Mit csinálnak az udvarias udvarhelyi házigazdák, ha szenvedélyes horgász-gombász érkezik hozzájuk vendégségbe Magyarországról? Megmutatják neki a környék legjobb helyeit.
Ezért jó tényfeltáró újságírókkal utazni: alig indultunk el az UH szerkesztőségéből és tértünk rá az Udvarhelyről kivezető, frissen aszfaltozott útra, máris megtudhattam, hogy egy korrupciós per tárgyának a tetején gurulunk éppen, merthogy valaki kilopta az út egyik rétegét. Az biztos, hogy nem a legfelsőt, mert az szerencsére szokatlanul sima volt. Mintha otthon lennék – állapítottam meg elégedetten, de a figyelmemet innentől kezdve az elém táruló látvány, illetve a reménybeli pontyok, kárászok és pisztrángok felé fordítottam. Kit érdekelnek a közpénzből zsírosodó politikusok, ha esély nyílik egy gyors fenekezésre?
A tervünk egyszerű volt és támadhatatlan: Edit főszerkesztővel, illetve Emőke, Bea és István újságíró-szerkesztőkkel teszünk egy kört a város környékén, hogy lecsekkoljuk, hol, mire és mennyiért horgászhat a közelben egy ide érkező turista vagy a tavi horgászat helyi rajongója. Azért pont a tavakra mentünk rá, mert a magyar pecások túlnyomó többsége pontymániás, a horgásztavak pedig – a szentpálit kivéve – aránylag új jelenségnek számítanak a környéken. A Tervünk azzal is számolt, hogy a halak mellett talán gombákkal és medvenyomokkal is fogunk találkozni, így összejön egy tökéletes nap.
fFotó: SZILÁGYI ISTVÁN
Első megállónk, Keményfalva felé gurulva gyorstalpaló tanfolyam keretében ismerkedhettem meg a székely és a szász faluszerkezet közötti különbséggel és tudtam meg, hogy Homoródszentmárton miért lusta falu. De mire megemészthettem volna a látottakat, már le is parkoltunk Gál Levente remek helyen fekvő, aprócska horgász-, vagyis székelyül halastava előtt. A tó közepén szigettel, amit teljes egészében elfoglalt egy fatörzsekből ácsolt jókora szaletli, vagyis nyitott oldalú, cserébe esőálló tetővel ellátott építmény, benne étteremmel.
A tóban ennek ellenére nem horgászott éppen senki, bár hétköznap délelőtt ez annyira azért nem volt meglepő.
Korábban úgy hallottam, hogy Székelyföldön a pisztrángot kivéve nincs túl nagy hagyománya halevésnek, ezért meglepett, hogy az étlapon a halászlé is szerepelt. „Vajon exportálhatók-e az ordibálásig menő gasztronómiai hitviták a határon túlra is?” – gondoltam magamban, majd rákérdeztem a tulajnál, hogy passzírozott hallal, alaplével készült szegedi, vagy alaplé nélküli bajai stílusú halászlét főz-e. Erre elmesélte, hogy saját recept alapján lipován-román-magyar elemeket is tartalmazó fúziósat, merthogy sokat járt pecázni a Deltába és megszerette a lipovánok hallevesét. El sem tudtam képzelni, milyen ízű lehet az ígéretesen hangzó fúziós halászlé, aminek az alaplevébe közel annyi hagyma és gyökérzöldség kerül, mint vegyes hal, titkos fűszerként pedig lestyán. Egy konzervatív magyarországi halászlérajongó ezen a ponton vetett volna bele magát a 4 méter mély, pontyokkal és tokhalakkal teli, jéghideg tóba, de én nem vagyok fundamentalista, úgyhogy izgatottan hallgattam.
A mester jól összefőzi a kisebb halakat a zöldségekkel, miközben bőkezűen adagolja a lestyánt, majd a végereményt megőrli, a kész halászléalapot pedig nagyobb adagokban lefagyasztja. Főzés előtt felengedi a cuccot, aztán vízzel a megfelelő sűrűségűre hígítja, sózza és paprikázza, majd amikor úgy érzi, hogy ennél jobb már nem lehet, 20 perc alatt belefőzi a pontyszeleteket.
„Fantasztikus” – gondoltam magamban, kicsit sajnálkozva, hogy nincs itt Uj Péter 444.hu-főszerkesztő, a bajaihalászlé-szekta fanatikus hittérítője, mert őt helyben megütötte volna a guta. A soha nem hallott halászlérecepttől megrészegedve rákérdeztem, hogy van-e esetleg gomba is a környéken, majd miután kiderült, hogy nagyon is, azt is megkérdeztem, hogy a keményvonalas horgászok mellett kirándulni érkező turisták is gyakran megfordulnak-e nála, mivel a tóhoz újonnan épült étterem is tartozik.
„Kirándulni, itt?” – kérdezte Gál döbbenten, úgy mutatva körbe a legelőkkel övezett gyönyörű dombokon, mintha a Dunai Vasmű salakdombjai között vagy egy nagyvárosi szeméttelepen álldogálnánk: „Á, kirándulni inkább a Hargitára járnak az emberek”. A jelek szerint annak is vannak hátrányai, ha az ember túl festői helyen lakik. Azt is elmesélte, hogy a tavat eredendően saját magának tervezte, kis kerti tónak, de közben annyira belejött, hogy egyre nagyobb és nagyobb tóról álmodozott, hogy a vége egy, az eredeti tervnél ötszörte nagyobb tó legyen. „Micsoda fordított székely vicc” – gondoltam magamban, megvakartam Zokni macskát és mentünk is tovább.
A budapesti újságírók Tiborcz István költekezéséről és bulizási szokásairól szoktak mesélni egymásnak, az UH-sok viszont sokkal szórakoztatóbb helyei tündérmesékkel szórakoztattak, egy este több százezer eurót elverő miniszterelnöki klántagok helyett a dombtetőkön lakó, csónakkal közlekedő óriásokkal a főszerepben. Azt is megtudtam, hogy nemcsak a visegrádi svábok szeretnek úgy bulizni, hogy lángoló kereket gurítanak bele a Dunába.
Homoródszentpál főutcáján megtekintettem a világ legsűrűbben elhelyezkedő gólyafészeksorát, a falut elhagyva pedig életem legfélelmetesebben kinéző és legloncsosabb juhászkutyáját, aztán felkaptattunk a szentpáli tetőre. Itt, a lélegzetelállító panorámán felül találtunk, sorrendben
sok őzlábgombát
egy medveszart
és egy pásztorszart.
A medvekaka azonnal kihozta a bűnügyi helyszínelőt a kollégáimból, akik kupaktanácsot tartva megállapították, hogy a medve utoljára almát evett. A pásztorszarelemzés sajnos elmaradt, mert indulnunk kellett a környék legnagyobb és legrégebbi, alattunk elterülő halastó-rendszerére, Szentpálra. Ami egy rakás kisebb-nagyobb, a Homoród felduzzasztásával létrehozott tóból áll, bennük jókora nádasokkal és szigetekkel és még bőven Ceaușescu idején készült.
Itt is lelkesen pontyozott mindenki. A tógazda elmondása szerint a vendégeik 80-90 százaléka román, mert nekik több a halászatra elégethető pénzük, a székelyek pedig jellemzően amúgy sem akkora pontyhorgászok. Miközben beszélgettünk, mintegy illusztrációképpen odajött kicsekkolni egy kedélyes brassói román horgász/halász. A kollégáim nem sokkal korábban meséltek arról, hogy nem tudnak jól románul, aztán a fickó elsütött egy viccet, mire mindannyian hangos nevetésben törtek ki. A horgászhumor a jelek szerint minden elképzelhető határon képes áttörni.
És hiába volt a 80-90 százalékozás, a parton elindulva azonnal belebotlottunk két helybélibe, akik jól illusztrálták, hogy halat fogni ott sem mindig magától értetődő, ahol egyre-másra ugranak ki a pontyok a vízből és esnek vissza nagy csattanással: az egyikük egy darabot fogott addig, a másikuk meg egyet sem. Mintha saját magamat láttam volna hazai pályán.
Homoródkarácsonyfalva pompás színű házainak megszemlélése közben meghallgattam a soros, eléggé pszichedelikus hangulatú legendát arról, hogy az almási barlangba menekült helybéliek hogyan törték meg pszichésen a tatárokat egy óriási méretű, lisztből és sárból gyúrt kenyér segítségével, aztán már le is parkoltunk a lövétei halastó mellett. Itt már annyira farkas- illetve medveéhesek voltunk, hogy gyorsan kimentünk egy stégre, megnéztük a vizet, aztán szaladtunk is az étterembe, ahol nagy meglepetésemre megint csak volt halászlé az étlapon, ráadásul ez is zöldséges. „Ennek a tulaja vajon együtt pecázhatott a Deltában a keményfalvi Gál Leventével?” – találgattam rendelés közben. Annyira fellelkesültem, hogy bár annyit szoktam ebédelni, mint egy újszülött pisztráng, a halászlé mellé berendeltem egy juhtúrós puliszkát is.
Két nagy első pillanat várt rám: pár percen belül életemben először raktam a számba zöldséges halászlét, amiben citromkarika is úszott, és először kóstoltam Hargita sört. A lé csodás volt, a Hargita pedig eldöntött egy évek óta húzódó gasztronómiai vitát, miszerint melyik a jobb: a Ciuc vagy a Csíki. Mint kiderült, a megoldás az, hogy a Hargita. Emőke kolléganőm háta is borsózott a hal gondolatától is, mégis olyan költői hangulatba került, hogy ebéd után, a tóparti étterem teraszáról lenézve nagyot sóhajtott, akkorát szippantott a levegőbe azt mondta: „Kár, hogy az illatot nem lehet lefényképezni.” A mondatának igazságtartalma két perccel később lett nyilvánvaló, amikor odajött hozzám egy különösen aranyos, de elképesztően erős ázottkutya-szagot árasztó loncsos kutya.
Ennél már tényleg nem lehetett jobb semmi, ezért olyan hirtelen indultunk el haza Udvarhelyre, hogy rá sem kérdeztünk a helyi pontyok szokásaira. Így sem lehetett volna jobb napot elképzelni, gondolatban már két kézzel szórom a lestyánt Uj Péter sírjára, amire egy vicces székely tógazda fog humoros sírverset írni.
