Tófalvi Zselykével a könyvvásár zsongásából szabadulva találkozom Marosvásárhely egyik emblematikusan szocreál szállodájában, a hallban. Az épület belső tere nem épp ízléses és Zselyke belső eleganciájához sem illik, de a posztkommunista stílusban felújított építészeti monstrum mégis tökéletes helyszínnek bizonyul a beszélgetésünkhöz. Zselyke szövegei ugyanis sokszor repítik vissza az olvasót a rendszerváltás előtti, diktatórikus Romániába, valamint az azt követő, kilencvenes évekbeli szabadságbuborékba – mindezt úgy, hogy a szerző már két évtizede a mai, modern Budapesten él.
Zselyke a kettősségek szimultán működtetésének mestere. Egyfelől fiktív szereplőkkel mutat be nagyon is valós élethelyzeteket, másfelől saját tragédiáinak és örömeinek megfogalmazásához olyan rejtett módon talál mondatokat, hogy csak a legfigyelmesebb olvasó szűrheti ki az önéletrajziságot – és még így is tévedhet. Jelen idejű élmények régi zsigereket mozdítanak be, és fordítva: gyermekkori reflexek feleselnek a felnőttkori tudatossággal. Összemosódik múlt és jelen, emlék és álom, tény és vágyakozás, mindez egy élet-illatú, meglepetésekkel és veszteségekkel teli prózában, ami mégis olyannyira idegnyugtató és szívmelengető, mint télen a kamilla tea.
A marosvásárhelyi születésű szerző második, rövid prózai írásokat – vagy ahogy ő fogalmaz, short story-kat – tartalmazó kötete, a Randevú a Fekete Nyúlban most ősszel jelent meg a Mentor Könyvek kiadónál. Borítóján Vida Krisztina – az UH áprilisi hónap alkotója – Bukarest című illusztrációja látható: egy csukott szemű, békés ábrázatú, de erőt sugárzó nő szerepel a rajzon, aki feje fölé tartja a megnyúlt Holdat, mintha épp most akarná felrakni az égre. Vékony törzsében meghitten világítanak a tömbházlakás-ablakok. Az éjszakában a blokkok emberekké válnak, szívük az otthonuk, otthonukban a szívüket tartják. Mintha Bukarest vizuális megidézése a kötetborítón összekapcsolná Tófalvi Zselyke szövegeinek két fontos, motívumszerű urbánus terét – a magyar fővárost és a romániai szülővárost – egyetlen impulzusban, spontán vágyálomban.
Fotó: Vida Krisztina
Zselyke írásai nem csupán az élet megfigyeléséből születnek, hanem a benne való elmélyülésből is. Beszélgetünk az életet rendező kettősségekről, az elmúlt évtizedek előre mutató és kétségre okot adó változásairól, irodalmi inspirációkról, és arról, hogy az íráshoz mindenekelőtt idő kell. Zselyke érett nő, nem fél az élettől, mert benne van nyakig. De időnként feljön a tisztább felszínre, és írás révén megfogalmaz impressziókat és tanulságokat – és persze újabb kérdéseket – a hétköznapokból. Van benne és szövegeiben egy Földanya-minőség, amihez jó visszatérni, sötét reggeleken, amikor a házban még mindenki alszik, vagy éjszaka, amikor már mindenki lefeküdt. Novemberben Tófalvi Zselyke a hónap szerzője.
A kis szakmai önéletrajzodba, amit nekünk küldtél, azt írtad, hogy két gyerek és munka mellett, reggel találsz időt az írásra.
Tófalvi Zselyke (1976, Marosvásárhely) Budapesten él, jelenleg a Budapesti Fesztiválzenekar munkatársa. A társadalomtudományok felől érkezett a kispróza felé: tárcái, jegyzetei, novellái a hétköznapi dimenziót villantják fel – és azt, ami a mindennapiságok mögött van. 2019-ben Látó-nívódíjat kapott; 2020-ban jelent meg első kötete Amikor hazajössz címmel; 2024 szeptemberében jelent meg második kötete Randevú a Fekete Nyúlban címmel, szintén a Mentor Könyvek kiadónál. Két kisgyerek, és a munka mellett csak a hajnali órákban talál időt az írásra.
Eleinte nagyon rövid történeteket írtam, mert egyszerűen erre kényszerített az idő, de akkoriban keretet adott az egésznek, hogy a Szabadság című kolozsvári napilapban volt egy rovatom, és hetente teljesíteni kellett a penzumot. Az idővel viszont mindig hadilábon álltam, és mostanra már egyre nehezebb reggel négykor felkelni. Hatig írtam, utána pedig kezdődött a másik „foglalkozásom”, anyaként – iskolába készítettem a gyerekeket, főztem stb. De mindig fontos volt az írás, ezért sikerült megtalálni hozzá az időt.
Most jelent meg a második köteted. Mi a rutinod, az alkotófolyamatod? Hogyan lesz a hajnali két órás írás session-ből kész kötet?
Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen nem tudok írni, mert az alkotáshoz kell a koncentráltság és jelenlét. De amikor még kisebbek voltak a gyerekek, valahogy akkor is volt időm. Karl Ove Knausgård, a norvég író, a Budapesti Könyvfesztiválon elmondta, hogy tudatosan mindig író szeretett volna lenni, talán íróiskolába is járt. Amikor elvégezte az egyetemet, elment egy világítótoronyba pár hónapra, hogy ott megírja a nagyregényét. Ott ült, senki nem zavarta, a tenger zúgott, de nem tudott írni, és nagyon dühös volt magára. Nyilván írt valamiket, de nem jött a nagyregény. Ezt azért mesélte el, mert bosszantotta utólag, hogy miután gyerekei lettek, akkor jött minden inspiráció, tologatta a babakocsit és közben jegyzetelt.
Van, amikor egyszerűen leülök, és megírom a szöveget egy szuszra. Ha kizökkensz, utána már nehezebb visszatérni. Most regényt is írok, pörög az agyam az eseményeken, a szálakon, a szereplők formálásán, a lélektani helyzeteken, és ha egyszer csak a gyerek hozzám szól, akkor vége, elvesztettem a gondolatmenetet.
Szerintem az írásban az a lényeg, hogy folyamatosan foglalkozz vele. Ha nem is írsz minden nap, de ne legyen az, hogy minden hónap második vagy harmadik hétvégéjén előveszed egy kicsit a jegyzeteidet, hanem az agyaban állandóan szülessenek gondolatok a szöveg kapcsán. Az a jó, ha le tudod jegyezni őket, még akkor is, ha később ki is dobod. Esterházy Péter is mindig hordott magával egy noteszt, és feljegyzett mindent. Az írás egy állandó folyamat, de hogy kinek mi áll rendelkezésére, az más kérdés. Az idő szerintem elég meghatározó szempont.
Visszatérve az alkotási folyamatra. Mindig foglalkoztam írással, de az élet elsodort ettől. Később Facebookra kezdtem rövid szövegeket írni, de tudtam, hogy nem lesznek széles körben befogadottak. Egyik volt évfolyamtársam testvére látta ezeket a szövegeket és felajánlotta, hogy megjelenteti őket, bár az elején nem azért írtam, hogy közöljek, hanem inkább csak magamnak. Amíg csak a Facebookra tettem ki a szövegeket, sokan írták, hogy teljesen rájuk vall, mintha róluk szólna. Ez indított el, és a felkérés kapcsán akkor úgy döntöttem, miért ne írjak, ha már amúgy is írok. A témákkal soha nem volt problémám, de a Szabadságba a heti penzumot teljesíteni már más kérdés volt.
Így kezdődött. Az első kötet az összegyűjtött írásaimat tartalmazza, míg a másodikban az azóta írt anyagok szerepelnek. Most, hogy megjelent az új kötet, nem állok le, nekem ez újabb inspirációt ad, több helyre is írtam mostanában, ahonnan kértek. De hogy egy regény mikor fejeződik be, az számomra kiszámíthatatlan.
Mindkét kötetedben önéletrajzi elemek is vannak, de nem egyértelmű az olvasó számára, hogy mi történt meg veled, és mi az, ami pusztán fikció. Ez fel is ébresztette bennem kicsit az FBI ügynököt, hogy kiderítsem, mi a valóság és mi nem.
Sokan megkérdezik ezt. Én olyan dolgokról tudok írni, amik engem is foglalkoztatnak. A szereplőimet nagyon jól ismerem, hiszen először nekem kell velük azonosulni. Bár sokszor írok egyes szám első személyben, mert így jobban ki tudom tárni a szereplők vagy helyzetek lelki dimenzióit, nem magamról írok. Tehát nem a saját életemet írom, inkább helyzeteket, amelyekhez én is kapcsolódom. Én nem élek túl aktív társasági életet, így arról tudok írni, amit ismerek. Édesanya lettem, majd rá hat hétre özvegy, és az édesanyám elvesztése is meghatározó élmény, amit nehéz elvonatkoztatni az írásaimtól. Ez az, amivel a leginkább azonosulni tudok.
Azt gondolom, hogy mindannyian keressük magunkat másokban, legyen szó barátokról vagy szomszédokról. Nagyon foglalkoztatnak a társadalmi rétegek, a közéleti események és azok miértjei. Ugyanakkor fontos, hogy el tudjak távolodni tőlük, miközben megőrzöm a hitelességet és az életszerűséget az írásban. Az írásaimnak mindig hitelesnek és önazonosnak kell lenniük. Nem tudnék világháborús témáról írni, mert nem élek olyan tapasztalatokkal, de amit ismerek, azt nagyon jól ismerem és le tudom írni. Szóval bár mindenben ott vagyok, nem minden írásom rólam szól, és ebben rejlik a kettősség.
Fotó: Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár / Szigeti Szenner Szilárd
A szövegekben nem mindig egyértelmű, hogy mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban. Néha úgy érzem, mintha a narrátorok sem tudnák pontosan, hogy a mostban vannak, vagy az emlékezetük színezi át a történteket. Az idősíkok egymásra hatása számomra izgalmas volt, és úgy tűnik, hogy ez mindkét könyvben egy tudatosan használt technika.
Épp most mondta egy kritikus, hogy a legjobb írásaim azok, amikor az idődimenzió összecsúszik. Nem egy nap történetét írom, hanem a múlt és a jelen keveredését, mint például a trianoni mesében. A Covid-időszak alatt írt szövegekben ezt tudatosan választottam, mert akkor mi magunk is elvesztettük az időérzékelésünket. Nem tudtuk, hogy reggel van-e, hétvége van-e. Az idő és a társas kapcsolataink is radikálisan megváltoztak. Az idődimenzió az életemben is sokszor összemosódik, de éppen ezért jó ezzel játszani a szövegben is, miközben figyelek arra, hogy a történet dinamikája megmaradjon.
A Covid időszaka, vagy az, hogy felfordul az időbeosztásunk, hasonló arra, ahogyan a gyász hat az időfelfogásunkra, ahogy alakítja azt: valami megszűnik, és mivel trauma is történt, a történések időrendje eltolódik, megjelennek a flashbackek.
Igen, úgy szoktam mondani, hogy előtte és utána. Próbálok emlékezni, de aztán kiderül, hogy amiről azt hittem, hogy előtte volt, az valójában utána történt. A gyász első szakaszában az a legnehezebb, hogy felfogjuk, mi történik, vagy éppenséggel nem is tudjuk felfogni, mert az egész sokkoló, de közben el kell végezni a feladatokat. Van egy szép analógia, miszerint az első évben a gyász egy befőttes üvegben van, teljesen tele, de az üveg minden évben nagyobb lesz, mert az élet teret kap. A gyász ott marad, mindig ott lesz, de az élet tovább megy.
Többféle kettősség van jelen a kötetekben: a gyász és a rendszerváltás előtti és utáni állapotok, és az áttelepülés élménye, ami két országot hoz be a képbe. Ezek a témák több szinten is megjelennek a szövegeidben, mintha folyamatosan foglalkoztatna mindkét félteke.
A gyerekkor mindenkinek meghatározó, és ahogy felnövünk, az sem mindegy. Nem akarom elengedni a saját gyerekkoromat, ezért sokat írok róla, mert most már egy olyan más világban élünk, hogy a gyerekeimnek hiába mesélem el, nem is értik igazán.
Mostanában nagyon szeretek megnézni olyan filmeket, amelyek régi időket idéznek. Például nemrég egy német, igaz történeten alapuló filmet néztem, amely az NDK utolsó napjait és az egyesített Németország első napjait mutatja be. A filmben egy csoport ember gyorsan megpróbálja beváltani az új rendszerben a régi NDK-s márkát, és kiderül, hogy évtizedekig aprópénzért dolgoztak, miközben azt hitték, hogy a német gazdaságért. Megtudják, hogy azokat a tipliket tulajdonképpen az IKEA-nak gyártották. Szembesülni azzal, hogy miben éltünk, és miben éltek, nagyon megérintett. Az ilyen történetek segítenek emlékezni arra, honnan indultunk. Még ha a mai világot sokszor kritizáljuk, nem szabad elfelejteni, hogy milyen nagy változások történtek az elmúlt harminc évben.
Szerintem sok kelet-európai író, például Dragomán György, a fontos regényeikben gyerekszemmel írják le a történteket, mert nem tudják másképp megérteni azt az egész korszakot, csak úgy, ahogyan ők megélték. Ezek fontos dolgok, és a regény hálás műfaj, hogy mindezt hitelesen át lehessen adni, de persze a csomagolás, a fikció mindig benne van.
Ez az, amit az én generációm nem tud már átérezni, nincs zsigeri emlékünk a régi rendszerről. A test emlékszik, és hiába jön az új élet, ha valahol ott van még benned ez a fizikai tapasztalás.
Igen, nekem is nagyon meghatározó volt. A szüleim például mindig azt mondták, hogy soha ne mondjak senkinek semmit, mert az a biztos. Emlékszem, hogy ’90-ben egy országos magyar tantárgyversenyen nyertem egy különdíjat, és Zánkára, a volt ifjúsági úttörőtáborba mehettem. Nagy boldogan mentem oda, de amikor láttam, hogy a magyarországi fiatalok milyen könnyedén kimondanak bármit, még ha hülyeség is, sokkolt. Ők mindent ki mertek mondani, még akkor is, ha nem volt igazuk, mert ehhez voltak szokva. Én pedig úgy nőttem fel, hogy a legjobb, ha nem mondok semmit. Valahogy meg kellett tanulnom, hogy alkalmazkodjak. De a másik fiatalok is ugyanolyan helyesek voltak, mint az itthoniak, csak ők hozzászoktak ahhoz, hogy mindenhez szabadon hozzászóljanak.
Mikor települtél át Magyarországra?
2001-ben, tehát már 23 éve. Akkor 25 voltam, tehát szinte ugyanannyit értem itt, mint ott. De még mindig az itteni élmények a meghatározók számomra. Valahogy jobban tudok róluk írni. Nem tudom, miért. Nem is keresem az ottani lehetőségeket, hogy publikáljak, vagy valamilyen szociális hálóhoz tartozzak, nincs igényem arra, hogy itt, Magyarországon „teperjek”.
Mindig is diskurzus téma volt, hogy létezik erdélyi irodalom, meg anyaországi irodalom. Úgy gondolom, hogy egy irodalom van, egy nyelv, a magyar nyelv, de természetesen vannak történetek, amik inkább a romániai olvasók számára ismerősebbek. Pont most beszéltem a Darvasival (Darvasi László íróval, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron – szerk. megj.), és ő mondta, hogy a legújabb könyvének a szereplőit nem biztos, hogy az itteni, erdélyi olvasók megértik. De szerintem ez rendben van. A legjobb, ha mindenki talál magának azonosulási pontokat, de az sem baj, ha nem. Megengedőnek kell lenni, mindenki azt olvasson, ami közel áll hozzá.
Felnőtt szemmel milyen különbségeket látsz most Magyarország és Erdély között?
Nem igazán akartam elköltözni, továbbtanulni jöttem, és az élet úgy hozta, hogy itt maradtam. Amikor áttelepültem, akkor Magyarország nagyon az élen járt, gazdaságilag is jól teljesített, fel sem merült, hogy ne ők legyenek az elsők, akik belépnek az EU-ba. Viszont nagyon lehangoló tapasztalni, ami most zajlik Magyarországon a közéletben, a közbeszédben, és az emberek megnyilvánulásaiban. Ez elég rossz érzés. Mindig azt szoktam mondani, hogy emlékszem a ’89 előtti időkre, főleg ’87-re, amikor már mindenki próbált átjutni, és sokan el is buktak. Mégis ott volt a remény, hogy egyszer vége lesz, és jobb lesz. Most viszont más rendszerben élünk, és mégis reménytelennek tűnik. Ezt nagyon nehéz felfogni.
A bizonytalanságot is érzékelem, hogy mindenki rosszkedvű, mert ha egy ország nem fejlődik, és a közbeszéd is ehhez igazodik, akkor az visszahat, a nyelvet, a kultúrát is degradálja. Mi már átéltünk egy rendszerváltást, annak a nehézségeit, és annak ellenére, hogy a nagy szabadság hirtelen ránk szakadt, nem tudom, hogy ezt újra végig tudnám csinálni. De valószínűleg megint végig kell menni ezen, mert minden rendszernek vége lesz egyszer, a rendszerek természete ilyen.
Mindenki panaszkodik, és még ha optimista vagy, akkor is érződik, hogy nincs minden rendben. A diktatúrában valamennyire mindenki el tudta fogadni a helyzetet, mert nem is lehetett másképp élni. Most viszont tudjuk, ki a kiváltságos, de hiába tudjuk, nem tehetünk ellene semmit.
De mindig azt mondják, hogy nehezebb helyzetekben több jó írás születik, mert amikor minden rendben van, az embereket más dolgok foglalkoztatják.
Mindezek mellett, vagy ezek ellenére, nem vagy egy cinikus szerző. A szövegeidből úgy tűnik, hogy az emberközi kapcsolatokban csillan meg a remény, akkor, amikor az ember emberséges marad a másikkal, önmagával.
Igen, nekem nagyon fontos az empátia, az a fajta érzékenység, hogy figyeljünk oda az emberek mögött rejlő történetekre, sorsokra. Emlékszem, egyszer Barcelonában voltam, és ott nagyon megérintett, amikor láttam, ahogy a marokkói árusok próbálnak eladni mindenféle csecsebecséket. Volt egy lepedő, amibe pakolták a portékáikat, és közben a sípokkal figyelmeztették egymást, ha közeledtek a hatóságok. Odamentem az egyikükhöz, és mondtam, hogy hagyja ott a lepedőjét, vigyázok rá, és akkor értettem meg, hogy mi rejlik a háttérben. Ő valószínűleg Marokkóból jött, talán átúszott a tengeren, nem kérdeztem, de ott volt egy folyamatos félelem benne, hogy mikor fogják elkapni, bevinni. És ez az állandó félelem, hogy nem tudsz igazán szabadon élni…
Manapság úgy élünk, hogy a saját problémáinkat tesszük előtérbe, de ha nem ismerjük fel, hogy minden ember mögött van egy sors, egy élettörténet, akkor valahogy elvesztődik az embersége maga. Az empátia segít felismerni, hogy nem vagyunk különbek.
Zselyke és Krisztina a Könyvvásáron dedikál. Fotó: Fekete Zsolt
Ezen a vonalon haladva: hogyan képzeled el az ideális olvasódat? Mit szeretnél, hogy ezek a szövegek elérjenek benne? Mert szerintem a szövegek erőssége abban is rejlik, hogy nem érzékenyítő szándékkal írt szövegek, nem didaktikusak.
Nem is tudok az lenni. Ha valaki tud azonosulni egy szereplővel vagy egy helyzettel, szerintem az már teljesen rendben van. Nagyon örülök, amikor azt hallom valakitől, hogy jaj, ez tényleg rólam szól vagy igen, ezt is átéltem. Én is küzdök problémákkal, és ezeket tudom megírni. Nyilván nem vagyunk egyformák, minden ember más, minden olvasó más, de valahol hasonlítunk. Szerintem egy mű lényege az, hogy az olvasóban testet ölt. Ha van egy megírt mű, de senki sem olvassa, akkor annak nincs értelme. Csak az olvasó teszi irodalmi alkotássá a művet.
Te milyen olvasó vagy, az olvasás hogy működik az életedben?
Keveset tudok olvasni, és csak nagyon rövid ideig. Olvasok a tömegközlekedésen – nem mindig könyvet, habár a könyvet szeretem a legjobban – és este is szoktam olvasni. Mostanában nagyon nagy hatással volt rám Jón Kalman Stefánsson izlandi író Hiányod maga a sötétség című könyve. Már maga a cím is annyira szép, önmagában is kifejezi, ami bennem van. És Stefánsson tényleg Izlandon él, amit egy nagyon szép, ugyanakkor távoli helynek találok. Annyira élesen és szépen tud írni a szerelemről, veszteségről, bánatról, számomra különösen megindítóan. Olyan olvasni őt, mint amikor látsz egy igazán jó színdarabot, és azt mondod: na, ez egy élmény! Ugyanezt éreztem a könyv olvasása közben.
Annak idején a Knausgård Harcom részeit nem tudtam mind elolvasni, mert kicsit túl sok volt számomra, de aztán a Hajnalcsillag igazán nagy élmény volt. Sok kortárs írót olvasok, nem mindig magyarokat, a skandinávokat nagyon szeretem – talán oda kéne mennem (nevet – szerk.megj.).
Ha most a kislány éned, aki például a novellákban a korcsolyás lányként jelenik meg, itt ülne melletted a fotelen, az milyen találkozás lenne?
Hát biztos, hogy megölelném. Ő azt mondaná, hogy nagyon kemény a gyorskorcsolyázás. Reggel hatra jártunk, hogy a hokisok ne törjék fel a jeget, de mindennel együtt valahogy mégis hozzájárult a szabadság érzéséhez, hogy száguldasz. Szerintem szegény kislány, ha találkozna velem, akkor inkább szeppenve ücsörögne, nem épp szótlanul, de azért nagyon nézelődne. Nagyon belém nevelték, hogy mindennek füle van, minden ellened fordítható, és az a jó, ha inkább nem mondasz semmit.
Ez így most körbeér, mert író lettél, és bár nem önéletírást írsz, a szövegeidből ki lehet szűrni az életedhez kapcsolódó dolgokat. Úgy látszik, ezt a szülői tiltást, ezt a poszt-kommunista terhet sikerült lerakni.
Néha egy kicsit irigylem is a gyerekeimet, bár nagyon boldog vagyok miattuk. Ha valami nem tetszik nekik, vagy bántja őket, elmondják, megbeszélik, sőt, akár bemegyünk az iskolába. Ebben a tekintetben nincsenek úgy magukra hagyva, mint mi voltunk gyerekként. Persze, sok más téren mégis magukra maradnak – például az internetes világban való tájékozódásban. Ebben mi felnőttek sem tudunk mindig irányt mutatni, hiszen számunkra is sok minden új és ismeretlen. De amiben tudsz, ott jelen kell lenni – szerintem ez a legfontosabb.
Amikor egy gyerek nem tud mit kezdeni a helyzettel, csak hallgatni tud. Nem beszél, nem tud megküzdeni vele. Ez szüli a bizalmatlanságot is: például ha egy tanár kérdez valamit, hogy Hova mentek nyáron?, már az is gyanús lehet. Ez a fajta magárahagyottság nagyon rossz érzés volt.
Dragomán például nagyon érzékletesen leírja azt, hogy a szülei nem mondtak neki semmit addig a napig, amíg el nem utaztak, és csak akkor derült ki, hogy disszidálnak. Ez ma szinte elképzelhetetlen, nem? Manapság, ha valaki elköltözik egy másik országba, megbeszéli a gyerekeivel: Na, mit szóltok? Kaptam egy jó lehetőséget. Mennyire más ennek az egésznek a kommunikációja, nem? Dragománnál engem szorongással töltött el, amikor olvastam, hogy abban a pár órában, amíg a gyerek megtudta, hogy a család elutazik, azt kellett mérlegelnie, kinek mondhatja el, hogy az információ ne jusson rossz helyre. Ez egy egészen másfajta, nagyon nyomasztó világ volt.
A köteteid olvasása közben arra gondoltam – vagy inkább azt éreztem –, hogy, a nehéz témák ellenére, nagyon megnyugtató számomra a szövegvilágod. Nem gyúrtam le könnyedén a könyveidet, mert az írások súlya rám telepedett, de mégis gyógyító hatásúak voltak, egyfajta safe space-et teremtettek, amiben jelen lenni nem túl fájó vagy hasogató.
Ennek nagyon örülök. Ezek a visszajelzések igazán jól esnek, mert bevallom, nem vagyok olyan tudatos író, aki mindent előre alaposan megtervez. Van, aki szépen felépíti a dolgokat, én inkább hagyom, hogy a történet egy kicsit magától alakuljon. Nagyjából megvan a fejemben a téma és az időrend, de aztán az írás közben minden adja magát.
Az életben is egyébként óvatos duhaj vagyok. Színészekről szokták mondani, milyen csodás, hogy eljátszhatják Júliát vagy Opheliát, és közben kibontakozhatnak, még ha a valóságban visszafogottabbak is. Talán valami hasonló vagyok én is, mert mindenben inkább óvatos maradok – ez jellemző rám.
Te mit tartasz a saját életed varázslatának? Mikor érzed igazán, hogy megéled az élet varázsát – minden nehézségével és szépségével együtt?
Nem is tudom… számomra ezek apró gesztusok vagy élethelyzetek, és az írás – az az én igazi safe space-em. Nemrég beszélgettem egy barátommal, aki mindfulness meditációra jár, és mesélte, milyen gyakorlatokat végeznek. Ő például menedzser, nagyon pörgős életet él, és azt a feladatot kapta, hogy reggel figyeljen oda a kávéja ízére. Ízlelje meg tudatosan, és csak arra koncentráljon – ne azon agyaljon, hogy mi lesz a következő meetingen, vagy a számokon. Nekem az írás hasonló: egy olyan tevékenység, ahol megállhatok, és igazán jelen lehetek.
Amikor befejezek egy novellát vagy egy történetet, mindig különleges érzés fog el. Nem nevezném egyszerűen megkönnyebbülésnek, de mégis valami hasonló. Szoktam mondani a gyerekeknek, hogy ilyenkor van az a pillanat, amikor madarat lehet velem fogatni, és bármit kérhetnek. Az írás mindig felemel, akármilyen témáról is legyen szó. Még akkor is, ha újra át kell élnem egy nehéz pillanatot – például a halál egy mozzanatát –, az írás közben ez valahogy mégis megemel, erőt ad.
Ennek a barátomnak mondtam is, hogy nekem nincs szükségem mindfulness-re, mert az írás maga az. Amikor írok, csak arra koncentrálok. Persze, nehéz néha hajnali négykor felkelni, de ahogy leülök, és csend van körülöttem, mindenki még alszik… az valami egészen különleges pillanat, olyan, amit szívesen megfognék, hogy egy kicsit tovább tartson.
