Másfél éve váltotta Csurulya Csongort Zakariás Zalán. Változott valami?

A szerző fotói.

Másfél éve váltotta Csurulya Csongort Zakariás Zalán – aki már évek óta rendez Székelyudvarhelyen – Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetői posztján, arról, hogy mi történt azóta és mi lesz ezután Nagy Pállal, a színház igazgatójával beszélgettünk.

Sok minden változott jó irányba

Arra, hogy ő hogyan élte meg a váltást – udvariasan – azt válaszolta, hogy minden embernek megvannak a maga erényei, a maga hibái, van, aki egyik szempontból jobb, van, aki másik szempontból.

Nagy Pálnak az a lényeg, hogy akivel együtt kell dolgozzon – legyen az művészeti vezető, színész, vagy színpadmunkás – az maximálisan a színház érdekeit nézze. Nem feltétlenül kell én most mindenkivel puszipajtás legyek – mondja. Jó, hogyha a munkavégzés miatt van egy egészséges távolságtartás. De az biztos, hogy sok minden változott jó irányba.

S bár én csak egy éve látogatom a Tomcsa Sándor Színházat, és csak azokat az előadásokat ismerem, amik már Zakariás Zalán művészeti vezetése alatt készültek, az ismerőseim elmondása szerint, a színház mintha új esztétikai irányokat vett volna.

Arra, hogy vajon mi tartja itt alkotóként a rendezőt, azt a választ kaptam, hogy valószínűleg látott fantáziát a csapatban, jól tudtak együtt dolgozni, szép előadások is születtek. „Ezt persze nehéz folyamatosan tartani.”

Hogy változás történt-e, ő még annyira nem észleli, mert az arra való törekvés, hogy minőségi előadásokat mutassanak be – bármilyen típusú előadásról is legyen szó – mindig is célja volt a színháznak, mondja az igazgató. Erre talán jobban odafigyelnek, mint eddig. De azt is bevallják maguknak, hogy ez nem mindig sikerül. „Azt is mondhatjuk szubjektíven, hogy minőséginek, minőségi, de tudjuk, mégsem elég jó.” A lécet maguk előtt magasra teszik.

Amióta Zalán itt van, jó pár új arc érkezett, a fiatalok lelkesek. S hogy ez az ő kezdeményezése-e, azt mondja, hogy nem: úgy hozta a sors, hogy annyian mentek el időközben– ha ideiglenesen is –, hogy kellett szerződtessenek új színészeket, és ez részben jó, de részben rossz is.

Hogy aztán ki marad…

Nem az a célja – Nagy Pálnak legalábbis – hogy kicseréljék a színészeket és egy új csapat legyen. „Én azt szeretném, hogy legyen egy stabil csapat, ahova szívesen csatlakoznának mások, akárcsak egy vendégjáték erejéig.” Nehezen mozdulnak ki a színészek, ha már valahol megállapodtak – mondja –, s ezért nehéz idősebb kollégákat találni. Röviden: nem volt koncepció, hogy fiatalok jöjjenek, hanem ők jöttek, s akkor belőlük igyekeztek a legjobbakat kipróbálni. Hogy aztán ki marad… Folyamatosan, minden évben értékelnek, beszélgetnek és lehetőleg a legjobbakkal folytatják.

A legnagyobb problémájuk, hogy csak 14 színészposztjuk van, és „ez roppant kevés”. Azt ugye én is tudom, hogy legalább 18 kellene, hogy merészebben tervezzenek. „Önkormányzati színház vagyunk, amit megengeded a város magának és a színháznak, abból kell kihozzuk a maximumot, és az nem mindig a saját elvárásaink maximuma.” Azt mondja, hogy az új emberek mindig hoznak egy új lendületet – az a lényeg, hogy ez a lendület kitartson.

A magaskultúrát próbáljuk képviselni

Mindig is érdekelt, hogy ki dönti el, s hogy mi alapján válogatják össze az adott évad előadás-stílusait. Kérdem én naivan: hogy dől el, hogy hány vidám s hány szomorú előadás van egy évben?

Mosolyog és azt mondja, hogy tudatosan az ember igyekszik mindent lefedni, de nem mindig sikerül, mert közbejönnek váratlan dolgok– ahogy a múlt évadban is – akár egy betegség, vagy előadáscsere, vagy valami. Az alap az, hogy az udvarhelyi egy repertoár-színház. Nem vállalhatják fel, hogy csak kortárs drámát, vagy csak musical-t csinálnak, mert van a fenntartóval egy szerződésük, aminek értelmében Udvarhely lakosságát kell kiszolgálni. „Tudom, hogy sokan nem szeretik ezt a szót, de mi a magaskultúrát próbáljuk képviselni – egy színháznak szerintem ez a kötelessége. Van bőven lehetőség amatőr, meg ilyen-olyan más előadásokat megnézni – mi megcéloztunk valami mást.”

A társulat és a vendég-alkotók az olvasópróbán.

Elmagyarázza, hogyan működik. Vannak felnőtt-, diák- és gyerekbérletes előadások. Ehhez kell minimum három nagyszínpadi előadás, egy gyerekelőadás – a gyerekelőadást kiegészítik a gyergyói és a csíki előadások, így lesz három abból is. A diák- és felnőttbérleteket dúsítják azzal, hogy nyitottak maradnak s hívnak előadásokat máshonnan is. „Plusz betesszük az Udvarhely Néptáncműhely egyik nagyszínpadi előadását a diákbérletbe – egyrészt ezzel is eljuttatjuk őket minél több diákhoz, másrészt a diákok is részesülnek egy néptánc-előadásban, amire nem biztos, hogy maguktól elmennének.”

S ha a stílusokat nézzük, akkor – azt mondja – a nagyszínpadi előadások közül az egyik vígjáték kéne legyen – „egy jól sikerült vígjáték, nem egy gagyi”. A másik kettőből az egyik olyan kéne legyen, amivel a szakma fele tudnak nyitni, kíváncsivá tudják tenni a többi színházat, hogy meghívják, a kritikusokat, hogy megnézzék. S emellett nem rossz, ha van egy stúdió-előadás, ami egy más típusú közönséget vonz be: a fiatalabbakat. „De amúgy a más, szokatlan, nem-hagyományos, nem-színpad helyszínek is bevonzzák a fiatal közönséget.”

Kint is bent is, fent is lent is

„Az az elvem, hogy ki kell vinni a színházat az épületből, ahhoz, hogy következő alkalommal már az a néző jöjjön be, aki kint nézett meg.” Szeretnének szabadtéri előadásokat is, de ezzel a kis létszámmal kicsit nehéz, hogy legyen kint is bent is, fent is lent is.

Ezek mellett három éve van a bábszínház – évadonként minimum egy bábelőadást bemutatnak, és úgy néz ki az idén be tudták vállalni a negyediket is. „A színészeknek ez egy plusz teher, de szívesen csinálják, mert annyira más műfaj és olyan jók a visszajelzések, hogy ezt most már muszáj.”

Ez a repertoárszínház, és a közönségigény ezt szüli, nem akarnak és nem fognak elmenni egyetlen irányba. „A lényeg, hogy amit csinálunk – bármi legyen is az – magas színvonalú legyen.” És bár tudják, hogy nem mindig jön össze, de a szándék megvan. Az egyik módszerük erre, hogy átbeszélik az előadások bemutatója után az akár technikai, akár művészi hibákat, hogy már az előadások kijátszása előtt tudjanak javítani rajta, levonni a következtetéseket, hogy ezzel a rendezővel, zenésszel, díszlettervezővel érdemes-e tovább dolgozni, jó volt-e a munka stb.

Az udvarhelyi néző sokféle

 A 2017/2018-as szilveszteri előadás volt az első előadás, amit itt Udvarhelyen láttam. Elráncigáltam a családomat, ott volt több ismerősöm és barátom. A marketingje hatékony és vicces volt. De az előadás? Hát az minden akart lenni egyszerre: Shakespeare slam-mel, sok-sok indokolatlan túlzás, hangos és indokolatlan ripacskodás. Mintha valakire, aki életében nem csinált, és nem is szeret nézni kabarét, ráerőltették volna, hogy csináljon egyet. És ő azzal, amit tudott, abból, ami volt, úgy ahogy lehetett – kihozott valamit. A nézők nagyrésze megalázva érezte magát. Mondom az igazgatónak, hogy a pletyka szerint nem ez volt a legjobb szilveszteri előadás. Hogy lehet a kedvében járni, milyen az udvarhelyi néző?

„Az udvarhelyi néző sokféle, ahogy színház is sokféle van.” Elnevetjük, hogy a pletyka hatásmechanizmusa érdekes, és mondja, hogy három évvel ezelőtt például a Pletyka volt a szilveszteri előadás címe, és hogy egy fergeteges vígjáték volt. A kabaré egyébként egy szimpatikus szilveszteri program tud lenni, de abból is az, ami színvonalasabb, és ezt nem mindig sikerül elkapni.

„Azért nehéz a színházban, mert a rendezőnek a fejében van egy dolog, elképzeli, de nem mindig úgy és az lesz a végeredmény, ahogy ő azt szeretné. Vagy lehet az is, hogy ő elégedett a végeredménnyel, de a néző nem.” Aztán ha megvan ez a kész termék, akkor már nem lehet elővenni egy másikat helyette. „Hogy ez az alma meg van kicsit potyolódva, de nem baj, cseréljük ki – ilyen nincs. De ezért vannak az előbb említett elemzések, a beszélgetések, hogy minél kevesebb ilyen legyen. Nem fogjuk az mondani, hogy gyenge, de elismerjük, tudjuk: így sikerült.”

Azt is tudják, hogy a közönség szereti az udvarhelyi társulatot, és emiatt elnézőbbek velük egy-egy előadás kapcsán. „Nincs botrány, ami nagyon jó, és messzemenően hálásak lehetünk a közönségnek.”

A mi kis városunkról is szóljon

Most készül a Thornton Wilder Mi kis városunk Vladimir Anton rendezésében, aki tavaly csinálta a Nem lesz reggel, Fred-et. Azt várják el ettől az előadástól, hogy a mi kis városunkról is szóljon. Most zajlanak a próbák. Arra, hogy hogyan fogja egy olyan csapat, aminek fele nem is udvarhelyi, udvarhelyiesíteni ezt a darabot azt mondja, hogy: „ez az ő dolguk.”

Van egy sémánk egy kisvárosra: van, ami Csíkban, Gyergyóban és Udvarhelyen is úgy működik – van egy csomó más, ami nem. „De ezek az életképek, ha felismerődnek, akkor óhatatlanul közelebb hozzák az embert az előadáshoz.” És te sem vagy udvarhelyi, de mégis megtudtál dolgokat a városról, amiket nem is szerettél volna – mondja mosolyogva.

És eszembe jut, hogy tényleg, a Elise Wilk darabját, a Hideg – Négy valótlan történet Gyergyószentmiklósról  is egy külsős rendező és dramaturg rakták össze, és milyen szuperül rátapintottak a közéletre. Ebben a darabban a lehetőség benne van, reméljük a fiatal társulati tagok, a régi színészek, a külsős alkotók inspirálják egymást, és jó lesz – mondja.

Mint minden normális színházban

Az előadások mellett a társulatnak több közösségépítő rendezvénye van. „Nekem ezek fontosak, és a kollégáim is nagyon nyitottak rá, ezért az egyik szlogenünk, hogy a színház közösségi tér.” A közönséggel kialakított jó kapcsolatuk annak is köszönhető, hogy több rendezvényt szerveznek: a SzinT – színházi nevelési program –, a forradalom.ma, a Magyar Költészet Napjára szervezett rendezvények, a dráMA kortárs színházi találkozók. Nemsokára újból lesz farsangi bál.

„Egy városnak, azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy legyen színháza, egyeteme, mert az értelmiségi emberek, akik itt dolgoznak, a hétköznapi életben is hozzá tudnak adni a közösségi élethez.” Nagy Pál úgy gondolja, neki az is a dolga, hogy megteremtse a körülményeket, hogy ez minél intenzívebben történjen. Az egyik nagy szívfájdalmuk az, hogy – mint minden normális színházban – nincs egy művészkávézó. „Mert az lehetne az a hely, ahol mi is most beszélgethetnénk, tea, kávé, egy kis zene, az egyik sarokba már beült valaki olvasni, stb.” Rövidtávon mindenképp szeretnék, hogy ez megvalósuljon.

Pont azért, mert kis társulat vagyunk, nekünk nem csak az előadásainkkal kell jelen lennünk, hanem tulajdonképpen a létezésünkkel.  

Szeretnék, ha minél több előadást kellene játszaniuk. Lassan növekszik a nézőszám, de jóval több potenciál van ebben a városban a színházlátogatásra – mondja. „És mi pont az igényt szeretnénk felébreszteni. Hogy hozzanak magukkal minél több embert, mert akkor kezd ez a közösségi tér igazán működni, életre kelni. Jöjjenek csoportosan, s lesz kedvezmény.”