A fotókat Szabó Károly készítette.

„Történelem, levéltár, régész szakokat hallgattam az egyetemen, és mégsem lettem sem történész, sem levéltáros, sem régész, de az érdeklődés megmaradt” – ezzel az interjúidézettel mutatta be a közönségnek Száraz Miklós Györgyöt keddi, udvarhelyi könyvbemutatóján beszélgetőpartnere, Katona Zoltán. A szépirodalmi és ismeretterjesztő könyveket is író szerző azzal kezdi a bemutatkozást, hogy valóban sok minden akar lenni az ember, de ahogy vénülünk… 

Harminckilenc éves volt, amikor megjelent

az első regénye,

és szépíróként az üknagyszülőkig, térben pedig Amerikától Spanyolországon át Egyiptomig ment. Hogy érdekessé tegye magát elmeséli, hogy volt egy hastáncos nagynénje, aki 1899-ben született egy rozsnyói, felvidéki kisváros urizáló, de nagyon szegény asszonyának a lányaként, és Alexandriában, majd Libanonban volt hastáncosnő. Szóval az embert nagyon érdekli a múlt, különösen, hogy ha megtalálja ezeket a színes dolgokat – mondja.

A kérdező nagyon felkészült, el tudom képzelni, hogy az összes online megtalálható interjúját elolvasta a szerzőnek, a kérdések idézettel, vagy életrajzi adatokkal kezdődnek.

Mit szokás egy írótól megkérdezni,

hogy valahogy leemeljük a poros Jókai Mór, Hemingway, Arany János és Shakespeare könyvei mellől, és kicsit közelebb hozzuk az éppen ott ülő potenciális olvasókhoz? Emlékszem, amikor már elemi osztályosként voltam az első könyvbemutatón – vagy valami olyasmi lehetett –, ahol ott volt a szerző, a képzeletem egy ilyen szürkés, homályos aurával választotta le rólam és a többi emberről. Valahogy úgy képzeltem, hogy ő már igazából halott, és csak így visszajön, ilyen szellem- vagy hologramszerűen az élők közé.

Később – mondjuk középiskolásként –, amikor azért már elég cinikus voltam, hogy ne aurákat képzeljek az írók feje köré, azt éreztem az egyik szerzővel kapcsolatban, hogy éppen ő érzi azt, hogy a potenciális olvasói – akik nélkül elég keveset ér mindaz, amit csinál – fölött van, valahol az isten és a halandó között, mintha ő valami olyannak lenne a birtokában, aminek csak a kiválasztottak vannak. Hát nagy meglepi: a 19. századi zsenikultuszt, le lehet nyugodtan vetni, a tehetség nem létezik – érzékenység van, munka és munka van. Hogy Esterházy Pétert idézzem: „Soha nem az olvasó a hülye”.

Mialatt ezen gondolkodom, Katona azt kérdezi Száraz Miklós Györgytől, hogy egy író hogyan ír.

milyen az írói gyakorlat,

egyáltalán hogyan kell elképzelni, az ember ilyenkor mit csinál. Hogy van mondjuk másfél éve egy regényre, és felkel reggel hatkor írni délutánig – „tehát dolgozik úgy, mint a rendes ember?” – vagy más ennek a rendje? „Pontosan eltaláltad,” – mondja a rendes író – „az ember nekiáll, megtervez valamit, aztán a világon semmi nem sikerül abból, amit eltervezett”.

A legtöbb könyvét annak köszönheti, hogy kitartó, amit „úgy szoktak mondani, hogy a prózaíráshoz kell némi tehetség – Goethe szerint 10% elég – a többi szorgalom”, de aztán mondja, hogy Goethe-t a prózaírók finomították, és hogy igazából segg kell. Katona még hozzáteszi, hogy Dragomán György szerint még kell egy jó szék is, amire – ugye – az említett hozzávalót kényelmesen le lehet tenni.

„Egy udvarhelyi író, öreg barátom volt, mert harminc évvel idősebb volt nálam, Panek Zoltán, azt mondta egyszer, amikor én még kezdőcske voltam, és korhely másnaposan felvetődtem hozzá, erre a seggdumára, hogy ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Azt kérdezte tőlem, hogy <<dehát nem írsz?>>, mondtam, dehogynem, csak ez a két-három nap most kiesett, mert – ugye – ez az éjszaka hosszú lett, a másnap ébredezéssel telt, a harmadik nap már próbáltam dolgozni, de nem találtam vissza még a prózához, most a negyedik nap meg látod, nálad ülök.

És erre mesélte el nekem ezt a példát, hogy

a regényírás egy gőzmozdonyhoz hasonlít,

amelyik negyven vagy száz telerakott tehervagont kell megmozdítson, elkezdi fűteni a fűtő, a mozdonyvezető is készül, órákig töltik a vizet, órákig lapátolják a szenet, lassan felmelegszik, nagy nehezen megmozdul a negyven vagy száz szerelvény, elkezd menni <<és – te marha – a harmadik nap megállítod, mert elmész piálni, csajozni, úszni, kirándulni, akármit csinálni, és a szerelvény még gurul egy kicsit, majd megáll, és kezdheted a fűtést, a vizet, a izét, a nemtommit elölről>>.”

És akkor Katona bedob egy-két regénycímet: Ezüstmacska (1997), Lovak a ködben (2001), Apám darabokban (2016) – és itt meg is állunk. Hogy ez a regény Száraz Györgyről a Kossuth-díjas „kultúremberről szól, aki valahol a hatalom és a nép között állt, aki valahogy tudott dacolni Kádárral is, Aczél elvtárssal, aki kivívott dolgokat” – mondja Katona. Ez a könyv valóban az apjáról íródott, a Kossuth-díjas apjáról, aki nem végzett egyetemet. Aki, amikor Izrael felé repült a zsidó tanulmánykötete miatt, az egyetlen gój volt a meghívottak között, a másik három remek zsidó akadémikus mellett, köztük a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, Berend T. Iván. Berend T. a repülőn azt mondta az apjának, hogy lépjen be az Akadémiába, nem kell csináljon semmit, csak beadja valamelyik tanulmányát, és automatikusan fel van véve.

Erre az apja mondta, hogy nincs egyetemi diplomája, erre Berend T. azt mondta „nem érdekel”, az apja erre azt mondta, hogy nincs gimnáziumi érettségije se, erre a Berend T. nyelt egyet, és „ha most azt fogod mondani, hogy te olvasni se tudsz” – felkacag a közönség – „csak írni tudsz, akkor is fel vagy véve az írásaid miatt az Akadémiára”.

„De az apám nem akarta.”

Ezzel csak annyit akart mondani, hogy nagy tekintély volt neki az apja, hogy börtönviselt, halálra ítélték, aztán mégse halál, hanem életfogytiglanra, aztán tíz évre, aztán négy évet ült le belőle és ’56 szeptemberében, a forradalom előtt egy hónappal szabadult – hogy ezek a tények körbe lengték őt. „Meg hát egy hatalmas kétméteres, nagydarab ember volt.” 57 évesen halt meg Száraz György – „tehát most idősebb vagyok nála”.

Még halála után sem jutott eszébe írni az apjáról. Hogy vajon börtönviselten, soha párttagként, mindig ilyen vitás kérdéseket – zsidó ügyek, román ügyek – bolygatva, „hogy vajon ez a pali, hogy a bánatban lett az Élet és Irodalom egyik vezetőszerkesztője, hogy a bánatban lett a Kortárs főszerkesztője, mit kellett neki ezért adni, mit kellett ígérni, mit vártak tőle, mit adott cserébe”. Minden levéltárat kiforgatott, nem volt besúgó, ha valami volt – „annál sokkal rosszabb” –, akkor katonai elhárító, hírszerző volt. „És én szívesen hiszek abban, hogy apám az egész pártállami franckarikát az orránál fogva vezette – jó érzés erre gondolni. De persze valószínűbb, hogy mégis kértek tőle valamit.

Nem kérdés számára, hogy az apja a nemzetét szolgálta, a határon innen és túli magyarságot, de mivel őt az apja ebben a szellemben nevelte, „azt a luxust nem engedhettem meg magamnak, hogy ő csak azért nem lehetett rossz ember, mert az én apám.” Ez volt, ami az Apám darabokban c. tényregény megírására lendületet adott neki.

A legutóbbi regénye: az Osztozkodók, aminek

az alapja szintén igaz történet.

Ahogy megtalálta ez a történet őt tíz évvel ezelőtt egy budai kocsmában, meg is írta tárca formájában, és odaadta egy napilap hétvégi mellékletébe, de akkor még az volt a címe, hogy Nyertesek. A rendszerváltást követő magyarországi évtizedek egyik legnagyobb lottónyereményéről van szó: több milliárd forint. „Most erre mondhatják, hogy több verziójában ismerik, hogy pl. Johnny Depp, Rumnapló, amerikai és magyar filmekből is, hogy mit kezd az ember ezzel a hirtelen rászakadt vagyonnal, amiért nem dolgozott meg, teljesen érdemtelenül kapja – ebbe a lottónyereménybe, mondja a közhely, tízből nyolcan beledöglenek.”

Ebbe a budai kocsmába valaki az írót kézen fogva elvitte, és azt mondta, hogy most bemutat neki két embert, nem kérdezheti meg a nevüket, nem valószínű, hogy még valaha fogja látni őket, beszélni akarnak valamiről. „A lényeg az, hogy két fiatal betörő ellopja egy hűtőmágnes alól a később nyertes lottószelvényt, és az egyikük egy cipősdobozt teletöm a legnagyobb címletű bankókkal, és postán feladja a kiraboltaknak.” Ami Száraz Miklós Györgyöt érdekelte nem az volt, hogy oldják meg, hogy élik túl ezt a nagyon nehéz helyzetet, hogy óceánjárót vesznek, vagy tankot, hogy helikoptert, vagy kuplerájt nyitnak, vagy elutaznak a Bahamákra négyszázötvennégyszer, hanem az érdekelte, hogy… „mintha kifordítanánk egy zoknit – ehhez tudnám hasonlítani ezt a fajta szerencsét, mert

az ekkora lóvé kifordítja magából az embert”.  

De a zoknit, ha kifordítom, ugyanaz a zokni marad, visszafordul, de az ember nem ugyanabba az állapotba kerül, ahonnan indult – egész más valami lesz. „Na mi?” – neki ez volt az Osztozkodókban a feladvány.

Ahogy közeledünk a könyvbemutató eredeti tárgyához, Száraz Miklós György elmondja, hogy nem kell vizsgálni egy történelmi legenda valós alapját. Érdekes lehet és jó, ha van valóságalapja, de nem feltétlenül fontos. Az igazi nagy mítoszkutatók azt mondják, hogy a mítosz nem úgy működik, hogy jó vagy rossz mítosz – nincs ilyen. Mítosz van: a mítosz vagy működik, vagy nem. Vagy segíti a közösséget, vagy nem – ha segíti a közösséget, akkor teljesen érdektelen, hogy igaz-e vagy nem. „Attól a pillanattól igaz, ahogy azt a száz embert, ezer embert, tízmillió embert viszi előre, mint a huzat, mert erőt ad.”

Száraz Miklós György Székelyek c. művelődéstörténeti kötete nem elsősorban a székelyek történelméről szól, sokkal inkább a természetüket, szokásaikat, különösségüket igyekszik megragadni. De mert egy nép habitusa alakítja a történelmét, és a történelme alakítja a habitusát, ezért a szerző mégis a történelembe ágyazva igyekszik megismertetni velünk a székely népet, melynek saját földje, himnusza, zászlaja, szent hegye, és ami a legfontosabb, saját szabadsága van.

Katonának az tetszett a Székelyek c. könyvben, hogy nem meggyőzni akarja valamiről, hanem egy „nagyon is olvasmányos csokorba gyűjti azt, amit jelenleg tudunk a székelységről”.

Az az érdekes a székelyekben, – kattanok rá a meggyőznire–, hogy valóban sokszor azt tapasztaljuk kívülről belülről, hogy egyfeszt meg kell győzzük, hol a románokat, hol a magyarországi magyarokat, hol bármilyen máshonnan érkezőt, de hol egymást is.

Meg kell győzzük. De miről?

Hogy létezünk, hogy van hagyományunk, hogy van múltunk? Hogy „mi voltunk itt előbb”? S aztán még a könyvekben is azt keressük… Na, ti tudjátok.

Katona rá is mutat egy másik jellemző attitűdre, hogy „nekünk aztán Pestről ne mondják meg, hogy milyenek vagyunk, mert mi nem szeretjük, ha megmondják nekünk.” Magyarázkodik is szegény Száraz, hogy „az az arcátlanság nem fordult meg a fejében, hogy ő megírja a székelyek történetét a székelyeknek”. És a zsidó- és a cigány könyv megírására emlékezik vissza, hogy ahhoz képest a székely könyvet szinte kirázhatná a kisujjából – most mindenki arra gondol, hogy egy lapra hozott minket a zsidókkal és a cigányokkal? (háhá!) –, mert a felesége félig székely, mert székelyek közt élt, székelyek között mozgott, millió székely barátja van, volt székely szerelme, sokat írt székely témákról, székely kapukról, ácsmesterekről stb. „Azt tudtam, hogy

nehéz a székelyekről írni,

mert ahol már két székely összegyűl, az már biztos nem ért egymással egyet.”

Ő azt gondolta, hogy azt vegyítve, amit ő tud, és amiben van némi rutinja – újságírásban, ismeretterjesztésben, szépirodalomban –, és ha eddig nem ették meg – túlélte a zsidó-könyvet, a cigány-könyvet, a Trianon-könyvet –, akkor megírja a székelyeket is.

A székelyek iránti közelsége akkor indult, amikor 9-11 éves korában az apjáékkal jöttek Erdélybe, és Kányádiékat látogatták Kolozsváron, vagy éppen Kós Károlyt – „aki nem székely, de lehetne”. Kós Károlyékhoz például, mielőtt felmentek, az apja azt mondta, hogy „elmegyünk egy öreg bácsihoz, aki úgy néz ki, mintha össze lenne gyűrve, mint az aszalt szilva és az egyik cigarettát szívja a másik után, mert most már a felesége harmadolja neki a cigarettákat, és félméteres szipkába tömködi; tehát te nem tudod, hogy ki ő, de egyszer büszke leszel rá”.

De aztán 14 évesen nem akart az apjáékkal utazni sehova se – „mert irtó cikinek éreztem, hogy egy ekkora férfi, mint én, szülői kísérettel mozogjon még a világba”. És akkor elkezdtek Erdélybe, meg Felvidékre utazni, és hosszú időket tölteni, elég változatos körülmények között.

„Autóstopp, bivalyosszekér-stopp, gyaloglás,

légvonalban át valahol – amíg kisebbek voltunk, nem nagyon tudtuk, hogy hol vagyunk, és ha felvett egy teherautó, és kérdezte, hova megyünk, akkor – a régi Romániában a kilométerkövön legfelül írta a legközelebbi nagyváros nevét és a kilométerszámot – én bemondtam mindig a várost, ami legfelül volt. De akkor nem tudtam, hogy Cárej, az Nagykároly. És úgy jöttünk mentünk, hogy iszonyatosan büszkék voltunk magunkra, hogy Kerouac Útonját mi lemásoljuk a szocialista Magyarországról.”

Nagyapám azt mondogatta, hogy három zsidó egy örmény, három örmény egy székely.

A sok önjelölt székelykutatónak – mondja Katona – magánkiadásban jelennek meg könyveik, mindenféle összemásolt és kitalált badarságokból, akiknek aztán rengeteg követőjük lesz az interneten. És tegyük hozzá, hogy sokaknak fogalmuk sincs, hogy mi igaz ebből és mi nem, és sokszor a véleményhuszárok az ilyenekből inspirálva osztják az észt a közösségi médiától elkezdve a kocsmapultig mindenhol. „A Székelyföld története háromkötetes (Egyed Ákos szerkesztette – a szerk.) gyűjtemény nem éppen olyan, amit csakúgy fellapozol, és beleolvasol.” És bár Száraz Miklós György is elolvasta ezt a három kötetet, őt csak megerősítette abban, hogy egy vékony, olvasmányosan összerakott, nem elvadult könyv hasznos lehet.

A Székelyek teljesen más, mint egy tudományos munka Katona szerint, mert a tudományos munka nem érdekel mindenkit, de „ezt olyan jó olvasni”, és ez pont olyan, mint az újságírás – mondja – nem olvassák el a hosszú írásokat (háhá!), de a rövid kis hírt, meg a lead-et, azt mindenki elolvassa.

Hogy mi alapján választotta ezeket a témákat és a terjedelmet, kérdezi Katona, mert van benne

vallás, erdő, régészet, krónikák, Madéfalva, magyar autonóm tartomány.

A terjedelemről csak annyit – mondja Száraz –, hogy nem akarta bő lére ereszteni. „Sok mindent ki kellett hagyni, azt nem lehet, hogy egy székely könyvben Gábor Áron ne legyen megemlítve – megemlítem –, de nem kapott külön fejezetet, mert Gábor Áron történetét elég jól ismerik a székelyek és a nem-székelyek is. Azt ki mertem hagyni. Dózsát is mindenki ismeri, de abból meg semmi nem igaz. Kőrösi Csoma – őt imádom, a jelenséget, a palit. Hát, ha van székely, akkor Kőrösi Csoma székely – és ő a székely férfi mintapéldánya. Nemcsak a makacsság, hanem a tudásképesség, a nyelv – mert a székelyek mindig határon…” (A székely férfi mintapéldánya? Hát, nem tudom. – a szerk.)

Az időrendet felállította: ősködtől a hasonlóképpen bizonytalan jövőig. És eközött próbált meg színes dolgokat elmondani a székelyekről, ami egy nemszékelynek a fejében segít összeállítani egy történetileg hiteles képet erről a különös és nagyon összetett, sajátos magyar népcsoportról.