Gyülekeznek a szánok a nagykúti üzlet-kocsma előtti mínusz tizen-huszonvalahány fokban, január 2-án, pirkadat után kevéssel.
Reggel, mikor elindultam otthonról, -18 fok volt. Itt Varságon sem lehet sokkal melegebb. A plébánosok berendelik a ministránsokat a kocsmába, s itt öltöztetik fel őket, mert itt melegebb van. Aztán megszentelik a helyiséget és nekivágnak a hegynek.
Bemutatnám a házszentelő csapatot: a szán bakján balra, kereszttel a kezében Ferenc pap bácsi, oroszhegyi származású erdőszentgyörgyi plébános, aki otthon már befejezte a házszentelést, és önkéntesnek jelentkezett, hogy szívesen és ingyen besegít egy-egy nagyobb gyülekezettel rendelkező kollégának házszentelni. Mögötte ül Benedek kántor úr, az ő tarsolyában van a helyismeret, illetve a fogatosokéban. A gyeplőt Jocó és Berci kezeli, a csapatot négy csengettyűs és négy ministráns egészíti ki, Vivien, Kata, Kálmán, Dávid, illetve Bella, Dávid, Boti és Vilmos.
Hegyen felfelé Pap bácsi leugrik a szánról, hogy kímélje a lovakat. Mindenki követi a példáját, kivéve a ministránsokat, akik nem tudnák taposni a havat hosszú szoknyájukban.
Amint kiérünk a fagyott völgyből a napsütötte vulkáni platóra, egyből megváltozik az életkedvünk, a szánok is könnyebben csúsznak.
József és Mária háza az első megszentelendő. A történet akár bibliai is lehetne, de elég földire sikeredik, mert úgy tűnik, a nagy hidegben befagyott a szenteltvíz. Plébános bácsi egy kis forró vízzel próbálja kiengesztelni. A nyolcvan éves házaspár szerencsére még abba a generációba tartozik, akinek kályháján folyamatosan van egy lábosban forró víz. A fiatalabbaknál már nem divat, hogy a fáskazánon folyamatosan tartsanak egy lábos vizet.
Csodálatos tájban halad a karaván, a kutyák folyamatosan ugatnak. Kopjáskert, úgy hívják a varsági tanyavilág ezen részét, talán az összes közül a legvadabbat, itt folyamatos a harc a természettel, a kutya létszükséglet. Az egyik háznál mondják a következő célpontról: „a kutyákra vigyázzanak!” Pap bácsi, aki folyamatosan gyakorolja a humor művészetét, visszakérdez: „magunkra vagy a kutyákra?”
„Álljunk meg, mert a kerék nem forog”, poénkodik a plébános, és meg is állunk folyton-folyvást, mert hol egy lakóházat, hol egy hétvégi házat kell felszentelni. Több hétvégi ház is van erre, benne fáradt arcú családok pihenik a szilveszteri buli fáradalmait és kérik, hogy ha lehet, ne fényképezzek, mert nagy a rendetlenség. Nem tudom, ki várná el, hogy rend legyen egy olyan házikóban, ahol tíz család maréknyi kisgyerekkel bulizott napokig, de ha ezt kérik, ennyit megtehetek értük.
Átmászunk egy gerincen, vadregényes tájakon járunk. A szerpentin közepén a lovak megállnak, Pap bácsi tovább folytatja a humorórát: „sok bűnötök van gyerekek, a lovak nem bírják őket”.
A szán boldogan szalad a szűz hóban, a plébános viccelődése átragad a fogatosokra is. Előkerül egy régi történet, amiben egy problémás szánozással egybekötött házszentelés kellős közepén, egy kritikus pillanatban a fogatos őszintén fordult a pap felé: „Plébános úr, engedje meg, hogy egyet káromkodjak!” A plébános érezhette a helyzet súlyosságát, mert megadta az engedélyt: „Hát, ha azzal is tudunk haladni…”
Ez a kép azért került a válogatásba, mert az asszonynak nagyon tetszett az a pompás fa. Fent a hegyen a legeldugottabb tanyákon nem akármilyen nap a mai, nem bármikor jön errefelé vendégségbe egy pap. Ennek megfelelő a fogadtatás is, az emberek igyekeznek kitenni magukért, úgy testi szinten, gondolok itt étel-italra, mint lélekben.
Kovács Gáspár bácsi mindig térden állva fogadja a házszentelőket, még most, öregen is, pedig segítséggel is nehezen tud már felállni térdelő pozíciójából. Annyira fontos neki ez a nap, hogy minden évben elsírja magát, mesélik a helybéliek.
A háziak a legtöbb helyen étellel-itallal kínálnak, Ferenc pap bácsi szerzeteseket megszégyenítő tehetséggel utasítja vissza a testi táplálékot. Ünnepek után vagyunk, mondja, mindenki teli van. Szerencsére a frissen sült kürtős kalácsot nem utasítja vissza, így nem kell lázadást kezdeményeznem. Az alkoholt szinte mindenütt visszautasítja, ami elég sok energiát felemészt. Mármint elmagyarázni a házigazdának, hogy miért nem fogad el egy pohárkával. Javasolom neki, inkább mondja azt azt kifogásként az embereknek, hogy Jehova tanúja, s tiltja a vallása. Na, ezt a viccet nem értékeli, még meg is sértődik. Szerencsére hamar kiengesztelődik, és egy adott ponton még használja is az érv azon felét, hogy nem fogadhatja el az italt, mert tiltja a vallása.
Szóval fogyasztás szinte semmi, a plébános inkább vált néhány szót a családdal, s rohanunk tovább. Úgy tűnik, rekordot állítunk ma fel, ilyen gyors házszentelés az elmúlt időszakban nem volt e vidéken, mindenütt mondják az emberek, hogy a sokéves átlagot több órával megelőztük.
A szabály azért nem annyira szigorú, vannak helyek, ahol elfogadunk ezt-azt, hogy egy-egy lelkes öreg néni örömét ne törjük ketté, és arra is figyel pap bácsi, hogy a vidimuszosok helyenként felmelegedhessenek. Mert azért napsütés ide vagy oda, aláöltözés ide vagy oda, odakint becsületesen hideg van.
A „vidimuszosok” a ministránsok, nevük onnan jön, hogy a hagyomány szerint a beköszöntő szövegük úgy kezdődik „Láttuk az Úr csillagát Napkelet felől…”, s ez még azokban az időkben, amikor minden latinul zajlott, valahogy úgy szólt, hogy „Vidimus enim stellam eius in Oriente”. Vidimuszosnak lenni a ministránskodás megkoronázása, pénzügyi szempontból egy ministránsnak ez az év legjövedelmezőbb napja. Általában ez egyféle meghálálása a templomban való ministrálásnak, a papok azokat a ministránsokat viszik magukkal házszentelni, akik az év folyamán a legkitartóbban jártak ministrálni és legjobban végezték munkájukat.
A házszentelés nem csak maga a szentelés pillanatáról szól, hanem annál több, egy egész protokollsorozat volt régen, egyféle zarándoklat, amikor az egyház ellátogatott hívei házába és tiszteletét tette ott. Manapság eléggé leegyszerűsödtek a dolgok, de faluhelyen, és főleg ilyen szétszórt tanyavidéken, ahol a távolság miatt sokan, főleg az öregek nem tudnak rendszeresen templomba járni, házszentelés alkalmával egy sor más szolgáltatást is nyújtanak a híveknek. Például ilyenkor kifizethetik az egyházi adókat, naptárt vásárolhatnak vagy gyónhatnak is az emberek. Ezekkel a lehetőségekkel nem csak az idősek élnek, de a fiatalabbak is, Kántor úrnak elég gyakran kell előkaparnia a számlatömbjét.
A 88 éves Dénes Veronika néni gyónni is szeretne. Pap bácsi meggyóntatja, majd felvillanyozódva jön vissza a szánhoz. Ilyen szép gyónás előtti imát rég nem hallott, mondja, ilyeneket már csak ezek az öregek tudnak. Fel is jegyezte, így szól: „Kérem a lelki atyát, adja reám szent áldását, hogy minden bűneimet igazán és töredelmesen meggyónhassam!” Azt már nem mondja el, hogy a néni mit gyónt.
Sólyomkőn járunk már, a táj továbbra is látványos. Két méteres átmérőjű farönkök mellett szánozunk.
Dénes bácsi 74 éves, de kézfogása olyan erős, hogy bármelyik húszéves megirigyelhetné. Köszönése már nem mai, de annál érdekesebb. Úgy köszön, hogy „Isten maradjon!”
Faludi Zoltán és Gizella házában ebéddel várnak minket, Isten fizesse a finom töltött káposztát. Mindenki levetkőzik, majd a végén újraöltözik. Mindennek meg kell adni a módját, nem szabad elsietni a dolgokat. A gyerekek gyönyörűen kulcsolják imára kezüket, ez nagy valószínűséggel a helyi plébános, Jánosi Gellért munkáját dicséri. Ebédről lévén szó, most jut eszembe, hogy a nap folyamán szó kerül arról, hogy Ferenc pap bácsinak az enyémhez hasonló méretű és alakú pocakja van, és egy rendkívül jó érvet tanulok a felkészült plébánostól: „akinek 30 évesen nincs pocakja, az vagy gilisztás, vagy alkoholista.” Köszönöm, Pap bácsi!
Ebéd után rögtön megszentelünk egy falusi vegyesboltot, pont jó alkalom beszerezni egy kis pillanatragasztót, megjavítani az időközben szétnyílt keresztet. Faludi úr rendes, ingyen adja a superglue-t.
Már nincs sok hátra, két-három ház csak. A házról legtöbbször már látszik, kik lakják. Ilyen hagyományos tornácos házban vagy idősek laknak, vagy erősen szegény emberek. Aki tehette, modernebb házat épített magának, padlócsempézett és lehetőleg erős narancssárgára festett nappalival. Elnézve a mai varsági tanyasi építészetet és a városi új lakóparkok építészetét, semmi különbség nincs közöttük, semmivel nincs lemaradva a tanya.
Tifán Vilma néni 76 éves, erősen kicsike fehérnép lehetett egész életében. Anyai nagyanyám is egy alacsony és aszott öregasszony volt, Isten nyugtassa, de Vilma néni minden tekintetben veri, még a vidimuszos leánykáknál is kisebb, ejsze, nem emlékszem, hogy nálánál kisebb nőt láttam volna valaha életemben. Cserébe erősen jókedvű, végig mosolyog, ő a nap legboldogabbnak tűnő embere. Talán erősen gyengülő hallása segíti abban, hogy ne értesüljön a nagyvilág híreiről és ilyen boldognak maradhasson, de az is lehet, hogy csak a házszentelés lelkesítette ennyire be.
Még egy vegyesbolt. Mára az utolsó. Varságon az a szokás, hogy a boltok ajándékba kapják házszenteléskor a katolikus falinaptárt, nem kell, hogy fizessenek érte.
Még le sem ment a nap és már az utolsó megszentelendő sólyomkői háznál tartunk. Itt picit többet ülünk, megpihen a csapat, Pap bácsi is elfogad egy kis pohárka pálinkát. A plébános meséli, náluk Oroszhegyen az a szokás, hogy házszenteléskor a szomszédok kísérik a menetet, mennek házról házra a pappal. A varságiak mondják, régen náluk is ez volt a szokás, de kimaradt idővel, csak helyenként él.
Már árnyék ül a völgyön, mikor visszaérkezünk Nagykútra. Mondhatnám úgy is, hogy Nagykútba, mert nem hiába nevezték el ezt a völgyet így, olyan, mint egy nagy kút. Hideg. Búcsúzunk Pap bácsitól, Kántor úrtól, a fogatosoktól és a csengettyűs meg vidimuszos gyerekektől. Ők holnap kezdik elölről az egészet, a falu valamelyik más sarkában, egy másik tanyavilágban. Isten áldja munkájukat! Jövőre, ha Isten is megsegít, megpróbálok Oroszhegyről tudósítani, szép lehet az a házról házra kísérős szokás is. Ez a szános is egy élmény volt.
