Egyelőre semmi. De ha Szilágyi Nóra egyszer úgy dönt, hogy tömegfesztivált szervez, akkor a Metallica is megtudja, hogy hány órára van Bukaresttől Csíkszereda.
fotók: TÓTH Hunor
A tavalyi fesztivál után azt írtam, hogy a Csíki Jazz olyan, mint egy ölelés, ami után úgy érzed, mégsem annyira szar ez a világ. Vagy ha mégis, akkor is kibírod valahogy a következő ölelésig. Szerencsére már csak egy hetet kell kibírni.
És azt is írtam, hogy szerintem Szilágyi Nóra főszervező ezt a fesztivált ajándéknak szánta. Úgy gondoltam, hogy a barátait akarta megajándékozni vele. Meg a barátainak a barátait. No meg egy kicsit saját magát is.
De igazából csak találgattam. Hogy az idén ne kelljen találgatnom, megkértem Nórát, hogy mesélje el az elmúlt 12 évet. Meg egy kicsit a tizenharmadikat is.
Nóra azt üzeni, hogy ha nincs időd vagy kedved hosszú cikkeket olvasni, akkor itt tudsz jegyet vásárolni. Mi meg azt üzenjük, hogy egyelőre ne kapkodd el a jegyvásárlást, mert nyerhetsz is egy fesztiválbérletet, ha előfizetsz az uh.ro-ra. Erről bővebben itt olvashatsz. És köszi, ha esetleg mégis tovább olvasol.
Az utóbbi években azt figyeltem meg, hogy annál nagyobb a siker minél több embernek jut belőle. És azt látom, hogy egyre többen élik meg sikerként – akár személyes, akár közösségi sikerként – a Csíki Jazzt. Mi kellett ahhoz, hogy ez egy ekkora, és ennyi ember számára érvényes siker legyen?
Azok, akik ismernek nyilván valamennyire hozzám kötik – főleg az indulás miatt – a Csíki Jazzt. De nem mindenki ismer, és a közönség, a nézők nem mindig tudják – és nem is kell tudják –, hogy ki van mögötte, hanem azt tudják, hogy Csíkszeredának ez egy nagyon fontos és nagyon kiemelkedő eseménye, és erre büszkék.
Most már eljutottunk oda, hogy azok az emberek is büszkék, akik egyébként nem is hallgatnak jazzt, sőt azok is, akik sosem voltak a fesztiválon, de mivel látják, hogy nemzetközi és óriási és hogy milyen világsztárok lépnek fel, olvasnak róla az újságban, szembe jön velük a Facebookon, ezért tudják, hogy ez nagy dolog.
Most a 13-ik Csíki Jazz előtt vagyunk. Milyen volt az az út, amin idáig eljutott a Csíki Jazz? Milyen pályát, milyen ívet futott be? Volt egy leállás is, és gondolom voltak holtpontok. Hogyan lendültetek túl ezeken?
Mikor a legelsőt indítottuk, akkor mindenki számára hatalmas őrültségnek tűnt az egész. Igazából egy kicsit annak is szántuk, mert nem értettük, hogy egyébként miért ne lehetne Csíkszeredának egy jazzfesztiválja. Mondjuk, a városnak akkor nem sok köze volt a jazzhez, de minket ez nem zavart.
Akartunk valami nagyon furcsa, ugyanakkor valami nagyon vidám dolgot csinálni. S mivel azok, akikkel elindítottuk – Daradics Karina és Daradics Róbert – szintén ilyen bohókás, álmodozó emberek voltak, így álmodtunk egy nagyot, és elindítottunk egy kicsi, mini fesztivált.
Azért neveztük mininek, mert tudtuk, hogy egy aránylag kisvárosban aránylag kicsi pénzből csináljuk, és eleinte csak kétnapos volt. A zenész haverjeimet hívtuk meg, sőt a saját zenekarom is fellépett. Igaz, hogy a zenekar számára az volt a búcsúkoncert, hiszen pont akkor döntöttünk úgy, hogy leállítjuk. Így az akkori zenekarom helyett lett egy fesztiválom.
Mivel haver zenekarok léptek fel nagyon kevés pénzért, ezért csak a szervezés és a hozzá kapcsolódó rengeteg apróság került pénzbe.
Olyan nagy rizikója nem volt az egésznek. Inkább az volt a rizikó, hogy lesz-e közönsége, lesz-e nézője. De mivel én a hétköznapokban közönségszervező vagyok, ettől nem szoktam komolyabban félni. Tudtam, hogy valahogy csak bevonzok annyi embert, akik előtt nem szégyen megtartani az első Csíkszeredában szervezett jazzfesztivált.
És jöttek. Elég sokan jöttek, hogy jól érezzük magunkat. És a siker szinte ránk kényszerítette a folytatást. Már az első alkalommal is megvolt ez a nagyon családias nagyon mosolygós hangulata, ezt vittük tovább.
A fesztivál ívére visszatérve azt tudom mondani, hogy nagyon sok beszélgetést hallgattam a nagy fesztiválok főszervezőivel, és ők pontosan azt mondták, amit én is tapasztaltam, hogy általában a második év a totális csőd.
Amikor az ember elindít egy ilyen nagyobb rendezvényt, akkor óvatosabb. Ám amikor már siker van, akkor hajlamos vagy arra, hogy elengedd a gyeplőt. De még nem voltunk akkorák, még nem voltunk annyira ismertek és támogatottak, hogy nyugodtan hátradőlhessünk, ezért az anyagiak teljesen mellé mentek. Akkor szét is váltunk azzal a csapattal. Amiben az volt a fájdalmas, hogy egy barátságból indult és a pillanatnyi üzleti kudarc a barátságot is felemésztette. De idővel begyógyult a seb – legalábbis én most úgy érzem –, továbbra is szeretjük és tiszteljük egymást.
A második kiadás után én terhes lettem, de terhesen és majd kisbabával is folytattam. De ott volt egy törés. Sőt. Akkor volt az igazán nagy törés, és nem akkor, amikor a tízedik fesztivál után megálltam.
