre becsületkasszával működik a kert, hiszen amíg minden tervét nem vitelezte ki, nem akarja, hogy a látogatók elvárásait alulmúlja, és úgyis ki kelljen fizetniük a belépőt. „Mindenkinek a szívére rá van bízva, amennyit akar, annyit ad, és kész” – magyarázta.
A nagy pénzösszeg, amit befektetett, eleinte szült családi konfliktusokat, de azóta környezete elfogadta, támogatja. Édesanyja például sokszor fogadja és körbevezeti a kíváncsiskodókat, a madárgondozásban is szorgoskodik, egyszer négy hónapig is rendezte a madarakat, amíg Emil külföldön volt. A látogatásom során a nő elmesélte, egyszer mi történt vele a segítkezések közben: elment a gyógyszertárba fia kérésére, hogy vásároljon antibiotikumot. Ránézett a gyógyszerész, és mondta, hogy sajnos nem tud adni recept nélkül. Erre ő: „értsék meg, hogy nekem a fácánoknak kell, mert dögölnek meg” – mesélte nagyokat kacagva.
A madarakat néha gyógyszerezni kell, akár betegség esetén, akár féreghajtáskor. Olyankor szomjaztatni kell őket, délutántól nem kapnak inni, hogy másnap reggel biztosan megigyák a gyógyszeres vizet. „A döglés az mindig benne van a pakliban” – jelentette ki Emil. A madarak az utolsó pillanatig titkolják, hogy betegek, ezért akár egy olyan betegségben is elpusztulhatnak, amit észre sem vettek a gondozói. Azért a titkolózás, hogy a vadon ragadozói ne vegyék észre gyengeségüket, ösztönös viselkedés. Ha egy rovarokkal táplálkozó madár megpróbál megenni egy méhet, megcsípheti a torkát, akár egy ilyen egyszerű módon is életüket veszíthetik.
A cél egyébként nem egy mindennapi állatkert, ahol „szétnéztem, jó, szép volt, köszöntem szépen”. Megpróbálnak kontaktust létrehozni a látogatókkal, hogy emlékezetes legyen a kerti körút. Körbevezetik a látogatókat, az információkat szemtől szembe ismertetik, elmondásuk szerint így próbálkoznak.
Emil kitért az általam korábban már kiszúrt kifestősökre is, ezeket a gyermekek körbevezetése után adja oda nekik, hogy akinek még maradt energiája és türelme, az válassza ki a színezők közül a kedvenc madarát ábrázolót, és színezze ki, hogy maradjon meg emlékbe.
Van nyuszi is a madárkertben? – kérdeztem lesokkolva, miután egyszerre több nyulat is láttam futkosni a madarak közt.
– Az a helyzet, hogy a gyerekek úgy vannak ezzel az egésszel, hogy mindegy, mi az, szép a madár, gyönyörű, de valamit tudjon megsimogatni. Azt sem bánja, ha egy döglött tyúkot hozok ide, csak valamit tudjon megsimogatni – válaszolt humorosan a hitetlenkedő kérdésemre. A nyuszit a tervben lévő kisállat-simogatóba szeretné áttelepíteni.
Hiába nincs még simogató, én attól megszeretgettem a füleseket. Szemeztem a tollasokkal, és füleltem a csőrösöket. Még pávát is kergettem, nem fogadta közeledésem. Elfáradtam. Szuvenírnek kaptam három pávatollat, megköszöntem, hogy ott lehettem, búcsút intettem, majd becsuktam magam mögött a madárkert kapuját.
Az uh.ro a te véleményedre kíváncsi!
Segíts nekünk megtervezni a jövőt! Csak pár kérdésre kell válaszolnod, mindössze 5 percbe telik, de nekünk sokat segítesz vele!
