Szinte el is felejtettük már, milyen nagy tömegben együtt ünnepelni március 15-ét a Patkóban, most két év után újra megtelt a tér papírcsákóban szaladgáló gyerekekkel, büszke cserkészekkel, vitézkötéses kabátba öltözött nőkkel és férfiakkal, akik már délelőtt tizenegy órától hangolódhattak az ünnepélyre.

Fotók: Hodgyai-Lőrincz Eszter

Az ünnep ma még inkább szívhez szól. A szomszédban dúl a háború, az elmúlt éveket megkeserítette a világjárvány, folyamatos konfliktusok, korlátozások közt vergődve jól esik, amikor kicsit felszínre kerül a közösség, az együvé tartozás érzete. Itt ez a nagy tömeg: egytől egyig magyar, s valahol ebben a közös pontban egymásra találunk.

A könyvtár mellett elhaladva élénk rajzok csalogatnak közelebb: itt egy napsütötte csatatér, amott a márciusi ifjak kottája, ám a hangjegyeket –az alkalomhoz illően – kokárda, ágyúk és huszárok helyettesítik, a munkák között még egy, az elszántan szavaló Petőfit megjelenítő ceruzarajzot is felfedezni – több mint ötven munkát állítottak ki a könyvtár elé azokból a rajzokból, melyeket iskolások készítettek az intézmény felhívására.

A Patkóban már gyülekeznek a kokárdát mellükre tűző, az ünnepi alkalomhoz illően öltözött gyerekek és felnőttek, együtt ünnepelni vágyók.

A közeli boltok legtöbbje már tegnap kifogyott a kokárdákból, az utolsó öt darabból volt szerencsénk választani a városháza melletti ajándékboltból. Volt, aki nem csak a saját vitézkötéses kabátjára gondolt, hanem egyszerre két kokárdát vásárolt, hátha olyannal találkozik, akinek szüksége lenne rá.

Noha jóval déli tizenkét óra előtt vagyunk, máris harangoznak: a hang az óriásvászonra vetített felvételekről jön, amely a most 20 éves Székelyföldi Stúdió összeállítása. Az elmúlt húsz évben rögzített, március 15-ei ünnepségek elevenednek meg előttünk: a Tomcsa Sándor Színház színészei, amint nyomukban sok-sok diákkal végig vonulnak a város utcáin, majd beszédet mond az akkor még fiatalosabb arcú Gálfi Árpád polgármester, a Mokka asztalán Petőfi Sándor szaval, mindenki ujjong és forradalmi a hangulat. Milyen jó volt így ünnepelni a városban, merülnék el magamban, ha pontban fél tizenkettőkor nem kezdődne el a koszorúzás az oroszhegyi fúvószenekar kíséretében, György Sándor vezényletével.

Elsőként a polgármester, az alpolgármester, a városmenedzser és a főjegyző helyez el koszorút a Vasszékely lábánál, őket követik a többiek: Farkas Balázs, első beosztott konzul és Géczy Krisztián, Törökbálint alpolgármestere, számos helyi közéleti személy helyezi el koszorúját, a forradalom hősei előtt tisztelegve, legalább húsz percen át, amikor aztán végre – a gyerekek és bizonyára sok felnőtt örömére – patadobogás és lovasszekér hangja töri meg az ünneplők moraját:

Erőt, tisztességet!

A Hagyományőrző Székely Huszárezred érkezik lóháton, néhány perc erejéig olyan érzést keltve, mintha a 174 évvel ezelőtti események egy töredéke jelenne meg előttünk: kecsesen szedik lábukat a hatalmas, ápolt lovak, összejátszott nyerítésük csak tovább fokozza a hangulatot, és makacskodásuk sem maradhat el: patájukkal kaparásznak, idegesen mozgatják fejüket, míg szépen sorba állnak a huszárok vezetésével, akiket Gálfi Árpád polgármester köszöntött.

„Le a fegyverekkel!”

– Mátyás Károly római katolikus főesperes szavai józanítóan hatnak a fennkölt pillanatok után: visszatérünk a jelenbe, amikor – a főesperes szavaival élve – „ma két tűz között, félelemben élünk.

Egyik oldalon a világjárvány véget nem érő hulláma fenyeget, másik oldalon, a szomszédos országban értelmetlenül pusztító, ártatlan emberek és gyermekek életét kioltó háború tombol” – utalt a főesperes az Ukrajnában uralkodó állapotokra, melynek apropóján egy kárpátaljai népdal is elhangzott, még közelebb hozva a jelenlévők számára a szomszédban élő testvéreket.

A polgármester a szabadságharc kulcsszavait (béke, szabadság és egyetértés) idézte, hangsúlyozva, hogy értékként kell tekintenünk rájuk, melyek a huszári köszönés őszinte fogalmaihoz, az erőhöz és a tisztességhez vezetnek el.
Nem maradt ki a beszédekből a közelgő magyarországi választás burkolt vagy nyílt említése: Gálfi Árpád szerint nem csak egy egyszerű köszönömmel, hanem ennél többel tartozunk például a Gimnázium felújításáért, Géczy Krisztián, a testvérváros Törökbálint alpolgármestere pedig egy jóízű gyurcsányozással megtoldva buzdította arra a téren ünneplőket, szavazzanak a kormánykoalícióra.

Az ünnepség záró pillanataihoz érkezve a Bánk Bánból ismert Hazám, hazám című ének csendült fel a környékbeli vegyeskarok, kórusok mintegy 300 tagja előadásában, mely igazán hidegrázósra sikerült. A Szózat és a székely himnusz eléneklése után pedig hivatalosan is távozhatott az ünneplő tömeg, azzal a reménnyel, hogy jövőben újra együtt lehet. De az ünnep ezzel még nem ért véget, a belvárosi kocsmákban és kávézókban zenés-táncos-színházi produkciókkal várták az érdeklődőket, a Zseb kávézóban készült összeállításunk itt megtekinthető.