Ez a helyzet tipikusan az, amikor megfogtad az Isten lábát, megkaptad, amire sok más tízezer ember vágyott, sikertelenül, de mégis savanyú a szőlő, és csak a nyafogás van. Aki nem akarja, hogy egy csodálatos sikertörténet (értsd: Zöld Ház program) árnyoldalát is megismerje, jobb, ha nem olvassa tovább ezt az anyagot.
Az anyag elején elmesélem a történetünket, hogy hogyan sikerült megnyerni a hatalmas dosszié-leadási versenyt, aztán elmondom a technikai részleteket és cseleket, hátha valakinek segít majd a következő kiíráskor nyerni, és végül megnézzük, hogy miért gáz ez az egész verseny.
Szomorú előzmények
Tavaly májusban nem sikerült. Nem figyeltünk eléggé oda, nem ismertük a rendszerbe épített cseleket, és mikor nekiálltam feltölteni a doksikat, kiderült, hogy egy feltöltő ponttal kevesebb van, mint amennyi doksim. S én azt kellett volna, hogy tudjam, hogy azt a plusz doksit össze kellett volna fűzzem a buletinfotómmal. Mire sikerült összefűznöm a doksikat, s feltöltenem, kevesebb, mint 5 perc alatt, már el voltak fogyva a helyek.
Nem mesélek el mindent részletesen, mert tavaly már leírtam, itt található a tavalyi anyagom.
Mikor az lejárt, első dolgom az volt, hogy elintézzem, hogy ne kelljen az a plusz dokumentum, ami igazolja, hogy a régi címem az ugyanaz, mint az új címem. A telekkönyvben meg kellett hogy változtassák a címet.
Nem volt komplikált, de sajnáltam azt az időt, ami ráment, és még mindig nem értem, hogy ha valakiknek feláll, hogy egy faluban feltétlenül utcanevek kell, hogy legyenek, és újrasorszámozzák az egész falut, akkor miért nem lehet a dokumentációjuk alapján az egész falunak a telekkönyveit átírni egyszerre, miért kell minden egyes ember elmenjen a polgármesteri hivatalhoz igazolást kérni, majd a kataszteri hivatalhoz leadni a kérést, majd ismét a kataszteri hivatalhoz elvenni a választ stb. Rámegy a fél életünk erre a papírtologatásra.
Én egyébként elfeledtem másodszor is elmenni a kataszteri hivatalhoz, mert szabadságon voltunk, s aztán belefeledkeztem. De voltak olyan rendesek, hogy egy hónap múlva, mikor látták, hogy nem megyek érte, elküldték nekem postán a választ. Köszönöm szépen!
Ahogy ez lejárt, el is feledkeztünk a Zöld Ház programról. Még hallottunk ezt-azt róla, röhögtünk, mikor a egy bihari cég megfúrta és késleltette az egész országos programot egy perrel, vagy mikor hallottuk, hogy sokaknak fel vannak szerelve a napelemek, de nincsenek a visszatöltéshez megfelelő villanyórák.
Amint kezdett közeledni az idei kiírás időpontja, egyre több bejegyzést dobott fel a Facebook egy csoportból, aminek ez a témája. Rossz a memóriám, nem tudom felidézni, hogy mikor és hogyan kerültem ebbe a csoportba, csak azt tudom, hogy az idő múlásával egyre több és több bejegyzést dobott fel a Facebook onnan, és én egyre nagyobb érdeklődéssel követtem.
Ebben a csoportban egy szakember (habár az is lehet, hogy nem szakember, csak egy lelkes amatőr) folyamatosan hiteles információkat osztott meg a Zöld Ház programmal kapcsolatban. Nem írom le a nevét, mert nem tudom, hogy szeretné-e, hogy egy ilyen negatív hangvételű anyagban szerepeljen, de az, hogy most van nekünk egy sikeresen leadott dossziénk, az szép százalékban az ő érdeme, és köszönöm neki.
Mert tavaly a sikertelen próbálkozás után úgy éreztem, hogy mindenki kapja be, én nem fogom hagyni többet szívatni magamat, megélek napelem nélkül, s pukkadjon meg az állam a pocsék pályázataival. De így, ahogy egyre jobban és jobban körvonalazódott a bejegyzésekből, hogy az említett szakember tudja, mit kell tenni a nyeréshez, úgy éreztem, hogy kár lenne nem megpróbálni.
Habár már egy hónappal a leadási határidő előtt tudtuk, hogy akarunk pályázni, az utolsó pillanatig csak nagyon felületesen olvasgattam a bejegyzéseket. Nem volt időm. Az iskolakezdéssel járó logisztikai káosz, a munkahelyi erőltetett tempó, a gyümölcsérés, a derékfájásom miatt kötelező túrázás és a családi tragédiák miatt úgy elszállt szeptember, hogy folyton csak halogattam, hogy leüljek összerakni a taktikánkat. Annyit csináltam csak, hogy kikértem a szükséges dokumentumokat, hogy ne utolsó nap ébredjek fel, hogy valami hiányzik.
Az edzés
Közben persze agyonstresszelt, hogy nem tudok semmit a dologról, és itt a határidő a nyakamon. De a csoporttársak bejegyzéseiből arra következtettem, hogy hosszú ideig senki nem tudott semmit, és minden bizonytalan volt az utolsó percig. Azt mindenki tudni vélte, hogy lesz pályázat, de hogy pont melyik napon indul, mi melyik nap kerülünk sorra, hogyan fog kinézni a felület, milyen változások lesznek tavalyhoz képest, és milyen meglepetések fognak padlóra küldeni minket, ez eléggé kiszámíthatatlan volt. Akkor lett csak biztos, hogy hogyan néz ki a feltöltőfelület, mikor pénteken, az északnyugati régió feltöltésén néhányan screenshot-okat készítettek, többek között a szomszédasszonyom is.
A csoport szakembere mindvégig azt mondogatta, hogy 40 másodperc fog rendelkezésre állni a feltöltésre, és edzeni kell, hogy azt teljesítsd. Emberek tízezrei edzettek országszerte, több edzőoldal linkjei keringtek a neten, és mindenki másodperceket mondogatott, hogy ő mennyi alatt tudta teljesíteni. Különféle cégek szakemberei saját csoportokban osztogattak hasznos tanácsokat és videókat, főként olyan klienseknek, akik majd vélhetően velük fogják szereltetni a rendszert, nyilván, abban az esetben, ha megnyerik a feltöltési versenyt.
Programok nevei keringtek, amelyek gyorsítják a folyamatot, és különféle technikák, amelyekkel az űrlap-kitöltés sebességet kap. Mindenki meg volt győződve, hogy vannak olyanok, akik technikailag ott állnak, hogy egy gombnyomásra egy automatikus rendszer kitölti nekik az űrlapot. És ha sokan lesznek ilyenek, akkor nekünk, halandóknak, végünk van. Ez etikai kérdéseket is felvetett. Én is gondolkodtam, hogy szedjem össze programozói tudásomat, s próbáljak meg egy kis programot írni, ami „tab”-ok és billentyűk lenyomásának szimulálásával kitölt egy űrlapot. De nem kellett sokat gondolkodnom, mennyire etikus ez, mert nem volt időm erre, utolsó napig.
Utolsó délután, egy esős vasárnap szomorú délutánján nekiálltam infókat gyűjteni, és kitalálni, hogyan is csináljuk. Nehéz volt eligazodni a csoportban, mindenki mindenféle kérdéssel bombázta a csoportot, és írt mindent, ami eszébe jutott, egy nagy lecsó volt az egész. Próbáltam a hitelesebb tagok, és a már említett szakember hozzászólásait és bejegyzéseit megtalálni. Találtam is pár ötletet, és örültem, hogy nem kezdtem el hamarabb ötleteket gyűjteni, mert így már egy kiforrottabb stratégiát tudtam összeszedni.
Letöltöttem egy clipboard-manager programot, ami képes arra, hogy egyetlen gombnyomásra beszúr egy tartalmat. Mikor elkezdtem próbálgatni, Kicsike fiam megkérdezte: „Apád, ezt majd szabad használni a versenyen?” Aztán az anyjától is megkérdezte: „Anyád, hányan versenyeztek?” Onnantól úgy tekintettünk erre a leadásra, mint egy versenyre.
Utolsó pillanatban, a verseny előtt fél nappal elkezdtünk edzeni. Mindketten. Mert azt találtam ki, hogy párhuzamosan töltjük fel a dossziét, egymással versenyezve ugyanazért a célért. Mint ahogy két spermium párhuzamosan úszik versenyt a petesejthez, ugyanazért a nemes célért. Itt persze arra az esetre gondolok, amikor mindkét hímcsírasejt ugyanattól a férfitől származik, a nagy bulik esetét most nem tárgyaljuk. Majd később, a technikai részleteknél elmondom, hogy miért jó ez a családon belüli megversenyeztetés.
Ráírtam egy cég képviselőjére, aki azt ígérte valakinek egy kommentben, hogy egy oktatóvideót küld át, ha ráír. Átküldte nekem is a videót kedvesen, azzal a megjegyzéssel, hogy ha nyerünk, és nincs még kiválasztva a szerelő cégünk, akkor gondoljunk rájuk is. Azóta is gondolok rá szeretettel, és könnyen meglehet, hogy velük szereltetjük a rendszert, ha elfogadják a dossziénkat.
Edzettünk. Nem volt időm sokat edzeni, max. 20-szor vagy 30-szor töltöttem ki az edző-űrlapot. Eleinte nehezebben ment, keresgéltem a gombokat, de aztán lementem 33-34 másodpercre, és szerencsésebb pillanatokban 30 másodpercet is elértem, sőt egyszer 27 másodpercet is. Az asszony is hasonló eredménnyel nyomta.
Általában nem szoktam emlékezni, hogy mit álmodok. De most vasárnapról hétfőre virradó éjjel azt álmodtam, hogy háromnegyed 10 van, én még a könyvtárban vagyok, ahol Szabó Karcsi ül egy asztalnál és mosolyog, én meg félek, hogy el fogok késni a feltöltéssel, mert nem érek be 10-re a céghez. De előtte össze kell szednem a cuccaimat, többek között egy nagy nejlonzacskónyi napszemüveget, amit be kell pakolnom a legnagyobb hátizsákomba. Felébredtem, a pólóm tiszta víz volt az izzadtságtól.
A verseny
Közeledett a hétfő 10 óra. Megírtam a kollégáknak, hogy egy percet kések a hétkezdő gyűlésből, és megkértem őket, hogy ne zavarjanak az az egy perc alatt. Elvonultam egy üres szobába. Az asszony 10 perc szabadot kért a melóból.
Előtte már belőttük a rendszert, hogy megfelelően legyen feltöltve a clipboard-manager az adatokkal, betöltöttük a feltöltő-oldalt, hogy csak frissíteni kelljen, ne keresgéljük a linket. Aztán 10 előtt két perccel felhívtam az asszonyt telefonon. Fontos volt, hogy feltöltés közben tartsuk a kapcsolatot, hogy tudjuk, ha valamelyikünk kiesik, és a másiknak kell célba vinnie a stafétát. Illetve az is fontos volt, hogy mikor egyikünk megnyomja a gombot, akkor szóljon, hogy nehogy a másik is beküldje lendületből a dossziét, és ugyanazt a dossziét leadjuk kétszer.
Közben a technikánkról is elkezdek beszélni. Azt találtam ki vasárnap este, hogy biztosabb, ha az asszonnyal mindketten próbálkozunk, különféle helyekről, különféle szerencsével, hogy ha véletlenül valahol leesik a net, ha valamelyikünknél kifagy a rendszer valamelyik doksi feltöltésénél, ha valamelyikünk véletlenül valamit elront és vissza kell törölnie, komoly időveszteséggel, akkor egy apró hiba miatt ne bukjon teljesen az ügy. Csak az volt az aggodalmunk, hogy mi történik, ha kétszer adódik le véletlenül a dosszié, kizárják-e mind a kettőt. De erre később, a leadás pillanatában választ kaptunk.
Vissza a hétfő 10 órához: kapunyitás előtt egy perccel frissítgettük az oldalt, hogy mikor nyílik már meg, s közben emésztett minket a kapunyitási pánik. Ez gyakori jelenség a 40 és 50 év közötti embereknél. Az asszonynál picit hamarabb jelent meg a zöld sáv, hogy szabad a pálya, szólt, hogy kezdődik. Addigra már nálam is bezöldült.
Mint felbőszült elefántcsorda, úgy vetettem magam a copy-paste világába. Azaz csak a paste világába, mert ez a program megoldotta, hogy csak paste-elni kelljen. Hadd tartsunk ismét egy kis technikai szünetet, és meséljek erről a programról, ami életmentő volt.
Úgy hívják a programot, hogy Ditto. Itt van egy link is, ahonnan be lehet szerezni.
Ez azt tudja, hogy egy táblázatba összeszedi a clipboard-ba utolsóként bemásolt szövegeket. Majd be lehet úgy állítani, hogy adott billentyűk megnyomásával ezeket a szövegeket visszaböfögje, visszapaste-elje. Beállítottuk arra, hogy az 1-től 0-ig terjedő billentyűk lenyomásával azokat a személyes adatokat böfögje vissza, amelyek kellenek a leadáshoz, és amelyeket azelőtt becopyztunk a Ditto memóriájába. Ezzel egy baj van, hogy ha a captcha szövegében van számjegy is, akkor oda kell figyelni, hogy azt a jobb oldali numerikus billentyűzettel írjuk, ne a normális számjegyekkel, mert akkor oda bemásol egy felesleges adatot a számjegy helyett, például a buletined lejárati dátumát, amit kitörölni több másodpercbe telik. De ha erre figyelsz, rendben van.
Én úgy használtam ezt a Ditto-t, hogy a pályázati űrlap nagy részében tab-bal ugrándoztam a kitöltendő mezők között, és a számos billentyűkkel eresztettem ki Ditto-ból a tartalmat. Tehát a kitöltés abból állt, hogy nyomtam: 1-tab-1 (ide jött egy captcha) 2-tab-3-tab-4-tab-5-tab-6-tab-7-tab-8-tab-9-tab-h-tab-0-tab-enter. Ezzel a kombinációval megspóroltam egy több mint fél percnyi copy-paste-elést.
A számok között van egy h betű is, az azért, mert annál a pontnál ki kellett választani a megyék közül a Hargitát, ott nem kellett beszúrni semmit.
Következett az űrlap doksifeltöltős része. A doksikat úgy neveztem el, hogy 1.pdf, 2.pdf, 3.pdf, 4.pdf. Így annyit kellett itt csak nyomnom, hogy egérkattintás-1-enter-egérkattintás-2-enter-egérkattintás-3-enter-egérkattintás-4-enter. Ezzel ezt a részt is kipipáltam az űrlapból.
És akkor jött az utolsó rész, az újabb captcha, és négy kipipálandó dobozka, amit manuálisan csináltam, mert nem láttam értelmét billentyűzetkombinációnak, nem volt így sem túl lassú.
Szóltam az asszonynak, hogy nyomom meg a gombot, és nyomtam. És nyomtam. És nyomtam. Nem történt semmi. Azaz lehet, hogy történt, csak én nem láttam semmit. Mondtam az asszonynak, hogy ha kész van, nyomja ő is. Nyomta. Ő sem látott semmit. Nyomtuk mind a ketten, egyikünk sem látott semmi változást.
Megvan az a vicc, hogy a nők megpróbálják megnevelni a férjeiket? Aminek az a poénja, hogy „Az első nap nem láttam semmit, a második nap se láttam semmit, a harmadik nap kezdtem látni a bal szememmel”? Nálunk is úgy történt, hogy az asszony kezdett el látni, mégpedig azt, hogy megjelenik nála, hogy már van egy kérés leadva ugyanezzel a CNP-vel. Azaz személyi számmal. Ez egy picit boldoggá tett, hogy esetleg sikerült előzőleg leadni a dossziét. De nem nyugtatott meg teljesen, a biztonság kedvéért addig nyomtam a gombot, amíg megjelent a piros felirat, hogy beteltek a helyek.
Tavaly Tánczos Barna lelkendezett, hogy milyen jól megcsinálták a programozóik a rendszert, hogy nem omlott meg egy ekkora terhelésnél. Biztos, hogy nagy munka egy ilyet összehozni, és nem kis programozói teljesítmény. De hogy nem működik jól, az biztos. Többen írták a már említett csoportban, hogy ugyanúgy jártak, mint én, hogy nyomták a gombot, de semmi nem történt. Másoknak kifagyott az egész oldal valamelyik dokumentum felöltésekor. Idén az asszony panaszkodott, hogy miután megcsinálta a felhasználóját nem tudta módosítani az elütési hibát, új felhasználót kellett létrehoznia.
Elbúcsúzom az asszonytól, és lépnék gyűlésbe, de közben ír a szomszédasszony, hogy nem sikerült neki a feltöltés, kifutott az időből. Felhívom megvigasztalni. Nagyon sajnálom, mert ő tényleg nagyon sokat készült rá, érdeklődött mindenkinél, gyakorolt, sokkal többet, mint mi. És talán nagyobb szükségük is lett volna napelemre, mint nekünk, jóval nagyobb a fogyasztásuk. Ilyen szempontból igazságtalan ez a rendszer. És sok más szempontból.
Hogy mégis sikerült a feltöltésem, azt később tudom meg, gyűlés alatt érkezik egy email, ami ezt visszaigazolja.
Miért stupid a rendszer?
Alapvetően szép dolog részükről, hogy megpróbáltak egy olyan rendszert létrehozni, ami nem a rokonizmusok, pártérdekek és egyéb pilák alapján osztja szét a pénzt. Ezt értékelem. De sajnos a rendszer olyan logikátlanra sikerült, hogy egy dolog számít csak benne: a feltöltési idő.
Ez körülbelül olyan, mint a közbeszerzési rendszer, ahol egyetlen dolog számít csak: a legkisebb ár. Az is jól el van szúrva, de ott legalább az ár egy fontos paraméter egy közbeszerzés esetén. Míg az ország zöld energiával való ellátásának a történetében semmiféle jelentőséggel nem bír az, hogy egy-egy kliens mennyi idő alatt töltötte fel a dossziéját.
Ha tényleg azt akarnák, hogy valami logika legyen az egészben, akkor azt úgy kellene csinálják, hogy felmérjék, az ország melyik részének mekkora szüksége van napenergiára, hogy van felépítve a hálózat, honnan a legkönnyebb szállítani hova az energiát. Hogy kell elosztani úgy a napelemeket egy környéken, hogy egy-egy utcában ne legyen akkora a napelemes áram-túltermelés, hogy már ne tudják az őstermelők benyomni a hálózatba az áramukat, mert nincs rá igény, nincs aki felhasználja, s így kárba vész. Lehetne egy logikus rendszert felépíteni, ha lenne aki megtegye.
Nyilván, mivelhogy a Balkánon élünk, ha lenne egy logikus rendszert felépítő bizottság, és annak lennének tagjai, akiknek lennének politikus és vállalkozó barátai, akkor megint megenné a fene az egészet, mert megint korrupció lenne, és ismét logikátlan és igazságtalan lenne minden, és akkor azért panaszkodnánk. Ezért érthető ez a korrupciómentesebb változat, ami ellenben stupidabb, és helyenként igazságtalanabb. Mert ez csak azt méri, hogy a feltöltő milyen informatikai vagy számítógép-kezelői szinten áll, vagy kit tud megfizetni, aki olyan szinten áll, hogy ezt véghezvigye.
Ezt igazságtalannak érzem, még akkor is, ha nekem személyesen ez most előnyömre vált. Nagyon sok panaszkodót láttam az elmúlt napokban, és mindenkinek (részben) igaza volt. Mint sikeres befutó, aki hátratekintek, és látom azokat, akik elé beengedték a sorompót, fáj a szívem értük, együttérzek velük. Azokkal is, akik elbotlottak egy-egy a szervezők által akarva vagy akaratlanul kihelyezett akadályban, mint például az oldal kifagyása, vagy adott doksik feltöltéséhez nem megfelelő felület. És azokkal is, akik számítástechnikai képességeik korlátozottsága vagy korukból adódó okok miatt nem tudtak labdába rúgni, mert nem volt nekik való kategória ebben a versenyben.
Végiggörgettem Tánczos Barna oldalát, hogy lássam, mit ír a Zöld Ház projektről. Míg egyik bejegyzésében azt látjuk, hogy egy öregember ír alá neki, azaz tulipántos pártjának, a következő bejegyzésben már a zöldházas dosszié feltöltését taglalja. Sajnos, szegény kicsi öregnek semmi esélye, hogy egy ilyen dossziét az egyre rövidülő határidőn belül feltölthessen a netre, de még arra sem, hogy megértse, hogy mit csináltak azok, akiknek sikerült.
Dehumanizálónak érzem ezt az egészet, kiszívta belőlünk az emberséget. Nem fair ez a verseny. Ha egy informatikai verseny lenne, azt mondanám, rendben van. De ez egy zöld verseny lenne, amiben mégis az nyer, aki számítógép-kezelésben gyorsabb.
Etikai kérdés, hogy mi fér még bele a korrektségbe, és mi számít csalásnak egy ilyen feltöltés esetében. A csoportban emberek vitatkoztak ezen. Hogy bezzeg egyesek szkripteket használtak a kitöltéshez, ami lerövidítette az időt, és ez csalás, mondja egyik. Erre a másik rákérdez: az nem csalás, hogy copy-paste-et használsz? Az is lerövidíti az időt. Mettől meddig számít korrektnek egy informatikai eszköz vagy technika használata? Ez az időalapú pályáztatás sok sebből vérzik. De mi lenne jobb helyette, amit nem tud átszőni a korrupció és a rokonizmus?
Passz. Nem tudom.
Legyen Gültem
Ha a következő gyerekünket Gültemnek fogják hívni, tudjátok, hogy ez a napelem-verseny miatt is lesz. Úgy lefárasztott minket ez a verseny, mint semmi más az utóbbi időben. Engem is, de főleg az asszonyt. Mondogatta is pár napig, hogy nem neki való már ez a nagy stressz. Tényleg kemény volt, picit úgy éreztem magam a feltöltés alatt, mint érettségin, csak itt fél perc alatt kellett kiadnod mindent magadból, nem volt rá három órád.
És annyival volt rosszabb, mint érettségin, hogy itt háború volt, nem egymás mellett haladtunk a cél felé, hanem le kellett győznöd a másikat. Csak 9 ezer ember nyerhet ebből a régióból, s a többieknek veszíteniük kell. A te sikered egyben másnak a kudarcát is jelenti. Ha te bevetsz egy cselt, mint például mi ahogy bevetettük a Ditto-t, az egy fegyver volt a többiek ellen, ha az ők szemszögükből nézem.
Eszembe jutott, amikor gyerekkoromban nagyapám elvitt magával a Fernengel-be, ahol épp szalámit osztottak. Hatalmas sor volt, az egész üzlet egy nagy sor volt, emberek tolongtak mindenütt. Esélyünk sem lett volna szalámihoz jutni, de az öreg felbiztatott, hogy az emberek között vágódjak be előre, s vegyek szalámit. Kicsi voltam, bebújtam, megvettem a szalámit, diadalmasan jöttem ki. Megnyertem a háborút. Hogy a többi sorbanálló mit gondolt, főleg azok, akiknek nem jutott szalámi, nem érdekelt. Győztem!
Csakhogy elszoktam már ettől, az utóbbi évtizedekben olyan dolgokat csináltam, ahol az volt a fontos, hogy közösen haladjunk egy cél felé, és aki első lett, az húzta magával a többieket, hogy mind nyerjünk. Hogy mind felérjünk a csúcsra, épen, egészségesen, és együtt ünnepeljünk. Ez itt most nem az a felállás volt, és fájt nekem a vesztesek szenvedése. Sajnáltam őket. Ezért a csúcsra érés euforikus hangulata elmaradt, és a győzelem sikerélménye nem tudta kioltani a stressz hatásait. Ha egy kis túlzással élhetek, most poszttraumás stressz szindrómában szenvedünk az asszonnyal, mint akik most tértek haza egy stupid háborúból. Reméljük, hogy fognak majd annyit adni a megtermelt többletáramért, hogy abból fussa a pszichológus díjára.
