A vízen túl (Dávid Endre, 2024) / Cinematic / forrás: Tornai István
A székelyudvarhelyi Erdélyi Magyar Film Egyesület (EMF) első nagyobb volumenű projektjeként mutatkozott be 2024 végén a betfalvi roma közösség életét és mindennapjait bemutatni hivatott A vízen túl.
A közel egy órás dokumentumfilm egy olyan világot tár elénk, amely után az ember egy kicsit máshogy néz ki az ablakon. Hirtelen minden túl kényelmesnek, túl sterilnek, túl távolinak tűnik attól a világtól, amelyet Dávid Endre és csapata megmutat nekünk. A film operatőrével, Tornai Istvánnal korábban már beszéltünk a film elkészítésének hátteréről, a forgatás nehézségeiről és a film fogadtatásáról, viszont a következőkben a nézőközönség soraiból tekintünk rá a filmre.
A valóság, amit megpróbálunk megérinteni
Az alkotó csapat vállalása nem kevés: a szóban forgó roma közösség életét szeretnék közelebb hozni, vagy legalább is megpróbálni azt. Mindezt teszik úgy, hogy a film leírásában általánosítva az erdélyi roma közösség kultúrájára és élettörténetire hivatkoznak. A kérdés csak az, hogy ez tényleg sikerül-e, vagy számos más példa mentén, inkább egy olyan távolságba helyezik el őket, ahol a nyomor csak szépen komponált képekké alakul át? A nehezen emészthető, néhol letaglózó képsoroktól pár lépést hátralépve, én is megpróbálok szembenézni ezzel a valósággal – legalább is annak azon szeletével, amit a stáb elénk tár.
A film operatőre, Tornai István az eddigi munkáiban megszokott módtól eltérően run and gun stílusban (a run and gun filmezés olyan forgatási stílusra utal, amely a mobilitást és a gyors beállításokat hangsúlyozza, lehetővé téve a filmkészítők számára, hogy minimális felszereléssel és stábbal menet közben készítsenek felvételeket – szerk. megj.) rögzíti a pillanatokat, a vásznon megjelenő képi világ egyszerre válik lenyűgözővé és sokkolóvá.
A kamera mindvégig a térben mozog, hol távolabbról, hol pedig egész közelről hosszan kitartott képekben időzik el egy-egy pillanaton, arcon, történeten. Ez a megoldás működik is: a néző tényleg ott érzi magát a sárban, a rozoga faházak között, a Küküllő partján. Letisztult, de nem steril. Az emberek a legtöbb esetben nem egzotikus díszletek, hanem tényleg élnek, lélegeznek, beszélnek – ami egy dokumentumfilmnél nem hátrány.
A film vágása és szerkesztése nem ad fogódzókat. Nincs narrátor, nincs kontextus, csak képek és jelenetek. Ez egyfelől szabadságot ad számunkra, másfelől pedig pont a szabadság illúziója mentén fedi el azt, hogy a film az egy órás játékidő alatt, hiába várjuk, nem jut el A pontból B pontba.
Nincs egy történet, nincs egy karakterfejlődés és az összeollózott jelenetek egymásutánisága a végén mindannyiunkban egy kis űrt hagy: ha nem ismered a térség vagy a közösség történetét, akkor csak annyit látsz, hogy itt bizony nagy a baj, de hogy miért és hogyan lehetne ebből kitörni, az rejtély marad. Mintha egy Christopher Nolan-film közepébe csöppennénk: ott a látvány, ott a feszültség, de az összefüggéseket nekünk kell összeraknunk.
Amit a film egyik legnagyobb erényeként tartunk számon, a nyers hitelességet, az talán egyben az egyik legnagyobb hátránya is. Ugyanis egy ilyen érzékeny téma esetében könnyű beleesni a „nyomorpornó” csapdájába, amikor a szegénység annyira esztétikusra van fényképezve, hogy az ember már-már bűnös élvezettel nézi azt.
A vízen túl elkerüli, hogy teljesen belecsússzon ebbe a csapdába, de időnként mégis meg-megbillen. A tökéletes fényekben fürdő szegénység, a hosszú, lírai snittek néha olyan érzést keltenek, mintha a film már-már esztétizálná a kilátástalanságot. Mintha egy másik világ egzotikus táját néznénk, egy National Geographic-fotóalbum megelevenedett verzióját, ahol a tragédia is szépen komponált.
Ebben a történetben a Küküllő nemcsak egy folyó, hanem egy szimbolikus határ is, amely két különböző világ között húzódik:
Az egyik oldalon a többségi társadalom, a másikon egy közösség
Egy közösség, amelyiknek talán már esélye sincs átlépni a hídon. A film ezt jól mutatja meg, de a miértek boncolgatása már elmarad. Így könnyen kialakulhat a nézőben az a kényelmes konklúzió, hogy „ezek az emberek mindig is így éltek, és mindig is így fognak” – ami az egyik legveszélyesebb narratíva, amit egy dokumentumfilm fenntarthat.
A filmben különösen érdekes a közösségen belüli dinamika. Míg kívülről egységes csoportnak tűnhetnek, a kamera közelebbről megmutatja az egyéni történeteket, a generációs különbségeket és azokat a belső konfliktusokat, amelyek épp úgy formálják ezt a társadalmat, mint a kívülről érkező megítélés. A nagy kérdés az, hogy egy ilyen dokumentumfilm képes-e valójában egy teljesebb képet mutatni, vagy mindig csak egy részletet látunk belőle? A film talán tudatosan nem akar mindent elmesélni, de ettől a néző még érezheti, hogy kimaradtak fontos magyarázatok.
A vízen túlban nem csak arról döntött a rendező, hogy mi az ami kimarad, hanem arról is, hogy mi az ami bekerül. Így jutunk el oda, hogy a nyomoron kívűl nem nagyon látunk sikertörténeteket, olyan emberi reményeket, amelyek feloldanák bennünk azt a feszültséget, amelyet az első perctől építkezve szépen, lassan ránk tesz a film.
Helyette viszont kapunk olyan helyzeteket és mondatokat, amelyek láttán, hallatán az ember szíve összeszorul, gyomra pedig felfordul. Ilyen rész az amikor a telep szélén az öregasszony arról mesél, hogy a fia felajánlotta neki, hogy ad 5 lejt, csak éppen szopja le, vagy amikor egy kislány arról beszél, hogy jobb lenne már meghalni, hisz akkor legalább a jó istenhez kerülsz, s ott nem szenvedsz. Csak pár példa, amely akarva, akaratlanul is a sokkolás erejével eléri hatását a nézőkben.
Viszont itt jön be egy másik szál. Az elmondások szerint a film azt hivatott képviselni, hogy közelebb hozza hozzánk ezt a közösséget és az emberi történetekre fókuszálva elkerülje a sztereotip ábrázolast. De nézzük, hogy mennyire sikerül.
Amit én láttam, és ami számomra leginkább megmaradt, az nem más, mint egy hatvan percbe sűrített sztereotip halmaz, amelyet helyenként olyan dolgok fűszereznek, amelyek nem hogy együttérzést, hanem egyenesen a fejünkben lévő negatív konnotációkat hivatottak erősíteni. Hosszasan ecsetelnek és tesznek filmvászonra olyan dolgokat, minthogy „itt csak az szűz leány, amelyik kiesik az anyjából”, „Sanyi a leánykákot csalja el. S pénzt adja oda és étlen marad. Az nem eszik! Csak baszik”, a kisgyerekek pucéran, a sárban élik mindennapjaikat, és még sorolhatnánk. És ha egyszer ez kikerült a nagyvilágba, onnan nincs visszaút.
A figyelem, ami nem biztos, hogy marad
A filmesek felelőssége egy ilyen érzékeny témánál nem ér véget a stáblista legördülésével. Egy dokumentumfilm nemcsak bemutat, hanem hatással is van a szereplőire. Mi történik azokkal az emberekkel, akiket egy órán keresztül közelről figyelünk, akik megnyílnak a kamera előtt, akik a saját életüket adják egy film témájául?
