A sorozat első cikke óta az orosz hadigépezet folyamatosan alulmúlta magát, míg az ukrán védők folyamatosan felül. Nagyhatalommal a második világháború óta nem történt olyan, hogy a saját területén érje szervezett katonai támadás és szabotázs, elveszítsen egy zászlóshajót, három hónapon belül két fontos hadszíntérről kelljen elmeneküljenek csapatai és a tankjait közröhejjé téve traktorok vontassák el. Oroszország alapjaiban változtatja meg a világ folyását, de egyáltalán nem úgy, ahogy szerette volna.
Viszont a helyzet alakulása új kérdéseket vet fel: lesz-e világháború? Hát világvége? Az orosz csapatok ugyan nem teljesítettek jól, de még mindig jelentős tűzerővel rendelkeznek, és a nukleáris arzenál is érintetlen. A katonai győzelem elmaradása, sőt, a megaláztatástól való félelem pont arra motiválhatja Putyint, hogy olyat tegyen, amit eddig elképzelhetetlennek tartottunk. Amint egy területszerző hadjárat Európában is elképzelhetetlennek tűnt, februárig.
Nukleáris támadás Ukrajna ellen
Elég gyakran emlegetett félelem, hogy Putyin bevethet egy kisebb atombombát ukrán katonai célpont ellen (ez lenne a taktikai atomtöltet) – vagy a sokkal rosszabb opció, ha egy várost érne ilyen támadás.
Felmerülhet, hogy egyáltalán miért nem ezzel kezdte Oroszország. Hiszen a hatalom demonstrálására és a morál megtörésére kiválónak tűnhet ez az opció. Csakhogy igazából a nemzetközi színtéren, paradox módon, pont nem erőt sugározna ez a lépés, hanem gyengeséget és kétségbeesettséget. Miért? Mert azt mutatná, hogy egy, magát a világhatalmak közé soroló ország, kénytelen a legvégső fegyverhez nyúlni egy sokkal kisebbnek és gyengébbnek tűnő ellenféllel szemben.
Az előző részek tartalmából:
Ezen túl, jó eséllyel alig maradna olyan ország, amelynek a közvéleménye ne háborodna fel egy ilyen tabunak tartott lépéstől. Az eddigi mészárlások sem segítették túlzottan Moszkva ügyét, de az atombomba egy másik szintet képvisel a közvélemény számára. Oroszország legfontosabb szövetségese, Kína, már így is valamelyest kellemetlennek tartja, hogy ideológiai okokból támogatnia kell Oroszországot, amely egy másik ország szuverenitását támadja, miközben Kína minden fronton, hosszú ideje az országok határainak és szuverenitásának tiszteletben tartását hirdeti (Tajvant végig a saját országához tartozónak tartja, így nincs önellentmondás). Egy ennyire súlyos lépés a már történelmileg feszült kapcsolatokon biztosan nem segítene.
Katonailag sem lenne különösebb haszna – a taktikai robbantáshoz kellene egy olyan ukrán erőkoncentráció, amelyet érdemes legyen felrobbantani. Ezt nem fogja megadni az ésszel harcoló védősereg, főleg, hogy egyelőre még a gerilla taktikák hangsúlyosabbak a reguláris manővereknél, de ez a front alakulásával és a nyugati, modern fegyverszállítmányokkal változhat. Ha lenne is ilyen erőkoncentráció, minden bizonnyal hasonló pusztítást el lehetne érni hagyományos robbanószerrel is, hiszen az atombomba is csak egy nagyon erős bomba, nem egy mágikus, világvége-fegyver.
Példának okáért, a “Minden Bombák Atyja”-ként emlegetett orosz bomba 44 kilotonna, azaz 44 ezer tonnányi TNT-nek felel meg. Ha nem hiszünk az oroszoknak, és megfelezzük a robbanóerejét, ez akkor is 22, több, mint a Nagaszakira ledobott Fat Man (21) és kényelmesen több, mint a Hirosimára dobott Little Boy (15). Ezzel pedig akkor is bőven nagy kárt lehet okozni, ha ma a kicsinek számító atomtöltetek is sokszorosai a két, Japánra ledobott bombának.
A skála másik végén levő stratégiai atombombák még ezeknél is sokkal pusztítóbbak, a hidrogénbombák állnak a lista tetején. Ezekben a hagyományos, maghasadáson alapuló atombomba csak a “gyújtást” adja, a hidrogén fúziója adja az igazi hatást. Az első brit hidrogénbomba 3 megatonna, azaz 3 millió tonna TNT-nek felelt meg, a valaha felrobbantott legnagyobb pedig, a Cár, 50 megatonna. Viszonyításképp a 2020-as pusztító bejrúti kikötői robbanást 0,3-0,5 kilotonnára becsülik.
Amellett, hogy a taktikai töltetek nem adnak utánozhatatlan pusztítóerőt,
több problémát is tudnak okozni, mint amennyit megoldanak:
ha az orosz csapatok tisztes távolságból nézik a robbantást, tehát nem szenvednek maguk is sérülést a lökéshullámtól, atomvillanástól vagy tűzgolyótól, később akkor is azzal szembesülnének, hogy a felnyitott fronton ők sem tudnak könnyen áthaladni, ha nem akarnak sugármérgezést szenvedni – habár a csernobili lövészárok-ásás alapján nem biztos, hogy annyira érdekli a vezetőséget, hogy miben hal meg a közkatona. Ráadásul, széljárástól függően, Oroszországig viheti a szél a sugárzó bomlástermékeket, amelyek sem otthon nem örvendenének népszerűségnek, sem a nemzetközi porondon nem sugároznák azt, hogy az ország tudja, mit csinál.
Végül pedig, ha olyan sikerrel dobnának le atombombát, mint amilyen sikerrel vetik be a tankokat, az végképp aláásná a maradék félelmet Oroszországtól. 1990-ben volt utoljára orosz nukleáris robbantás, három kaotikus évtized alatt mind az állomány, mind a szakember gárda rengeteget tud romlani – amint az egyéb fegyvernemeknél láttuk, a tankoktól a hajókig. Ezen túl az atombomba igazi értéke pszichológiaia: a tőle való félelem. Egy elhibázott művelettel pont ezt veszítenék el az oroszok. Az atombomba komplex fizikai tudást és eszközöket igényel, nem véletlenül van kevés ország a birtokában (persze, nem ez az egyetlen oka).
Más országokra dobott atombomba
Mivel Oroszország számára most Ukrajna ellenállása okoz igazi kihívást, nem lenne sok értelme mást támadni. Ráadásul a töltetet valahogyan el is kell juttatni a célba, más országoknak is van légvédelme (Svédország és Finnország az élvonalban van), vagy egyszerűen nehéz lenne odajutni, Moldvához például csak Ukrajnán át érne el. Utána pedig ugyanúgy jönne a nemzetközi közösségből való kizáródás.
NATO-tagállamot megtámadni bármilyen módon pedig egyszerűen és túlzás nélkül öngyilkosságnak számítana bármelyik ország számára. A háborúban súlyos veszteségeket szenvedő, elég masszív erőket Ukrajnában lekötő Oroszország pedig egyszerűen védtelen lenne a megtorlással szemben. Mostanra eléggé valószínűsíthető, hogy a működőképes nukleáris arzenálja legalább olyan szinten túlbecsült, mint a tankok száma, de tekintve, hogy az atombomba szinten tartása drágább és bonyolultabb egy járműnél, jó eséllyel jelentősen túl van értékelve a töltetek száma. Ráadásul az orosz rendszerben a működők nagy része sem lőhető ki azonnal, mert nincs fizikai kapcsolat a beindításhoz – szerencsére, pont a balesetek és a véletlenül okozott világvége elkerülése érdekében.
A finnek és svédek azért nem hatódtak meg különösebben az olyan orosz fenyegetésektől, hogy a határaikhoz tesznek atombombát, mert eleve úgy számol mindenki, hogy Kalinyingrádban is tárolnak nukleáris fegyvert, és Finnországhoz közel, Murmanszk régióban is. A fenyegetésnek addig van értelme, amíg nem válik elkerülhetetlen valósággá. Ha ténnyé változott, akkor az addigi ütőkártya elveszíti az erejét.
Georgia (az ország kéri, hogy az orosz közvetítésű Grúziát mellőzzük, ha magyarul nehézkes is a kiejtése) viszont se nem NATO-tag, se nem élvezi egy erős szomszéd védelmét. Számukra teljesen valós a félelem valamilyen hagyományos támadástól, még az is megtörténhet, hogy a területén levő két befagyott konfliktuszóna, ahol orosz csapatok vannak, Oroszországhoz kerül – hasonlóan demokratikus módon, mint a Krím, ahol kedves, állig fegyverzett emberek segédkeztek, hogy minden jól folyjon le. Georgia bármikor jól jöhet, ha a területszerzésért rajongó Oroszországnak gyors siker kell.
Öngyilkos ország-e Oroszország?
Valljuk be, nem az a kérdés, hogy milyen lépés ésszerű. Annak se volt értelme, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, mégis megtörtént. Az igazi kérdés az, hogy meddig lennének hajlandóak elmenni az oroszok – van-e megálló a világégés előtt?
Ugyan az oroszok az elmúlt évtizedekben gondosan alakították az őrült és kiszámíthatatlant, beszélnünk kell arról, hogy valójában ez egy nagyon, de nagyon racionális döntés.
illusztráció
A játékelmélet matematikai megoldást nyújt különböző problémákra a különböző játékosoknak. Ha az a játék, hogy a hamarabb megijedő veszít, akkor racionális döntés őrült lenni – pontosabban annak látszani. Hadd fejtsem ki: ha az a játék, hogy két játékos egy kölcsönösen rossz kimenetel felé halad, például két autó száguld szembe egymással, a sofőrök látják egymás reakcióit, és az veszít, aki előbb elkapja a kormányt, akkor kiváló taktika kihajítani az ablakon a kormányt, bármennyire őrült dolog is ez. Hiszen a szereplők látják egymást, aki kidobta az ablakon a kormányt, az már jelezte, hogy szívesen meghal, neki ez nem probléma. Így a másiknak már csak a halál és a vesztés közül van választása. És pont ezt csinálja folyamatosan az orosz kormány régóta, minden porcikájával igyekszik velünk elhitetni, hogy szíves-örömest meghal bármi kicsi dologért, ha közben mi is elpusztulunk. És mivel rengeteg bűnük maradt büntetlen, most elég biztosak abban, hogy úgyis megijedünk a végén.
De attól ez még nem jelenti, hogy tényleg meg is akarnának halni. Putyin nem azért vezetett be kőkemény procedúrákat az őt látogatóknak a járvány alatt a fertőtlenítő kapuktól a kéthetes karanténokig, mert olyan halálmegvető alkat lenne. Épp ellenkezőleg, nagyon sokáig úgy írták le, mint aki nagyonis kockázatkerülő. Ez utóbbi tényező mára változhatott, de az orosz kormányban hatalmat birtoklók sem azért építtetnek hatalmas villákat és járatják gyermekeiket a legjobb nyugati iskolákba, nem azért menekítenek ki országnyi pénzeket külföldre és nem azért vesznek luxusjachtokat, hogy aztán sugárzásban haljanak meg.
Az tehát elég biztosra megjósolható, hogy minket, NATO-országokat nem fog érni semmilyen direkt támadás, bármilyen súlyos legyen is a helyzet. De hogy a kormányt ki rántja hamarabb félre, ha Georgia vagy Ukrajna szenved csapást, az még nem eldöntött kérdés. Túl sokáig engedett a világ és túl hamar Oroszországnak, és ha az orosz vezetőség vak, akkor hiába dobjuk ki az ablakon a kormányt. Ha viszont most engedünk a fenyegetésnek, akkor az elkövetkező években csak egyre súlyosabb fenyegetések és atrocitások jönnek, egyre közelebb kerül a két kocsi, és előbb-utóbb nem lesz idő fékezni akkor sem, ha nagyon szeretnénk.
Az idő nekünk dolgozik: a háború költsége, a szükséges lemondások az orosz elit részéről meggyőzőbben hatnak, mint bármilyen ideológiai csatározások. A szankció is racionális döntés, legalábbis, ha el akarja kerülni az egyik fél a fegyveres összecsapást. De idő kell és eltökéltség, ha félrerántjuk a kormányt, akkor kárbavesz az addigi áldozat.