Úgy lépkedtem egykori iskolám felé, mintha a nyolcadikos ballagás óta csak egy perc telt volna el. De lehetett az egy örökkévalóság is.
Az igazgatónő, egykori tanítónőm, meghívására érkeztem az intézmény udvarán tartott ünnepségre, közben azt emésztgettem, milyen szokatlan felnőttként, munkaügyben beszélni valakivel, akitől írni, olvasni és számolni tanultam. „Visszatérésem” apropója a Tamási Áron Általános Iskola fennállásának 170 éves évfordulója volt.
Az udvaron baloldalt a fekete-fehérbe, esetleg székely ruhába öltözött diákság mellett az egykori tanáraim ültek, volt aki mintha egy évet sem öregedett volna, más annyit változott, mint maga az iskola – nyolc év alatt azért felújítottak ezt-azt. Az udvart járda szelte ketté, itt ott ping-pong asztal, mászóka tarkította, valamikor mi ilyesfajta akadályok nélkül kergettük egymást minden szünetben.
Ó én édes jó Istenem
csendült fel a régi székely himnusz a születésnapi esemény nyitányaként az iskola diákjainak előadásában, aztán a nap „házigazdái” vették át a szót, György Edit tanárnő és Opra Levente tanító. Köszöntötték az egyebgyűlteket, a jelenlegi és egykori tanárokat, diákokat, a tanfelügyelőség, az egyház és a városvezetés képviselőit – ez utóbbi három csoportba tartozók az első sorokban várták, mikor kell ők is mikrofon végre álljanak.
A házigazdák emlékeztették a közönséget, a 2022-2023-as tanév nem csupán a 170 éves fennállás miatt fontos az intézmény számára, az iskola névadója, Tamási Áron születésének 125. évfordulója is 2022-ben volt esedékes.
A szót az intézmény igazgatója, Tankó Csilla vette át, aki elmondta, a hajdan 2-es számú szentkeresztbányai iskola kiállta az idő próbáját és jelenleg is 650 tanulóval és 80 munkatárssal működik. Az igazgató, mint sokan a sorok között, korábban a Tamási Áron diákja volt, majd 1995-ben tanítónőként tért vissza, 2017-ben került jelenleg pozíciójába.
„Meggyőződésem, hogy iskolánk érték teremtő intézmény, nem csupán szolgáltató központ. Elődeinktől kapott örökségeinket őrizzük, továbbá igyekszünk olyan példaképeket állítani gyermekeink elé, mint a székely ágyúöntő mester Gábor Áron és az életével példát mutató Tamási Áron írónk, akiknek szelleme megerősíti diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet”.
Továbbá elmondta, felkérésére, dr. Demeter Csanád, szentegyházi születésű történész, az Tamási Áron Általános Iskola egykori diákja összefoglaló publikációt írt az intézmény 170 éves fennállásáról. „A kiadvány célja, hogy emléket állítson az egykori és a mai pedagógusoknak, valamint az itt végzett diákoknak, akik nélkül nem volt és nincs jelene és sem jövője a településnek.”
Helyét a mikrofon mögött Szentegyháza alpolgármestere és az iskola egykori diákja Sándor Lajos vette át, aki ekkora már az esemény mottójának tűnő – szinte mindegyik megszólaló beszédében helyett kapott – Tamási idézettel nyit „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Elmondta, ő otthon volt ebben az iskolában, a közönség mögötti akácfák közül néhányat osztálytársaival közösen ültettek diákkorukban Bagoly tanár úrral, aki a sorok között somolyog a visszaemlékezésen. Azt kívánta az iskola születésnapjára, hogy a kiadott kötet még sokszor megjelenjen kibővített változatokban.
Ekkora kezdett túlcsordulni a havi idézetadagom, ami egyébként az esemény végére előre betelt még úgy két hónapra, úgyhogy a hangrögzítőt magam mögött hagyva bementem az épületbe, hogy az ablakból kilesve fényképezzek. Gyerekkorom egyik korai felvonása egyszerre volt idegen és mégis olyan ismerős.
„Nagyváros, nagyváros, ne csábíts te engem, maradok holtomig itt, ahol születtem.”
Kányádi Sándor Kicsi faluból való versét az első osztályos Daczó Boglárka szavalta el. Utána Bíró Bálint Tivadar, egykori biológia tanár – egykor az enyém is – mondta el beszédét, aki történelmileg kicsit helyre rakta a 170 éve jelentőségét a jelenlévők fejében. Hiszen 1852-től ha mindent nem is veszünk számításba, amellett nem lehet elmenni, hogy volt két világháború és kommunizmus, mégsem fogott ki az iskolán a kor.
Közismertebb nevén Tibi bácsi már akkor nyugdíjba vonult, amikor 5-6. osztályos voltam, s bár egyenes, kihúzott háttal sétált a mikrofonhoz mondandója kissé tekervényesre és hosszúra sikeredett, a lényeget azért sikerült leszűrni. „Több évtizeden át láthattam, hogy fiatalabb gyerekek és pedagógusok jelennek meg az tanévnyitókor és idősebb diákok, valamint nyugdíjba vonuló pedagógusok búcsúznak el végképp a tanév végén az iskolától. Szemtanúja lehettem annak, hogy az iskolaépületek évente bővülnek, szépülnek, felszereléseik gyarapodnak, modernizálódnak. Habár az idő gyorsan telik, de az iskola sosem öregszik, mindig megújul és fiatal marad. Isten éltesse az iskolát” – fogalmazta meg jókivánságát Bíró Bálint Tivadar, majd ajándékként elszavalta Wass Albert Üzenet haza című költeményét, néhány jelenlévő ismerősömnek ez volt a kedvenc része.
Megszólalók sorában Demeter Levente, Hargita megye főtanfelügyelője következett. Beszédében gyakran ismételte ugyanazt a két gondolatot: a 170 év nagyságrendjén való elmélkedést, valamint az igazgató által is említett példa- és iránymutatást az iskola névadója által. A diákokhoz fordulva elmondta, becsüljék ám meg a helyüket, hiszen nem mindenki tanulhat ilyen nagy múltú iskolában, a pedagógusoknak megköszönte a munkájukat és sok nemzedéknyi diákot kívánt, akiket úgy taníthatnak, alakíthatnak majd, hogy hozzájáruljanak az térség felemelkedéséhez.
Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!
Lőrincz Márton előkészítő osztályos diák szavalatával folytatódott az esemény, Kányádi Sándor Kicsi legény nagy tarisznya című versét adta elő. Utána Farkas László plébános áldotta meg az iskolát, a diákokat és a pedagógusokat. Majd Reményik Sándor Templom és iskola című, ilyen eseményeken kihagyhatatlan művét mondta el Bözödi Orsolya hatodikos diák.
Demeter Szilárd – a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója – üzenetét Tankó Csilla igazgatónő tolmácsolta.
Megtudtuk, nem volt jó gyerek, sokszor kikapott a tanító nénitől, bár ez akkor „a pedagógiai eszköztár bevett része volt és bár fájt, soha nem éreztem jogtalannak a retorziót. „A diákévek nosztalgikus felidézéséből levont következtetése, az volt, „nem te vagy a legfontosabb, hanem a család, a város, a szülőföld, a haza és a nemzet. […] Egy jó iskola erre tanít” – és ekként gondol vissza az egykori iskolájára, ami a kommunizmus idejében is jó emberré és jó magyarrá nevelte diákjait.
Az évfordulóra készült könyv bemutatója előtt a negyedikes diákok néptánc előadását tekinthették meg a jelenlévők, a felkonferáláskor elmondták, az iskolában már az előkészítő osztálytól minden diák tanul néptáncot – erről a tényről tudtam korábban is, mégis mindig megmosolyogtat, mivel úgy beleillik a szentegyházi imidzsbe az, hogy órarendbe van véve a néptáncoktatás. A diák napközben tanul és táncol, délután kórus- és hangszer próbára jár, hogy ünnepnapon székely ruhában a Szentegyházi Gyermekfilharmónia tagjaként színpadra álljon. Idilli.
Iskola a gyári munkások gyermekeinek
Demeter Csanád elmondta, két évvel korábban kereste meg az igazgatónő, hogy jó lenne, ha létrejöhetne egy ilyen publikáció, amire válaszként annyit felelt a történész, hogy a források lététől függ az egész. A nemzeti levéltárban bukkant először az iskola létére utaló feljegyzésekre, kiderült, hogy az 1950-es évek elején a Szentkeresztbánya és a gyártelep létrejöttét követő két éven belül már létre is jött az intézmény. Az iskolát a gyár tartotta fenn a munkások gyermekeinek és városszerte több épületben is működött. Államosítása az 1930-as években történik meg és a kommunizmus hozza el az épületeket, az infrastruktúrát.
Továbbá megtudtuk, a könyv két részből áll: az első rész az iskola történetét írja le, a második részben jelenlegi és nyugalmazott pedagógusok visszaemlékezései olvashatóak.
Az esemény végéhez közeledve, az iskola 170 éves történetét megörökítő kiadvánnyal, emléklappal, virággal köszöntötték az intézmény korábbi tanárait, tanítóit, alkalmazottait. Sorra vonultak az átvételhez fiatal, középkorú, éppen hogy nyugdíjas emberek, de akadtak olyan pedagógusok is, akik bizony már jó régen letették a krétát. Ez utóbbiak esetében felhangzott néhány, „Istenkém!” – szívhez kapó megszólalás, mint amikor az ember valami egyszerre nagyon szépet és mégis szomorút lát. Az egyik ilyen tanító néni, akinek a neve hallatán a leghangosabban nyilvánult meg a közönség, ahelyett, hogy a helyére ment volna vissza egykori tanítványát ölelgette, puszilgatta meg, mondván, milyen régen látta már.
Majd a véndiákokból és jelenlegi pedagógusokból álló csoport sóvidéki táncokat járt, őket és a diákságot is Márton Sándor néptáncoktató tanította be.
Az utolsó akkord után felcsendültek a himnuszok, majd mindenki az iskola elé ment át, ahol felavatták az ez alkalomból készült márvány plakettet, Farkas László plébános ismét megáldotta az intézményt és a jelenlévőket. A születésnapi „zsúr” hivatalosabb része ezzel a végéhez ért, a diákok haza indultak, a pedagógusok és a meghívott vendégek pedig az iskola étkezdéjébe.
A svédasztalos fogadás előtt, közben vagy után, megtekinthették az iskola történetének néhány fényképen fennmaradt darabkáját. Fél füllel hallottam is néhány „ne, Ildi néni!” vagy „milyen fiatal volt még”, „láttad-e”, „azta!” felkiáltást.
