Ágnes még ágyban volt, amikor október 7-én hajnali fél hétkor megszólaltak a szirénák. Tudták mit kell tenni, lementek a bunkerbe. Tíz percig voltak ott. Nem számítottak arra, mi fogadja őket, amikor visszatértek. Többezer bombával támadt az ellenség, a katonák motoros siklóernyőkkel, csónakokkal, gyalogosan törtek be az országba és ölték meg honfitársaikat.
Maizels (sz. Sámson) Ágnes, Jakabovits (sz. Schwächter) Ellával együtt már korábban adott interjút portálunknak, a saját, a családjuk és az udvarhelyi zsidóság történetéről. A kettős interjú itt olvasható.
Maizels (sz. Sámson) Ágnessel WhatsAppon vettem fel a kapcsolatot. Székelyudvarhelyen született 77 évvel ezelőtt, most Izraelben él, Tel-Avivban. Az első beszélgetésünk október 10-én volt, három nappal azután, hogy a Hamász megtámadta Izraelt. Ágnes azt mondta, kereshetem bármikor, ha esetleg nem veszi fel, az azért lehet, mert épp bombázzák őket és óvóhelyre kell menniük, de akkor próbálkozzak még fél óra múlva.
Forrás: Maizels Ágnes személyes archívuma
Nem bombázták Izraelt október 12-én, csütörtök délután öt órakor, sem október 23-án, hétfőn hatkor nem volt riadó.
Arra voltam kíváncsi, milyen hangulat az országon belül,
hogyan telnek az emberek hétköznapjai a háború árnyékában,
mi járhat a fejükben, hallanak-e bombarobbanást, puskaropogást. Ez utóbbi kettőről Ágnes nem tudott beszámolni, azzal magyarázta a dolgot, hogy Izraelnek olyan erős, 97 százalékos pontosságú rakétavédelmi rendszere van, „izraeli találmány, amiért most Németország könyörög, milliárdokat akar adni, hogy megvegye, alá is írtak szerződést, de időbe kerül az elkészítése.”
Hogy mit gondolt, amikor először megszólaltak a szirénák? „Nem gondoltam semmire. Ez nem az első eset, tudjuk mi már, ha sziréna van, akkor valami támadás van. De nem gondoltuk, hogy ilyen borzalmas támadás lesz a határ melletti településeken. Ezt nem. Erre nem számítottunk. Azt hittük, hogy ha adunk Gázának villanyt, vizet, munkát, akkor ők emberi módon viselkednek, de úgy látszik, hogy éppen ezek az emberek… Nem emberek, hanem rosszabbak, most meg fogják kapni a magukét”, válaszol harciasan.
Ha szólnak a szirénák, bunkerbe vagy a betonszobába – minden 1980 után épült lakásban kell lennie ilyennek – kell vonulniuk 10 percre, aztán megy tovább az élet.
„Hallgatjuk a híreket, most jönnek ki azok a borzasztó dolgok, amiket először nem mondtak meg a népnek. A televízióban arról beszélgetnek, hogy mit kell csinálni, és hogyan kellene csinálni.”
Aki online tudja végezni a munkáját, az amúgy is csak heti két-három alkalommal járt be dolgozni a koronavírus óta, ezen a háború sem változtatott. A gyerekeket nem merik iskolába és óvodába engedni, Zoomon, online tanulnak, nehogy az a maradék 3 százaléknyi rakéta pont egy tanintézményt találjon el, amiben épp gyerekek vannak, „az borzasztó lenne.”
„Szomorúak az emberek, amiatt ami történt, mert elvesztettünk gyereket, öregasszonyokat, asszonyokat, akiket meggyilkoltak. Szomorú, de mindenki hazaszerető, és mindenki segít, ahogy tud, ahol lehet. Pénzt, ruhákat adnak azoknak, akiket el kellett vinni a határról, akik életben maradtak”.
Nem csupán azokon az embereken próbálnak segíteni, akik túlélték a határon történt támadásokat, hanem a katonáknak is, bár semmi szükség rá, mondta mosolygós hangon Ágnes. „A kórházakban 24 órás szolgálatban vannak az orvosok, a művészek mennek és énekelnek a betegeknek”. Utolsó beszélgetésünkkor egy adománygyűjtő műsor zajlott, neves előadóművészek léptek fel, a belépőjegyek árával, illetve egy telefonos híváson keresztül lehetett adakozni.
– Az igazság az, hogy ez a mi hibánk volt, nem volt ott elég katonaság, hogy megvédje őket […], hogy meg tudott történni a támadás. Több mint valószínű, hogy Benjamin Netanjahu (Izrael miniszterelnöke – szerk. megj.) és mások is le fognak szerepelni. Egyelőre, amíg háború van, azt mondjuk, hogy nem beszélünk arról, ki a hibás” – mondta Ágnes.
Nemhogy menekülnének, harcolnak a hazamenésért Izraelbe
Azt feltételeztem, hogy az embereket megriasztja a háború híre, sokan döntenek amellett, hogy elhagyják az országot, de Ágnes rácáfolt. „Nem, sőt, nagyon sok izraeli volt külföldön, mert egyhetes szabadság volt, ünnep Izraelben a támadás idején (Szimchát Tóra zsidó ünnep – szerk. megj.), és harcoltak azért, hogy hazajöjjenek és menjenek katonának”.
„Hál’Istennek nincs” – feleli kérdésemre, hogy van-e olyan hozzátartozója, akiért aggódnia kell. „Az egyik barátnőm vejének a szülei haltak meg. Ők egy határmenti településen éltek”.
A fiainak a barátai katonák, de ők nem adhatnak ki információt, ezért csak annyit tudott elmondani arról, hogy milyen a fronton, amit a televízió lead: „a hangulat nagyon jó és alig várják, hogy menjenek be. Mindenki kész van arra, hogy harcoljon. Még a 60 éves emberek is könyörögnek, hogy vigyék őket katonának.”
Csak az erőszakot értik
Aki megpróbálta már magát képbe hozni az Izrael–Hamász között zajló háborút, vagy annak történelmét illetően, az rájöhetett, hogy a sztorinak rengeteg ága-boga van. Az éppen zajló konfliktus kirobbanásának okára Ágnes szerint a válasz az, hogy a Hamász „csupa gazemberből áll, akiknek a célja elpusztítani Izraelt”, nem érdekli őket ha ezért saját embereinek vagy civileknek az életét kell feláldoznia.
„Csak az erőszakot értik, semmi mást. Nem érdekli őket a nép. Kértük a civileket, hogy menjenek le délre, mert ott nem bombázunk, ne találja el őket. De a Hamász nem engedte, azt akarja, hogy minél több képet adjon le a televízió, hogy meghaltak az emberek.”
Mindkét beszélgetésünk során felhozta, hogy a Hamász rosszabb, mint az ISIS (a világ egyik legismertebb terrorszervezete volt – szerk. megj.), hogy arra kegyetlenségre és a rengeteg áldozatra nincs bocsánat, az egyetlen végkimentele a háborúnak a Hamásszal való teljes leszámolás kell legyen.
„Azt hittük, hogy lehet velük beszélni, és ha adunk mindent, vizet, áramot, pénzt, akkor építkeznek, és az embereknek jobb világuk lesz. Ehelyett ők felfegyverezték magukat, annyi fegyvert hagytak maguk után, hogy egy évig lehetne vele háborúzni. Bunkereket csináltak, a föld alatt van egy egész város, ahol a katonáinkat várják, hogy megölhessék őket. Egy gazember társaság, csak nem tudtuk, hogy ennyire.”
Szerinte nincs is más út, csak a győzelem.
Sajnálatát fejezte ki a sok katona miatt, akik már vagy ezután életüket vesztik a harcokban, illetve azok iránt, akiket túszul ejtett a Hamász, „van ott 50 külföldi, őket szerintem haza fogják engedni, de az izraelieket nem”.
„Bízok a katonaságban, hogy minden jó lesz. Itt legalább meg tudjuk védeni magunkat, Európában nem tudtuk 80 éve. […] Reméljük, valahogy ezen is túl leszünk, már sok mindent túléltünk“.
