Forrás: TedXUdvarhely
Góg Anikót Kréziként ismertem meg. Krézi egy rendkívül szarkasztikus személyiség, aki aztán soha, semmilyen szituációban nem fél elmondani a véleményét, feltenni a kérdéseit. Anikó videóit biztosan nem fogod megállni kacagás nélkül, és jól sejtettem, a TedX-előadását sem tudtuk.
De itt nem áll meg a történet, Anikónak van még egy YouTube-csatornája, ahová a sporttal kapcsolatos videóit tölti fel. Mielőtt pedig betört volna a social media világába, személyi edző volt 20 évig, előtte meg triatlon olimpikon, 15 évet töltött a versenysportban.
Összesen már 23 éve nézi a különböző életformaváltás, alakformálás érdekében aktívan cselekvőket. Állítja, ennyi év alatt már letisztult: már a rajt pillanatában látszik, ki az, aki eléri majd a kitűzött célt és ki nem.
Amikor már csak az edzés szótól is kiráz a hideg
Úgy sejti, az emberek többségében az edzés szó hallatán “egy ilyen alapvető zsigeri ellenérzés született meg”. Ez 9-10 éves korunkra vezethető vissza, amikor az általánosban felmérték a kondíciónkat, lefuttatták a Cooper-tesztet (12 perc alatt mi a leghosszabb táv, amit képes vagy teljesíteni – szerk. megj.), majd különböző címkéket aggattak ránk.
– Ebben az esetben könnyen mondhatod nekem azt, hogy figyelj, Ugribugri, engem az a lábemelgetés nem igazán érdekel, mert sokkal fontosabb, magasztosabb céljaim vannak az életben.
A prioritási listánkon előre kerül az, hogy szeretném a gyerekeimet felnevelni, szeretnék a karrierlétrán előrébb kerülni, gazdaságilag biztosítani a családunk működését, vagy egy közösségben aktívan, tevékenyen jelen lenni. De nem tudod őket megfelelő minőségben teljesíteni, ha mindeközben te magad nem vagy jól. “Nem a játszótéren szaladgálsz, ha az orvosi rendelőben ülsz” – figyelmeztet.
Amikor a sportra gondol,
akkor nem a szálkás test a feltétlen cél, hanem az egészség megőrzése, mert a magyar lakosság 49 százaléka valamilyen életmódra visszavezethető krónikus betegséggel küzd.
Anikó azt tapasztalja, hogy az emberek többsége szintén fontosnak gondolja a sportot. Legalábbis a verbalitás szintjén, cselekedetek szintjére ez nem mindig jut el. Helyette “mondvacsinált” dolgokra hivatkoznak: ilyen a genetikám; ilyen vastag a csontozatom; anyukám is hasonló alkat; gyerekkoromban is ügyetlen voltam a tesiórákon; elfogy a motivációm; képtelen vagyok diétázni; nincs elég akaraterőm. Góg Anikó úgy gondolja, ezekben a helyzetekben sem az akarat hiányzik vagy a képesség, hanem az önmagunkba vetett hit.
A hiba a múltban van
Ezekben kifogásokban az a közös, hogy mindegyik a múltban történt eseményeken alapszik, valamikor rég ezt tapasztaltuk, és ezt hozzuk magunkkal. Valamikor rég elkezdtük, de elbuktunk: lehet, nem volt reális a cél, nem volt jó a stratégia, nem volt elég hit.
– Van egy pici zsákutcája ennek az egésznek, mert valahogy úgy tűnik, hogy nem érdekünk bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Hogyha én úgy gondolkodom magamban, hogy egy lusta lány vagyok, és neadjisten holnap fölkelek, és valami cselekedetbe kezdenék nagy hirtelen, magam is meglepődnék, hogy ki ez a lány. Kérjük vissza régit, mert azt ismerjük. Ezzel az ugribugrival nem tudunk mit kezdeni. Ha eleve ilyen kishitűen állsz a saját vállalásaidba, akkor törvényszerűen még a rajt előtt szabotálod az egészet és saját magad – figyelmeztet.
Láttál már gyáva olimpikont?
– kérdezi, majd meg is válaszolja: Nincs ilyen.
– Jelen kell lenni. És, ha így áll hozzá ehhez a vállalásához, akkor biztos lehet benne, hogy nyerni fog. Akkor is, ha csoport nyolcadik helyén jön célba, mert önmagát meghaladta. És ez egy nagyon szép és izgalmas technika. Sokan másokkal versenyeznek ezekben a dolgokban, de saját magamat kell tudnom meghaladni.
Hogy sikeres leszel, vagy sem, mondhatni egyszerű: attól függ, milyen a hited, amivel indítasz: ha “vérszegény energiákkal”, “silány befektetéssel” indítasz, az eredmény is olyan lesz:
