Ki ne szeretne száz évet élni, barátokkal, szeretteivel körülvéve, célokkal, örömökkel, és jó egészségben? A Netflix új sorozata arra keresi a választ, hogy milyen életvitelt folytatnak világszerte azok az emberek, akik szegregált zónákban és közösségekben ugyan, de a századik évüket is betöltötték már, és önfenntartó, sőt boldog életet élnek.
Nem, a sorozat házigazdája, az amerikai Dan Buettner nem a bölcsek köve után eredt és nem is az unikornisvérre esküszik, hanem valami sokkal kézzelfoghatóbb és megvalósíthatóbb receptet keres a hosszú, derűs öregkorra. Buettner a National Geographic kutatója, Guiness-rekordokat döntött túra (endurance) biciklisként, két keréken járta be és fedezte fel a világot. Dan most 63 éves, de ezt nem mondaná meg róla, aki a Netflix négyrészes minisorozatát végignézi: akárcsak azok az emberek, akik mosolyogva kezdik a napot kilencven-százévesen, úgy Buettner is mintha az örök fiatalság vizéből inna. De mi lehet a jólét s a jó élet nyitja? Erről szól az Éljünk 100 évet – A kék zónák titka.
Világszerte működik
A négy részben Buettner a japán Okinavába, egy szardíniai olasz falucskába, egy kaliforniai külváros vallásos közösségébe, a görög Ikária-szigetre, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetre, és végül Szingapúrba látogat. Mielőtt bárki bármiért felháborodna, hadd mondjam el gyorsan: a sorozat semmit nem akar eladni, semmilyen vallásra nem akar áttéríteni, és a teljes élet titkát az egyéni felelősségvállalásban is látja a külső körülmények befolyásán túl.
Buettner missziója sokkal inkább az egészséges életmódok, mindennapos szokások és rituálék, illetve a környezeti behatások fontosságára hívja fel a figyelmet. Megszólaló szereplői – mind idős, korukhoz képest jó erőben lévő, természetesen derűs és életigenlő emberek – se nem gazdagok, se nem fontos pozíciót betöltő polgárok: egyszerű halandók, akiknek az élete, nem kis adag tudatosságnak köszönhetően, úgy alakult, hogy a centenáriumi évfordulót súrolják, vagy már el is hagyták.
A kék zónák titkainak tanulságai azért könnyen befogadhatók, mert a sorozat dokumentarista volta miatt élettapasztalt, nyers és őszinte aggastyánok mondják el azokat. A görög, 88 éves asszony, Vaso Parikos például a nyers mézzel fogyasztott gyógynövényteákra esküszik, de arra a kérdésre, hogy melyik teát kellene naponta inni, nemes egyszerűséggel, jóízűen azt válaszolja, hogy a bort. És akkor megtudjuk, hogy milyen is az ikáriai bor (nagyon bio, nagyon ősi és nagyon természetes), ami életben tartja a helyieket. Nem a pasztillás, festékes vörösbortól él száz évet az ember, hanem a napsütötte, kézzel válogatott, többezer éves eljárással feldolgozott, húsos görög szőlőszemekből készült bortól.
Buettner minden, kék zónának nevezett közösség titkaira rákérdez, a sorozat pedig a közös pontok szintéziséből rajzol ki egyfajta életvitelbeli térképet a hosszú, betegségmentes, jókedvvel teli élethez. Bár egyértelműnek tűnik, hogy a mozgás, az egészséges táplálkozás, a kielégítő emberi kapcsolatok és a küldetéstudat megugrasztják az életminőséget, látni azt, ahogy kilencven és száz pluszos emberek dolgoznak, sportolnak, barátokkal összeülnek, az egyszerű, üres felsorolás hitelessé és hihetővé válik. Mert amikor nagyon idős és nagyon lelkes japán néniket látunk a barátság és az összejárás erejéről beszélni, inkább elhisszük, mintha egy újabb listát olvasnánk arról, hogy mi az az öt dolog, amitől tutifix szebb lesz az élet.
Az öregek a társadalom kincsei?
Egy társadalom lelki egészségéről az is árulkodik, hogy hogyan bánik az időseivel. Buettner alapvetően amerikai statisztikákat hoz, amikor az idősek életszínvonalának bomlasztó okairól beszél (elszigeteltség, inaktív életmód, magányosság, gyógyszerfüggőség), ezek a vészjelző tényezők azonban a mi közösségeinkre is sajnos vonatkoztathatók.
Azok az idősek, akik öregotthonba kerülnek, várhatóan 2-7 évvel kevesebbet élnek majd, mint akik a családjuk közelségében – tehát nem feltétlenül a velük együtt – élnek.
Ahogy az is univerzális igazság, hogy a mozgásmentes életmód elsorvasztja az izmokat, és most nem az edzőtermi bérletek előnyösségéről van szó. A kék zónák öregjei napi szinten mozognak: lépcsőt másznak, domboldalakon emelkednek, elmennek a templomba vagy dolgozni és vissza, kertészkednek, barátokat, családot látogatnak, illetve kézi, tehát nem automatizált munkát végeznek. Ezek az életvitelszerű elfoglaltságok állandóan edzésben tartják az időseket, akik szinte észrevétlenül égetik a kalóriákat, erősítik izmaikat. Fontos megjegyeznünk azt is, hogy ez nem az élettől különváló (lásd heti két-három edzés a teremben) „sport”, hanem a mindennapokba szervesen beépülő és ennélfogva a napi életet megteremtő, azt elősegítő, több évtizedes mozgásforma.
Minden jel arra mutat, legalábbis a Netflix sorozata alapján, hogy gyors gombok, varázspirulák és -megoldások nem léteznek: egy egész életen át tartó szokások járulékos öröme az egészség, a boldogság, és a kiteljesedettség.
A hosszú élet négy alappillére: természetes mozgás, szemléletmód, okos étkezés, kapcsolódás. Forrás: Netflix
Kézzelfogható, elleshető tanácsok
Ahogy a különböző, igen eltérő kultúrák között kalandozunk, új receptek, új fogalmak, új életszemléletek bontakoznak ki előttünk. Egy részük teljes mértékben elsajátítható, másik részük picit nehezebben: itt jön be a városvezetés és a politikum életfilozófiája is. Remek példáját mutatja ennek Szingapúr, ahol olyan apróságokkal is próbálják az embereket ösztönözni az egészségesebb életmódra, mint a barnarizs ársapkájának vagy a szénsavas üdítők cukortartalmának a szabályozása. De persze az is teljesen progresszív elgondolás, hogy maga a jogosítvány is busás összegbe kerül, az autók pedig egy kisebb vagyonba: a közel hatmillió városlakó így arra van utalva, hogy leginkább a közszállítást vegye igénybe, ami, innen nézve, természetesen kifogásolhatatlan. Elhangzik az a mondat is, hogy a politikusok az életminőség javításával kampányolnak – ez azért megfontolandó így a választási év előtt.
Érdemes végignézni ezt a négy színes részt azért is, mert a végén tanúi lehetünk annak, hogy Dan Buettner hogyan fekteti gyakorlatba a felhalmozott tudást egy amerikai kisvárosban, és rövid idő alatt hogyan emeli meg a lakosok várható élettartamát három évvel. Bár a sorozat öregjei ugyanúgy megéltek háborút, veszteséget, szegénységet és nélkülözést, mint minden nemzet tagjai a világon, lelkiállapotuk, emberi jelenlétük hiteles garanciája annak, hogy valami működik, valamit igen jól csináltak. Végül pedig azért érdemes rászánni a pár órát erre a sorozatra, mert Buettner végkövetkeztetése megmosolyogtató: pontosan azok a dolgok hosszabbítják meg az életünket, amelyekért szeretünk élni.
