Minden esti mese.

A magyar történelem több meghatározó pontjában is az oroszok voltak azok, akik agresszorként léptek fel ellenünk: a ’48-as forradalom leverése, a második világháború végi fosztogatások és nemi erőszakolások, a második világháború utáni elnyomó rezsim bevezetése és a málenkij robot, az ’56-os forradalom vérbefojtása, Orbán Viktor legelső politikai színrelépése, amikor hazaküldte a ruszkikat. Mind-mind olyan időszakok, amelyek során a magyar nemzet az orosz medve mancsától kapott csapásokat.

Ennek ellenére, ha ma bekapcsoljuk a tévét, vagy az internetet böngésszük magyar nyelven, a lengyel vagy a román világnézettől teljesen eltérő világgal találkozunk: az ukránok jelennek meg mint vérszomjas, magyar- és oroszellenes nép, a Mariupolt védő Azov zászlóaljt nácinak nevezik, a támadó oroszok gyakran „védik” az ukrajnai oroszokat, és ezen felül megszámlálhatatlan összeesküvés-elmélet van, az enyhébbektől az olyan elborultakig, mint az „ukránok lövik saját magukat”. De akkor mi az igazság?

Tényleg szembe jön mindenki az autópályán?

A puszta tény, hogy Orbán Viktor legszorosabb európai szövetségesei, a V4-ek, és azon belül kiváltképp a több évszázada barát Lengyelország elfordul Magyarországtól, erős jelzés arra, hogy itt most valami baj van. A lengyel-magyar barátság több évszázados kötelékéről Mitrovits Miklós Lengyelország-szakértő itt szedett össze néhány (de nem az összes) példát. A két ország a legutóbbi időkben is egymást védte az EU jogállamisági eljárásával szemben.

Most viszont szokatlanul erős törés mutatkozik, a bucsai mészárlás kapcsán Jarosław Kaczyński, a lengyel miniszterelnök-helyettes és a PiS kormánypárt elnöke így nyilatkozott: „Az értékelésem egyértelműen negatív – be kell vallanom, hogy mindez nagyon szomorú. (…) Ha Orbán azt mondja, nem látja, mi történt Bucsában, akkor javasolni kell neki, hogy forduljon szemorvoshoz”. A diplomácia világában, pláne ilyen szoros szövetségesek között ez nem szokványos nyelvezet még akkor sem, ha már kezdünk hozzászokni Szijjártó verbálisan izmozó nyelvezetéhez. Kaczyński, a PiS vezetőjeként a legfontosabb lengyel politikusnak nevezhető, tehát nem akárhonnan jött a kritika, és ha valakit nem lehet liberálisnak nevezni, az bizony a PiS.

A magyarokkal ellentétben  a románok és lengyelek nem felejtették el, hogy miért kérték a felvételüket a NATO-ba (emlékezzünk, a NATO nem „terjeszkedik”, a felvételt kérni kell és megdolgozni érte): mert az orosz fenyegetés a legkevésbé sem múlt el a Szovjetunió összeomlásával. Magyarország is ugyanezért kérte a felvételt, az orosz iga alól való szabadulása után fontos volt biztosítani, hogy a szabadság nem átmeneti. Putyin 2008. után tisztán beszélt arról, hogy a NATO-t és a tagállamokat ellenségként kezeli. A 2022. februári látogatás során is, habár Orbán nem reagált rá, Putyin megalázta a magyarokat és a miniszterelnököt azzal, hogy az 1997-es állapotok visszaállítását követelte. Ez kirívóan kemény beleszólás a magyar belügyekbe, a szuverenitásra máskor oly érzékeny Orbán vagy Szijjártó viszont szó nélkül hagyta.

De miért, mi folyik itt?

Röviden: a magyar kormány és a kezében levő média, majd annak nyomán a magyar társadalom egy része felült az orosz medve szövegeinek. Hogy miért történhetett ez meg, annak, véleményem szerint, az alapjait Széky János Bárányvakság című kötete mutatja be a legtisztábban. Ajánlott irodalom a könyv a mai Magyarország és magyar társadalom megértéséhez, tényleg érdemes elolvasni. Online a Paraméteren találhatóak meg részletek. A megnevezett három fő alakító erő magyarázza véleményem szerint azt, hogy miért volt a magyar társadalom kaphatóbb az orosz narratívára:

1) A kádári relatív jólét

arra tanította a népet, hogy az állam beleszólása a gazdaságba alapjában véve jó dolog. Míg a román és lengyel kommunista rezsim nyomora arra késztette ezt a két országot, hogy mihamarabb eltávolodjon a tervgazdaságtól, és az egyén igyekezzen a saját lábán állni, addig Magyarországon a társadalom széles rétegei inkább arra maradtak kaphatók, hogy ha a kormány olcsóbb benzint és csirkefarhátat ígér, azt kritika nélkül jónak tartsák. Illetve ha a kormány azt mondja, hogy olcsó gázt biztosít a jó orosz kapcsolat, azt ne kérdőjelezze meg akkor sem, ha kiderül, hogy az állam drágán veszi az orosz gázt, és a különbözetet a nép adója pótolja ki. A kádárizmus másik tanulsága az volt, hogy ha kussol az ember, akkor majd „jó lesz”. 2022-ben ez úgy csapódik le, hogy „ki kell maradni a háborúból, hanem nem lesz gáz”, meg úgy is, hogy „semlegesnek kell lennünk” – annak ellenére, hogy értelmetlen semlegességről beszélni, amikor a másik fél egyenesen ellenségnek tart minket. Itt már nincs „ha kussolunk, nem lesz baj”.

2) Trianon:

a trianoni trauma mai napig nagyon fontos meghatározó elem a magyarság számára. Ami nekünk trauma, abban az orosz információs művelet egy nyitott kaput látott: mivel mi, a lengyelekkel és románokkal szemben, hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a fennálló világrendre, mint egy velünk ellenséges, igazságtalan helyzetre, ezért az oroszok hasonló szemlélete termékeny talajra lelt. És valahogy sikerült elhitetni sokakkal azt, hogy az orosz birodalmi törekvések, aminek a legfrissebb, de messze nem az egyetlen hajtása Ukrajna lerohanása, valahogyan kapcsolatban állnak velünk, és Putyin valami módon a pártunkat fogja. De ez a legkevésbé sem igaz.

Az orosz birodalomnak érdekei vannak, nem barátai. Magyarország és a magyarság nem barát, hanem az ellenség csapatában játszik. Az orosz felfogásban a kisebbségi jogok is egyedül az orosz kisebbséget illetik meg, otthon elnyomják a kisebbségeket, máshol pedig egyszerűen eszközként használják.

Például Georgiában (orosz nevén Grúzia – mivel az ország lakói ezt a nevet kérik használni, ezt fogom használni) az abházok és a jászokkal rokon oszétok csak arra jók az oroszoknak, hogy Georgia területén csapatokat tartsanak fenn, és a befagyott konfliktuszónák által erőszakosan befolyásolják az országot. Máshol a kisebbségeket az ország megosztására használják, ezért tiltották be a Kreml szócsöveit és tartanak fenn saját orosz nyelvű médiát a balti országok. Lehet a szólásszabadságról panaszkodni, de amikor egy ország fegyverként használja a médiát, az új helyzetet teremt.

Ha az oroszok kontrollálnák Ukrajnát, a kárpátaljai magyarokat, az ukrajnai románokat és lengyeleket is, úgy kezelnék az oroszok, mint a krími tatárokat: ellenségként. Nem kellene sok idő ahhoz, hogy a három, EU-ban levő anyaországú kisebbséget ötödik hadoszlopként tekintsék. A krími tatárok vezetőit és aktivistáit éjjel rabolják el maszkos rendfenntartó egységek – képzeljük el, akkor mi várna NATO és EU tagállam nyelvén beszélőkre.

3) A vasháromszög:

a vasháromszög, nagyon-nagyon leegyszerűsítve a „bürokráciával szövetséges gazdasági vezetők (elő-oligarchák, leendő oligarchák), a titkosszolgálatok és a nacionalista propagandaszakemberek” együttműködése. A részletes leírás megtalálható a Paraméteren, a mi témánk kapcsán a fő szempont az, hogy Magyarországon sosem volt igazán megtisztulás a kommunizmusból (máshol sem, de Magyarországon súlyosabb a helyzet). Így a Kremllel jó kapcsolatban álló, helyzetben levő emberekből oligarchák lehettek, a titkosszolgálatok egy része kapcsolatban maradt Moszkvával, a nacionalista retorika pedig sikeresen összefonódott az orosszal, annak ellenére, hogy a magyar nemzeti érdek pontosan ellentétes az orosszal.

A Fidesz illiberalizmusa

Minderre pedig rájött még az, hogy a Fideszben egyre inkább ráeszméltek arra, hogy míg Nyugatról jön pénz, de feltételekhez kötik és transzparenciát követelnek, addig az oroszok és kínaiak boldogan adnak pénzt úgy, hogy nem kérik az elszámolást. Nyilván ezt így nem ildomos kimondani, így köré fontak egy keleti nyitásnak nevezett fogalmat, és egy olyan világképet, ahol a Kelet – főleg Oroszország és Kína, de néha Szingapúr és akár Azerbajdzsán vagy közép-ázsiai országok – emelkedik, a Nyugat pedig hanyatlik.

Utóbbi gondolatot hirdették a kommunista államok is, és bár ez nem jött be nekik, úgy tűnik, a kelet-európai lakosság újra fogékonnyá vált a gondolatra, miután mind a demokráciát, mind a kapitalizmust csak félszívvel művelték a politikai elitek (hiszen a tiszta demokráciában vagy kapitalizmusban elveszítenék az előnyeiket, és ők is versenyre kényszerülnének).

Ezzel párhuzamosan a Fidesz egyre inkább ellenségként mutatta be a Nyugatot Brüsszel névre keresztelve az “ellenséget”. Csakhogy ez a világkép a legkevésbé sem magyar találmány: az oroszoknál már sokkal pontosabban ki volt dolgozva a hanyatló, gender-őrült, elnőiesedett, gyenge Európa képe – leginkább muszájból, hiszen az orosz autokrácia nem tudta felvenni a versenyt az európai jóléttel és joguralommal.

Politikailag messze olcsóbb volt a fejlesztés és reform helyett azt az üzenetet terjeszteni, hogy valójában Európa és Amerika hanyatló, erkölcstelen pokol, az oroszok pedig az egyetlen védőbástya az őrület ellen. A magyar közbeszéd egy része ezt átalakította arra, hogy a magyarok az utolsó bástya, az elkötelezettebbek pedig, mind Magyarországon, mind Amerikában, kezdték Putyint is ilyen színben látni.

Ezzel az üzenettel az oroszok egész Európában sikeresen szereztek szövetségeseket, a hagyományosan Kreml-barát szélsőbalos pártok mellé szélsőjobbosokkal tudták bővíteni a palettát. Magyarországon viszont sikerült elérni, hogy nem a társadalom peremén létező szélsőséges, hanem a kormányon levő párt szórja a Kreml üzenetét. A közmédia és más, Fidesz-közeli médiatermékek is olyan szinten szórják a moszkvai üzenetet, hogy felesleges volt helyi Russia Today vagy Szputnyik stúdiót nyitni.

Így hát, amikor kitört az invázió, a magyar népet már évek óta kondicionálták arra, hogy az ukránok rosszak, az oroszok jók. És ugyan már tömeggyilkosságokról érkeznek hírek, a magyar lakosság egy része még a Kreml bűvkörében él. A Kreml pedig nem ma kezdte: tudják, hogy vannak dolgok, amikről nem képesek meggyőzni az embereket, de azt is, hogy az bizony nem is szükséges. Nem kell az emberek higgyenek a Kremlnek,

az már bőven elég, ha nem tudják már, kinek hihetnek.

Nem kell szeressék Putyint, ha sikerül ellenszenvet kelteni Zelenszkijjel szemben. Nem kell Oroszország-pártiak legyenek, ha kételkednek a NATO-ban és Amerikában. A mai propaganda célja már nem feltétlen a meggyőzés. A kétely, amelyet sokkal könnyebb kelteni, már elég. Amint elég az apátia, a tehetetlenség érzése is, a „mi kicsik vagyunk ehhez”, „nem tehetünk semmit”.

Ezzel szemben olyan kis országok, mint a három apró balti ország, megmutatták, hogy igenis lehetséges kiállni a nagyokkal szemben: Litvánia nem csak Oroszországgal, de Kínával szemben is kiállt. Tehát összegzésül: rengeteg gondolat, ami a magyar közbeszédben kering Ukrajna kapcsán, a Kremlből ered. Az orosz, gazdag szovjet múltú információs hadviselés Magyarországban egy eszközt látott, és meg is ragadta a lehetőséget. Ezt pedig engedte a magyar vezetés, annak ellenére, hogy a nemzet érdekeivel ellentétes, és a legszorosabb szövetségeseinket is elfordítja tőlünk.

Erdélyben pedig különösen veszélyes lehet,

mivel a román nacionalista oldal többé nem megalapozatlanul állíthatja mindenkinek, hogy idegen érdekek felé fordul a magyar kisebbség. De hogy magyarként mit lehet tenni és gondolni, mit kellene tegyen a magyar kormány, azt Fiala-Butora Jánosnál hitelesebben nehéz elmondani. Fiala-Butora az az emberjogi jogász, aki felemelte a szavát az ukrajnai törvények kapcsán is, és aki felvidékiként mélyen átérzi a kisebbségi létet. A Telexen publikált cikkéből az is kiderül, hogy mit tehet a magyar kormány azért, hogy valóban biztosítsa a kárpátaljai magyarok jövőjét.

A magyar nemzeti érdek ugyanis az lenne, hogy az ország az EU által nyújtott gazdasági előnyökből továbbra is szabadon részesüljön, az EU és a NATO kötelékében a sajt súlyánál nagyobb beleszólása maradjon a világ dolgaiba, hogy a NATO által biztosított béke megmaradjon a környezetében, és hogy az EU és NATO által a külhoni magyar kisebbségek is biztonságosabban éljenek; egyáltalán nem tökéletes a mai állapot, de a kilencvenes évek bizonyítják, hogy ezek nélkül a szövetségek nélkül a kisantant nemzetállamai hajlamosabbak lennének még rosszabbul bánni velünk.