Régóta szeretnék eljutni Kárpátaljára, de valahogy eddig sosem jött össze. Mert Kárpátalja nem az a hely, ahová csak úgy eljut az ember. Egyszerűen nem esik útba, hacsak nem Fehéroroszországba készül az ember. Ami nem túl gyakori, ugye. A sors fintora, hogy éppen az ukrán-orosz háború kellős közepén, 2025 januárjában nyílt egy lehetőség, hogy eljussak az egyetlen elcsatolt magyar vidékre, ahol még nem jártam. A híradások és a személyes történetek alapján bár volt némi elképzelésem, hogy mi várhat rám egy háborús ország egyik legkevertebb területén, azért értek meglepetések. Főleg kellemesek.
Kárpátalja is azon magyarlakta területek közé tartozik, amelyeket Trianon a nemzetiségi arányokat figyelmen kívül hagyva darabolt szét, a határokat pedig úgy húzták meg, hogy földrajzilag, történelmileg, kulturálisan összetartozó közösségeket vágott el egymástól. Így történhetett meg, hogy a szállásunknak helyet adó falu, Beregdaróc Magyarországon maradt, miközben a néhány kilométerre eső város – amelyhez név szerint is tartozik –, Beregszász Ukrajna része lett. Szögesdrót, sorompó, fegyveres katonák és szaglászó kutyák választanak el barátokat, rokonokat, egyben két világrendet egymástól. Ahogy azonban a tájat, úgy az emberi természetet sem lehet megtörni: a határon kívül rekedtek a mai napig nem az ukrán, hanem a magyar idő szerint élnek. Ahogy ők mondják: „a mi időnk” szerint.
Ugyanakkor a határ megkerülhetetlen valóság.
A Schengenhez nemrég csatlakozott ország polgáraként a határ látványa, fogalma nem ismeretlen, de életemben azért volt néhány alkalom, amikor az átkelésnél szorongtam. Amiatt hogy vajon átengednek-e, majd visszaengednek-e. Legutóbb ilyet Izrael és Palesztina határán éreztem, és most, a magyar-ukrán határnál, az új európai vasfüggönynél. Amíg a magyar oldalon fesztelenség és némi mosoly is jár az ellenőrzéshez, addig az ukrán oldalon zord arcok és hangok fogadnak. Itt már négy kézen megy át az okmány, és hol ukránul, hol románul, hol angolul kérik számon, hogy mit is akarunk mi odaát.
Szerencsére a szorongást hamar feloldják a kelet-európai filmekbe illő jelenetek: az őrtoronyban álló bábkatona, a leálló elektronikus rendszer, s a nevünk cirill betűkkel egy papírfecnin, amit a legvégén úgyis elvesznek, csak előbb visszaküldenek, ha kicsúsztál a pecsételős néni kezei közül. Mint a román adóhivatalnál, amikor egyik ablaktól a másikhoz küldözgetnek – nevetjük el egymás közt a „román” kollégákkal, így már oldott hangulatban lépünk át a mai Ukrajnába.
Ami elsőre tényleg olyan, mint amilyennek képzeltem.
Időutazás a 20 évvel ezelőtti Romániába, vagy a napjainkban is elszigetelt, lemaradottabb részébe: rozsdás kerítések, tetők, omló vakolatok, kóborkutyák az útnak nevezett rongyszőnyegen. Csak az autókból érződik: mégsincs oly távol a Nyugat. Legalábbis ez az összbenyomás, amíg be nem érünk a városba, Beregszászra, ahol azért láthatóak az Osztrák-Magyar Monarchia, a Szovjetunió és a posztszovjet vadkapitalizmus által hátrahagyott civilizáció nyomai. Tipikus kelet-európai kisvárosi eklektika, ami
bizarr módon otthonos. És nem csak a városképtől.
Közismert ugyanis az a rémtörténet, miszerint az ukránok még a többi szomszédos nemzetnél is jobban szeretik a magyarok vérét szívni. Távol álljon tőlem, hogy bagatellizáljam a magyarság elleni tetteket, szavakat, törvényeket, ám az a szimbolikus tér, ami Beregszász közterein fogadott, nagyot puhított bennem az ukrán-magyar viszony megítélésén.
Abban nem volt újdonság, hogy a városközpontot száz év után is a magyar világhoz köthető épületek dominálják, ám a magyar feliratok és szimbólumok sokasága meglepett. Valahogy nem illett az elnyomó Ukrajna képébe, amilyet az utóbbi években a magyar kormány csak felerősített, hogy a putyini Oroszországgal ne kelljen nyíltan szembeszállnia.
A magyar világ őrzői: a római katolikus templom és az Arany Páva étterem. Fotók: Szilágyi István
Egy olyan Romániából érkezve, ahol a középületek, közterek magyar nyelvű feliratozása korlátozott és az állandó jellegű köztéri szimbólumhasználat egyenesen tilos, a Beregszász központját belengő magyar zászlók, magyar utcanevek, történelmi magyar feliratok látványa irigylésre méltó. A beregszászi utcaképet pedig száz év után is egyértelműen uralja az egykori Magyar Királyi Törvényszék teljesen felújított épülete, amely napjainkban a II. Rákóczi Ferenc Főiskolának ad helyet.
Ez a kárpátaljai magyarság végvára.
Megint az otthonosság érzése csap meg, ahogy belépünk a százéves épületbe. Mintha Udvarhelyen a gimnázium márványkarzatába kapaszkodnék a lépcsőházban, vagy a Református Kollégium kockás mozaikpadlóján csoszognék a folyosókon. A könyvek illata a könyvtárban. Minden olyan ismerős. Az impozáns főépületben büszkén mutogatják a néprajzi, természettudományi kollekciókat, amelyek bárhol megállnák a helyüket. A viszonylag új melléképületben pedig olyan korszerű bentlakás, fullextrás konyhával, fitneszteremmel, szakműhelyekkel, amelyről mi a nagyszerű Kolozsváron csak álmodni mertünk egyetemista korunkban.
A magyar királyi országcímer is a helyén maradhatott. Pont a református templomra néz.
Érződik a bemutató alatt, hogy ez a kárpátaljai magyarok mindene: kincsesládája, múzeuma, főhadiszállása, utánpótlás-központja. Az egyetem itt nem egy magányos elefántcsonttorony, hanem egy várvédelmi rendszer központi eleme, amely összeköttetésben áll a többi bástyával: az óvodától az iskolákon át a civil szervezetekkel, egyházakkal, egyszóval mindennel, ami a magyarság szempontjából számít. Paradox módon mindezt úgy pénzeli a magyar kormány a szülőföldön maradás jeligéje alatt, hogy közben Ukrajna szuverenitását folyamatosan megkérdőjelezi, mintha a kárpátaljai magyarságot egy különálló rezervátumként lehet kezelni (akárcsak az erdélyieket, felvidékieket, tegyük hozzá).
Pedig a háború mindenkit érint, az itteni magyarokat is,
ők is ennek az országnak a részei, ha tetszik, ha nem. Bár cirill betűkkel, de magyar nevek is visszaköszönnek a hősi halottak emlékművén, amely a beregszászi főtér központi elemévé vált, és magyar zászló is leng az ukrán mellett. Ha valami összerázta ezt a sokszínű népet, amely Ukrajnát lakja, akkor az az orosz elnyomás volt, jegyezzük meg magunkban, miközben háborús veteránoknak kinéző rokkant férfiak mellett haladunk el.
A városi művelődési ház és a háborús emlékmű szimbolikája önmagáért beszél.
Az egész országot átható háborús helyzetre emlékeztetnek a főiskola alagsorában kialakított bunkerek is, ahová szirénázáskor levonulnak, és – szükség esetén – folytatják az órákat. Az egyetem ugyanakkor jogi menedéket is nyújt a fiatal magyar férfiaknak, hogy 25 éves korukig ne sorozhassák be őket, ne kelljen a frontra menniük, vagy külföldre menekülniük a zöldhatáron – mindkét esetben az életüket kockáztatva. Így is túl sok kárpátaljai, beregszászi embert elvittek a frontra, köztük magyarokat is, és
még többen elmentek, elmenekültek az országból.
A kettős állampolgárság és a háború összhatásának „köszönhetően” a kárpátaljai magyarság létszáma csak még jobban megcsappant az elmúlt években. Érdeklődésünkre házigazdáink nem is mernek becslésbe bocsátkozni, de érezhető a levegőben, hogy a százezres pszichés küszöb alá estek már. Abban bíznak, hogy majd a háború végével a szülőföld visszacsalogatja fiait és lányait, és hogy nem mindenki hagyta el végleg otthonát a jobb anyaországi vagy külföldi életért, egyesekben megvan még a hivatás a közösség szolgálatára.
Ezzel a reményteli gondolattal hagyjuk hátunk mögött a várost, állunk újra sorba a határnál, vissza a viszonylagos nyugati jólétbe és biztonságba, amitől egy vonal választ el. Ahogy átlépünk rajta, közben arról fantáziálok, hogy talán ebből az átkelőből is majd egyszer szellemtanya lesz, mint a román-magyar határon, a bábkatonát is nyugdíjazzák, és a két nemzeti színű határkő csupán mementója marad annak, hogy valaha ezt a régiót, ezt a kontinenst mesterségesen felszabdalták.
Hogy egy szép napon e vidék lakói is megélhetik: összetartozunk.
Nemcsak mi magyarok, hanem mi európaiak. Hogy Kárpátaljával, Ukrajnával együtt vagyunk Európa. Akár tetszik ez Moszkvának, akár nem.
