Fotó: Egyed Ufó Zoltán | archív
— Mi történik itt? – kérdem magamtól valamikor a ‘90-es években, egy hosszú nap végén.
Filozófia szakos vagyok éppen, Kolozsváron. Reggel az egyik prof valami olyasmit mond, hogy az ő dolga az, hogy megtanítson bennünket gondolkodni, csakhogy már a félév végén vagyunk, és semmilyen új gondolkodástechnikai tudásra nem tettem szert. Még azt is mondta, hogy a gondolkodás csak fogalmi lehet, amiről már akkor sejtettem, hogy ostobaság. Délután egy másik órán, egy másik prof azt mondja, hogy a kortárs filozófia maga a nyelvfilozófia, és hogy ez a diszciplína arról szól, hogy a nyelv működésének megértése által jobb emberré válunk. Egy másik ostobaság.
Az, hogy a profok egy része jobban hallucinált, mint túlterheléskor az ingyenes ChatGPT, nem volt ritka. Többen velünk együtt tanulták a tananyagot. Elfogadtuk, nem bántuk. Örültünk, hogy ott lehetünk a Farkas utcában és részesei lehetünk a jövőnek. Néhány prof kiválóan arisztokratikus volt, és ez imponált nekünk. Úgy sejtettük, ilyenek leszünk majd mi is. Mindmáig nem tudtam rájönni, hogy ez a modor előkelő jellemeket is takart-e, vagy csak így volt szokás beszélni akkoriban kolozsvári csúcsértelmiségi körökben.
Néha-néha ma is találkozom ennek a stílusnak a romjaival. Megnyerő, udvarias, választékos, kitüntető. Kicsit sokat beszél az ilyen ember, és nem tűnik úgy, hogy érdekelné, te mit gondolsz. És egy pillanatig sem veszem komolyan. Pontosabban: a hideg futkos a hátamon tőle. De a ‘90-es években azt hiszem, volt értéke a kedélyes-arisztokratikus értelmiségi kurzusnak. Azt hiszem, tényleg létezett még egyfajta intellektuális előkelőség. Amennyiben tévedek, hagyjatok meg ebben. Mert ugyan szeretem az igazságot, de jobban szeretem Platónt.
Ahogy mondani szokás, egy élmény volt. Számomra bizonyos értelemben a legköltségesebb egzisztenciális alapélmény. Totális tévút, amit szívesen elkerültem volna. Lelepleztük tanáraink apró pontatlanságait, de eszünkbe sem jutott, hogy kérdőjelezzük meg azt, amit minden tettükkel, még hátuk mozgásával is sugalltak ezek a nagyszerű öreg profok:
hogy értelmiségiek vagyunk, és ez egy különleges osztály,
különleges kompetenciákkal. Brahminok vagyunk, hozzánk képest Hamvas Béla Metatronja egy tábortűznél gitározó szétcsúszott kis kancsi hippi. Azt tanultuk, hogy szellemünk kalibere a lehetséges legnagyobb, és ebből egyenesen következő felelősségünk terhe a legnemesebb. Úgy bő tíz év kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, egyik állítás sem áll.
Arra a merően téves ideára lettünk kondicionálva, hogy felelősek vagyunk a világ jobbá tételéért, ami olyan kihívás, amit Szküllák és Kharübdiszek között ugyan, de abszolválni fogunk, mert mindenünk megvan hozzá. Van kinek, van mivel és van mit. Tévedés volt.
Pedig a ‘90-es évek közepén már voltak jelei annak, hogy az értelmiségi kaszt nem egy elit alakulat, nem tud megbirkózni a kapitalizmussal, nem tud megbirkózni a tradicionalizmussal, nem tud víziókat megfogalmazni, nem tud a demográfiák között fordítani, de még kérdésfelvetései sem relevánsak.
A 2000-es években pedig végképp világos lett, hogy
ez az osztály praktikusan megkerülhető.
De, kegyeleti okokból, legalább még üzérkedhet azzal, ami legitimitásának emlékéből maradt.
Aztán a 2010-es években, ahogy a narratíva körbezárt bennünket, már egyáltalán nem volt eladható terméke az értelmiséginek. Nem csak a párbeszéd számolódott fel, hanem kínos hallgatás sem volt már, mert értelmiségi és politikus, vagy egyszerűbben, értelmiségi és fontos ember nem találkozhatott, hacsak nem véletlenül, a piszoárban.
Néha az a benyomásom, hogy a politikusok annyira irtóznak a klasszikus értelemben vett értelmiségiektől, hogy a nyaralásukra is úgy foglalnak szállást a Bookingon, hogy a szálláskeresőt úgy konfigurálják, hogy legyen 1 km-re a belvárostól, legyen parkoló, legyen légkondi és legyen 1000 km távolságra minden kritikusan gondolkodó, idealista értelmiségitől.
Ezek a régi profok, akikről meséltem, még az egzisztencialisták szerepértelmezési keretében látták magukat. A ‘90-es években minden a szabadságról szólt, mindenki a szabadság építésze szeretett volna lenni. Kikerestem néhány szöveget, amit fetisizáltunk. Szemlézek pár sort. Nem születünk értelmiséginek, azzá válunk (Simone de Beauvoir), A becsületesség azt jelenti, hogy egy eszmét annak következményei alapján ítélünk meg (Camus). És főleg Sartre: Az író a saját korának része: minden szavának hatása van. Minden hallgatásának is.
Van még olyan romániai magyar értelmiségi, aki úgy érezné, szabad szellemének befolyása van a történések felett?
Olyan, aki szabadon és következmények nélkül fogalmazhat meg kritikákat, el tud érni változást? Aki morális higiéniai tényező, szellemével és autoritásával rá tudja kényszeríteni az aktorokat arra, hogy legyenek becsületesebbek, egyenesebbek, válasszák a nehezebb, de helyesebb utat? Továbbá: számíthat ez az értelmiségi arra, hogy amennyiben ellehetetlenítik, sok száz másik értelmiségi bátran kiáll mellette és megvédi?
A ‘90-es években az a nadrágunk volt, amit viseltünk, meg két megörökölt ingünk, és a szabadságról vitatkoztunk. Ma már elég sok nadrágunk van. Vajon akkor voltunk nevetségesek, vagy most? Markó Béla közzétett a feladásról egy Ginsberg-verset. Nagyon értékeltem, fontosnak tartottam, írtam róla egy elemzést. De az elemzés nem érhető el, mert a Transindex hatalmas, tizenöt éves archívuma nem érhető már el. Aki ismeri kicsit is a tíz évvel ezelőtti viszonyokat, érzi a helyzet keserű iróniáját. És leíró jellegét.
De semmit sem szeretnék kevésbé, mint az értelmiségiek árulásáról, gyávaságáról, olcsó potyaleséséről vagy drámai meghasonulásáról beszélni. Sem kellő mennyiségű harag, sem kellő mennyiségű morális bódulat nincs bennem ahhoz, hogy egy-két flekkben kivégezzem azt az osztályt, amelybe valamikor tartoztam, és amelynek reflexeit akaratom ellenére sem tudom már levetkőzni. És hát a szimbólum businessben senki sem ártatlan, én sem vagyok az. Az viszont nagyon foglalkoztat, melyik kitérési-áttérési modellek lettek sikeresek, melyek sikertelenek, és mi lesz most, hogy nagyon kellene nekünk is, Kelet-Európának is egy tisztán látó, integráns, felkészült és kellően jó szándékú, talán kicsit egzisztencialista vizionárius osztály. Most valahogy ismét kiválóan szükség lenne egy hasonlóra.
Persze-persze, mindenki tette, amit tennie kell.
De végül is mi lett belőlünk, srácok?
Van még gondolatunk, mondanivalónk, mondatszerkezetünk, módszertanunk, levegő a tüdőnkben? Nem másért, de a világ regénye, ahogy valaki találóan leírta, egy olyan disztópia, ami non-fiction. Talán kellene szólni a többieknek, hogy Sartre, tati. Vagy Ginsberg. Vagy Ady Endre. A The End-re.
Vitára, de legfőképp közös gondolkodásra invitállak titeket itt, különböző rendű és rangú és önképű értelmiségi embereket. Itt, az UH-n, az egyik utolsó olyan felületen, ahol el lehet mondani meglepő dolgokat egy osztályról, amely, minden látszat szerint, kicsekkolt a nyilvánosságból. Semmiképpen sem szeretném vagy merném meghatározni ennek a gondolatváltásnak a keretét, de javaslok ugrópontos metaforát, ami talán inspiráló lehet. Amúgy meg, negligáljátok.
