Oláh István, az Udvarhelyi Híradó volt publicistája az újság megszűnéséről.
fotó: Oláh István
A minap kérdezgetett valaki, megszűnt netán az Uhá? Tulajdonképpen januártól kérdeznek állandóan, mert úgy látszik, közügy. Ki így, ki úgy, de a hiány megfogalmazástól függetlenül mindenkit ugyanaz foglalkoztat. Dehogyis, mondom, az uh.ro megvan. Rendben, de akkor mi nincs meg? – mert láttam, kedves barátom, a fotódat a fészbúkon, aminek az volt a címe, hogy Siratófal, a kép alatt pedig In memoriam UH.
Hát persze, a kép.
Ami a pisaitorony- vagy piramistrükk egy mulatságos utánzata, és ami a perspektíva alaphelyzete: a messzi dolgok aprónak tűnnek, a közeliek (a távolihoz mérve) aránytalanul nagynak. A tér e huncut optikáját kihasználva a képen valaki szerencsésen megtámasztja a ferde tornyot (informális műemlékvédelem, szakemberek armadája megirigyelheti), vagy az egyiptomi királysír tetejére illeszti ujját!
És most a helyi szín: a piacközeli vasúti átjárónál van egy emeletes raktárépület, a hátulsó falfelületet egy eredetisége szerint vitatható reklám foglalja. Évek óta ott látni, én pedig hirtelen arra gondoltam, le kellene fotózni az imént mondott technikával. Úgy is lett, másnap már egy udvarhelyi lokálpatrióta ölelte a raktár, az újságreklám teljes felületét.
A cím eléggé dagályos, Siratófal, ami költői, az is lehet, kisvárosi túlzás. A kép alatt pedig a szöveg, In memoriam UH. És persze, a nevem. Ezen a ponton jött a nagy kérdés, mi van, megszűnt az uhá pont ro? Hát nem, annál inkább csak az Udvarhelyi Híradó. Érdekes, mondja erre az illető, én a kettőt amolyan sziámi ikreknek gondoltam, hogy az egyik papíron, a másik meg az onlájn magasában. Hát nem, nem ennyire egyszerű a helyzet, de legalább bonyolult.
A lap szűnt meg,
felszívódott a ködben. Volt, nincs. Néhány hónapig még a kétéltűség furcsa állapotában leledzett – az új és mértéken felül tervezett – fejlécen még olvasható volt, hogy mellékesen Az Udvarhelyi Híradó.
Aztán ez a statisztaszerep is megszűnt, január elsejétől pontosan az lett, ami, és a sajtótörténeti előzményekre már nem asszociált.
Mindmáig nem értem, hogy valaki visszakaphatja a történelmi időkben épült udvarházat csak azért, hogy lebontsa, és helyére tollúfosztót, kukoricamorzsolót, ilyesmiket építsen, és ezt minden további nélkül megteheti? Ez történt az újságunkkal is. Nem hiába kértem annak idején a főszerkesztőtől, hogy az impresszumban mindenképpen jelenjen meg a bejelentés – a … az Udvarhelyi Híradó jogutóda. (A kipontozott hely a be nem lőtt reklámé.) Az új lap megsemmisítette az UH-t.
A történetnek nincs vége.
Megkértem egy ismerőst, helyezze el a Siratófalat a fészbúkon, ami nekem nincs. Az illető ki is tette, ám vagy három napra rá kommentárostól eltűnt. Fogalmam sincs hogyan, és ezt nem a törléstechnikákra, hanem az eltüntetés valószínű előzményeire értem.
Beküldtem a lapcsalád csíki központjába, és nem minden gúny nélkül alájegyeztem: az első oldalra kérem! A Gyergyótól Vásárhelyig tömbösített napilap (+ Csík, + Udvarhely) vezére, alighogy beérkezett a „főkép”, azt kérdezte: hát ez meg mi? Nyilván nem érthette. Ezt sem, mást sem.
Időközben többen felmondtak, az olvasók viszont le. Hogy lapjuk legyen, ha már megveszik saját pénzen. Egyetlen szerencsés kivétel van ebben a legújabb székely újságbábelben. A reklám helye itt is üres marad, de örömmel látom, hogy legalább a korábbi és olvasmányos rovatokba, annak a lapnak a struktúrájába nem piszkált bele senki. Pedig szintén a „lapcsalád” tagja. Én óesztendő utolsó napján köszöntem el, pontosan akkor, amikor az Udvarhelyi Híradót némi magyarázkodással süllyesztőbe tették. És ezzel pont. Mint az uh és ro között.
Oláh István
