Bár jó emlékeim vannak az érettségi kapcsán, nem szoktam évente meghatódni a frissen abszolváló diákok, a vizsgára igyekvő fehéringesek láttán. Elkerül a nosztalgia, pedig én is – vért izzadva – lelkiismeretesen készültem minden vizsgára, és mivel érettségi átlagra volt szükségem a felvételihez, végül sikerült egy kiemelkedő átlagot elérni. Idén viszont, hogy sajtóban dolgozom és naponta követem a híreket, érdeklődő figyelemmel nézem Emőke és Timi vizsga utáni videóit (itt nézheted meg az első, második, harmadik napot), többször azon kapom magam, hogy az akkori, még 18 éves, épp csak felnőtt énemre gondolok, gondolatban szóba állok vele.
Jól teszi az ember, ha megértéssel és elfogadással van fiatalabb énjei iránt, ám azt is tudjuk, hogy ez néha nehéz, kihívás. Ma már másként csinálnék dolgokat, azzal együtt, hogy tudom: az akkori énem a lehető legjobb tudása szerint cselekedett. De elég a konyhapszichológiából, hadd álljon itt pár meglátás, tanács – minden napra egy –, amit ma elmondanék a 14 évvel ezelőtti Beának, aki épp ott tart, hogy kilépjen a felnőtt életbe. Persze ha meghallgat.
Kicsengetés előtt. Fotó: Pálffy Gyopár
Tanulj meg egy ritka/különleges nyelvet
Maros megyeiként nem jelentett kihívást a román, angolból pedig országos tantárgyversenyen szerepeltem, a német viszont – bár hivatalosan nyolc éven át tanultam – pár kifejezésen kívül szinte használhatatlan nyűg maradt a középiskola elvégzése után. Ha most lennék 18-19 éves, megtanulnék egy olyan nyelvet, amely nemzetének kultúrája érdekel, életvitele szimpatikus. Tapasztalatból tudom, hogy a legkönnyebben nyelvet immerzív módon lehet tanulni, azaz anyanyelvi beszélők között, a célországban. A nyelvtanulást tehát megspékelném egy külföldi ösztöndíjjal is.
De hogy maradjunk a nyelveknél: a román az ország nyelve, az angol nemzetközi munkanyelv; a románok jobbak az újlatin nyelvekből, a magyarországi magyaroknak könnyebben megy a német. Azt tanácsolnám most a végzős Beának, hogy a következő években legyen bátor és tanuljon meg egy olyan nyelvet, mint a finn, a japán, vagy a norvég, vagy ha melegebb vidékekre vágyik, akkor vegye komolyan a franciát, mártózzon meg a spanyolban, vagy hangolódjon olasz dallamokra. A világunk és világszemléletünk minden új ismert nyelvvel gazdagabb, tágasabb lesz, és nem utolsó sorban szakmailag is rendkívül hasznos tud lenni, ha legalább társalgási szinten beszélünk még egy európai nyelvet.
Több szépirodalom, kevesebb elmélet
Ez a tanács kissé specifikusabb, mert ahhoz az énemhez szól, aki két évet tanult színháztudomány szakon, és ötöt a bölcsészkaron, ahol a szöveg a király. Azt mondanám: egy tanulmány, tíz szépirodalmi mű, nem pedig fordítva. Nyilván egzakt tudományok területén vagy gyakorlati szakokon nem működik ez a tanács – jobb is, ha egy orvostanhallgató anatómiát tanul, és nem Süskind Parfümjéből inspirálódik. Egy ismerősöm így fogalmazott: bölcsész PTSD, vagyis szövegcsömör.
Amikor vágod az elméletet és affelől közelítesz a műalkotáshoz, ez utóbbi elsatnyul, unalmas lesz, tendenciózus, és halott. Kivasalod belőle a domborzatot, nem lélegzik már, nem lüktet. Ha most lennék elsőéves, tuti, hogy egy szaktanulmány után sok-sok alkotást falnék fel, mert így a szépirodalmi szöveg iránti szerelmem is megmaradna, és nem programként tekintenék a művészi kezdeményezésekre, hanem az emberi lélek természetes megmutatkozási vágyának bizonyítaként. Ez a folyamat mind a mai napig tart az életemben, és nem biztos, hogy valaha is fogok olyan lelkes tabula rasa-val fordulni egy műhöz, mint az egyetemek erőteljesen sulykolt elméleti iránya előtt.
Légy egy kicsit szkeptikusabb a karizmatikus felnőttekkel szemben
Emlékszem, milyen lenyűgöző volt olyan tanárokkal találkozni az egyetemen, akiknek nemcsak a kisujjukban volt a szakma, hanem forradalmian új módszerekkel közelítettek a tárgyhoz, vagányak voltak, stílusosak, intelligensek, tájékozottak. Az egyetem keretein túl pedig ott voltak azok az igazi felnőttek, akik fiatal kollégaként néztek ránk, zöldfülű buzgómócsingokra. A mai napig befolyásolnak emberileg és szakmailag azok a tudásszeletek, amelyeket egykori tanáraimtól, idősebb kollégáimtól kaptam. És ez csodálatos. De van egy hátulütője is, mert helytelen világszemléletek is voltak ebben a szendvicsben.
Az egyik ilyen, hogy az, aki kultúrával, művészettel foglalkozik, annak a pénz másodlagos, sőt, aki igazán szereti a szakmát, az ingyen is elvégezné azt a munkát, amiért amúgy fizetést vár. Ez a mondat gyönyörű és romantikus, és szinte jön, hogy rögtönzött verseket írjak kenyérért és vízért az utcasarkon. A fiatal felnőtt énemnek azt mondanám, hogy legyen egy kicsit körültekintőbb, és attól, hogy tiszteli a tapasztaltabb kolléga tudását, ne vegyen mindent készpénznek (bocsi, nem volt szándékos).
Fiatalként teljes mértékben elhittem, hogy a pénz és a kultúra: mint az olaj és a víz, nincs közük egymáshoz. Évekre rá tudtam meg, hogy az az illető, aki a fenti mondatot mondta, anyagilag nem volt ráutalva a munkára. Azt mondanám most a 19 éves Beának, hogy a rajongását fűszerezze meg egy csepp realitással, mert szép dolog a szenvedély, de a számlát valutában mérik.
A sikerhez a tudás és a teljesítmény mellett kapcsolatok is kellenek
Nem Barabási hibája, hogy 2018-ban dobta piacra A képletet, amikor én már a munkaerőpiacon voltam, nyolc évvel az érettségi után, de kicsit igyekezhetett volna. Most azt mondanám a gólya Beának, hogy fektessen nagyobb hangsúlyt a kölcsönösen gyümölcsöző, kielégítő és egyenrangú kapcsolatok ápolására. Nem volt erősségem a kapcsolatépítés, intuitíven álltam hozzá, aminek olykor kellemetlen vége lett, ez vitathatatlan. Hiányoztak a megfelelő eszközeim, nem voltam elég asszertív. Ma már biztosan máshogy csinálnám, azzal együtt, hogy zsigerből elkerülöm az érdekkapcsolatokat.
Ahogy Barabási-Albert László írja: „A művészvilág kiváló példa a siker I. törvényére: A teljesítmény vonzza a sikert. De ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg.” Az tanácsolnám tehát a leérettségizett énemnek, hogy a szakmai és lexikális tudás elmélyítése, a kreativitás fejlesztése mellette gondosan ápolja a számára fontos kapcsolatait, amelyek egy egészséges adok-kapok viszonyt jelentenek majd, és sokszor életmentők lehetnek. Hadd zárjam a gondolatot A képletből vett idézettel: „Az 1990-es évektől a legnagyobb horderejű felfedezések nem magányos zsenik nevéhez fűződnek, hanem komoly létszámú kutatócsoportokéhoz.” Dixi.
+1 Nyugodtan hagyj ki egy évet
A régi MTV-n futó rajzfilmsorozat főszereplője, a tini Daria Morgendorffer jutott eszembe a napokban, aki a Gifted (Tehetséges – az amerikai népességre vonatkozó standardizált intelligenciateszt alapján) című részben ezt válaszolja arra a kérdésre, hogy mi a célja az életben: „A célom az, hogy negyvenévesen ne azzal a keserű felismeréssel ébredjek, hogy elpazaroltam az életemet egy olyan munkahelyen, amit utálok, mert tizenévesen arra kényszerítettek, hogy pályát válasszak.”
A valóság persze nem ennyire sanyarú: az ausztrál Queensland egyetem összeállítása szerint manapság a legtöbb ember életében legalább egyszer vált szakmát (azaz teljes pályát, nem csak munkahelyet), az átlagember 3-7 szakmában is megfordul nyugdíjazás előtt, és a következő generációk képviselőinek, például a Z-esnek, életük során 5-7 szakmája is lesz, 16-17 munkahelyen elosztva.
Ha a mostani fejemmel mondhatnék valamit annak az énemnek, aki épp leérettségizett, azt mondanám, a legnagyobb szeretettel, hogy mélyüljön el az önismeretben, nyissa ki egy kicsit a csipáit, reálisan fogalmazza meg, hogy milyen az alkata és ahhoz milyen munka talál, és ne vesse bele feltétlenül magát 2+5 év felsőoktatásba az első 12 év alapozás után. Mert lehet jobb egy kicsit várni, mint utána kapkodni, vagy kapálózni.
De mivel ezt már nem tehetem – az előző négy tanácsot viszont tovább gyakorolhatom –, csak gratulálni tudok annak a Beának, aki sok évvel ezelőtt sikeresen leérettségizett, és vele együtt minden fiatalnak, aki ezen a héten átlépte ezt a fontos, meghatározó, és összességében felemelő életküszöböt. Sok sikert mindannyiunknak! A továbbiakban is.
