Fotó: Gál Barna
Mikor beléptem a házba, akkor döbbentem rá, hogy tizenhárom éve találkoztunk már, nem ismeretlen számomra az ember. Egyszer összekalapált minket a sors Ócfalván, amikor kéttucatnyi volt hadifogollyal ültünk a kultúrházban. A sarokban figyeltem az öregek könnyes arcát, meghatódva, egymásra borulva, bele-belekapcsolódtak a nótázásba egy rövid időre. A színpadon a Siklódról elszármazott férfiak énekeltek, előttük Nagy Lajos tanítványaival kísérte a nótákat. Nagyon felkapottak voltak abban az időben is, előszeretettel hívták őket közösségi eseményekre, hogy megidézzék a régi időket, előhozzák a kedves emlékeket. Ennyi gondolat fért egy jónapotnyi időbe, miközben bemutatkoztam siklódi otthonukban. Gyönyörű ősz van Siklódon, a reggeli fagyok megkeverték a természet színeit, hogy zöldes-aranyos lepedőbe csombolygassák a falut. Lajos bácsiék szüretelni jöttek haza Keresztúrról, én pedig azért, hogy feltartsam őket egy órácskára, kifaggassam őt a régi időkről.
Próféta saját hazájában
– Itt születtem, itt nőttem fel a faluban, csak nyolcadik osztályban mentem el itthonról, rokonok csaltak el Aradra, annak reményében, hogy az ott végzett iskolával inkább boldogulok az életben. Gyermekkoromban életerős és népes falu volt Siklód, párhuzamos osztályokat indítottak, annyi volt a gyermek. Édesapámat szintén Nagy Lajosnak hívták, a helyi néptanácson dolgozott, míg meg nem szüntették, aztán Etéden kapott állást. 1970-ben végeztem el a tanítóképzőt Székelyudvarhelyen. Abban a szerencsében volt részem, hogy a szülőfalumba jöhettem tanítani. Egy olyan negyedik osztályt kaptam, akik közt nem volt rossz tanuló és a tanév utolsó óráján zokogva búcsúztak el tőlem, majd annál jobban örültek, amikor ötödikben én lettem az osztályfőnökük – kezdi a bemutatkozást a vendéglátóm, aki elérzékenyülve beszél szüleiről és pályakezdéséről.
A Farkas utcai bennvalóból indult az élete, egyedüli gyermekként volt szülei mindene. Pár évre rá, hogy visszakerült szülőfalujába, szülei a munkahely megszűnése miatt Marosszentgyörgyre költöztek.
– Úgy mondják, senki sem lehet próféta a saját hazájában, de én nem panaszkodhatok, nagyon sok tiszteletet, megbecsülést kaptam a siklódiaktól, akik megbecsülték az értelmiségieket. Több mint tíz pedagógus okította abban az időben a tanulókat, tele volt élettel a falu – hat évnyi tanítás után tovább képezte magát, 1976-tól családalapítás céljából Székelykeresztúrra költöztek.
Élet Székelykeresztúron
A falu lakossága megközelítette az ezernyolcszázat a múlt század közepén, de a történelem eseményei olykor távol sodorták a helyieket szülőfalujuktól. A századelőn sokan kerestek boldogulást Nagyszebenben, Kolozsváron, majd szívesen próbáltak szerencsét Aradon, Marosvásárhelyen.
– A kollektivizálás, iparosítás, gyárak elindulása a falu elnéptelenedését hozta magával, tömegével hagyták el az emberek Siklódot a megélhetés reményében. Székelykeresztúrra nagyon sokan telepedtek be, jelenleg is hozzávetőleg háromszázötven idevalósi lakik a városban, ezért is szokták viccesen Újsiklódnak nevezni Keresztúrt. A siklódi emberről tudni kell, hogy nagyon büszke származására, hagyományaira, Siklódot a világ közepének tartja. Míg esetleg más falusiak elkerülik egymást a városban, a siklódiak mindig kikérdezik egymást az otthoni dolgokkal kapcsolatban – gyermekkori emlékek, régen nem látott ismerősök egészségi állapota, elhunyt rokonok, családi történések hírei cserélnek gazdát.
Elbeszélik azokat az időket, amikor szekerekkel hordták a cseresznyét Küsvölgyből Gyergyó vidékére, amikor egymást önzetlenül kisegítették a szekeresek. Felidézték a gyermekkori emlékeket: a fejni járást a kint háló csordához, a futballozást Siklódon, vagy közbe-közbe Etéden illetve Szolokmában.
– Gazdag kulturális örökséggel rendelkezik a falu, többeknek az építekezés jut eszébe, de legalább ennyire fontos a népviselet, néptánc, népzene és a különböző népszokások. A piros lájbit és a zöld kalapot itt nem hagyták! A szabó tudta, hogy a konfirmálás előtt álló gyermeknek kicsit bőre kell szabni a viseletet, hogy katonaságig tudja hordani a fiatal. Miután valaki leszerelt, már nem viselte, rendszerint felváltotta a zöld vagy barna színű szövetlájbi. Amikor kultúrversenyt szerveztek a térségben, mondták mások, hogy nincs mit remélni, a siklódiak tarolni fognak táncban és énekben – megélték hagyományaikat, büszkék voltak örökségükre.
Katonadalokkal a közösségért
Beszélgetőtársam a Pionírházban (Tanulók Házában) hangszeren tanította játszani a környék fiatalságát, a 2004-es falutalálkozó alkalmával keresték meg azzal a falubéliek, hogy műsort kellene biztosítani az ünnepségre.
– Volt egy terem, ahol tanítottam, én nyitottam, én zártam. Mikor jött az ötlet, felkérés, akkor Siklódon hallott katonadalokat és más népdalokat tanultunk meg az elszármazottakkal, meg az otthoniakkal, amelyet az általam oktatott gyermekek kísértek a szerepléskor. Hatalmas siker volt, mindenki nagyon meg volt elégedve! Akkor mondták a férfiak, hogy ezt folytatni kell. Így jött a népdalok gyűjtésének az ötlete. Összegyűltünk, hoztunk egy palack bort, énekeltünk, elbeszéltük a régi emlékeket. Évente akár több szereplésre is felkértek, főleg Székelyföldön, de Magyarországra és Szlovákiába is eljutottunk ezáltal. Időközben összegyűlt százötvenhat katonaének, amit ki is adtunk 2008-ban könyv és lemez formájában. Nagy munka volt, de jó közösségépítő program is. 2009 március 15.-én a Duna TV élő adásban közvetítette a szereplésünket, az ünnepi műsor keretében, Székelykeresztúr főteréről. Aztán, 2015-ben nyugdíjba jöttem, így a megváltozott helyzet nem tette lehetővé a találkozásainkat továbbra, pár év szünet következett – eleveníti fel a férfikórus megalakulásának körülményeit, sikereit.
2022-ben egy meghívás által újra lendületet kapott a kórus, próbák és szereplések következtek, Siklódon, Hollókőn és Csernátonban.
Felebaráti szeretet jellemezte a falut
– Nyolcadikos osztályos koromban tanáraim és osztálytársaim ott akartak marasztalni Aradon, de én hazakívánkoztam, hogy szülőfalum kultúráját előrelendítsem. Idősebb korban döbbentem rá arra, hogy igazából én is nagyon sokat kaptam a falutól. Amikor hazalátogattunk, mindig került egy szomszéd, aki egy fazék tejjel meglátogasson. Zsiga kereszt azt mondta, hogy a kutyája még a kocsink számtábláját is ismeri. Ő egy olyan szomszéd volt, aki amellett, hogy rengeteget segített nekünk, esténként rendszeresen bejött hozzánk egy kis beszélgetésre, bármilyen fáradt is volt. Olyan jól esett ez nekem, hogy mondtam neki, ha ő meghal, már nem lesz miért hazajönni – ennek ellenére tizenegy éve házat, bennvalót vásároltak a faluban és az egykor Marosszentgyörgyre költöztetett szülői ház bútorzatát hazaköltöztették Siklódra.
Komoly hagyománya van a kosaras bálnak a faluban, amit először Székelykeresztúron szerveztek meg, jelenleg Siklódon tartják ezt az ünnepet. Ennek hozadéka is lehet az, hogy az emberek újra felfedezik szülőfalujukat, rendbeteszik ingatlanjaikat, viseletet készíttetnek maguknak.
Mielőtt visszamennének feleségével almát szedni, büszkén mutatja szülei örökségét az egyik szobában, aminek egyik sarkában a férfikórustól kapott ajándékát, egy hintaszéket is szemügyre vesszünk.
– Olyan népes soha nem lesz Siklód, mint volt anno. Rendkívül sok értékes, egyszerű, paraszti gondolkodással bíró embert ismertem meg itt, hagyománytisztelő falusi embereket. Sokat kaptam ettől a közösségtől, remélhetőleg az elszármazottak is újra felfedezik a falut, megőrizve kulturális gazdagságát a jövőnek – mondja Nagy Lajos tanár úr.
