Szívdobogás. Roma szívek dobogása. A kolozsvári Tranzit Házban április 8-án Roma Heartbeat címmel szerveztek estét, amely a roma kultúra, identitás és ellenállás köré épült.
A rendezvény házigazdája Răzvan Matei Jr. volt, roma aktivista, művész és közösségszervező, aki évek óta elkötelezetten dolgozik a roma identitás láthatóvá tételén és a marginalizált hangok megerősítésén.
Az este célja nem csupán az ünneplés volt, hanem egy olyan biztonságos tér megteremtése is, ahol a roma közösség tagjai és többségi szövetségeseik együtt gondolkodhattak, alkothattak, kapcsolódhattak egymáshoz – a művészeteken keresztül.
A programban személyes történetek, inspiráló beszélgetések és nyílt színpadi fellépések váltották egymást. Szó esett a roma nők tapasztalatairól, a rasszizmusról, a queer roma identitásokról és arról is, milyen ma romaként élni Kolozsváron, Erdélyben.
A nyílt színpad lehetőséget adott roma és nem roma előadóknak egyaránt, hogy megosszák gondolataikat, történeteiket és művészetüket, reflektálva olyan témákra, mint a társadalmi kirekesztés, az identitás sokfélesége vagy az interszekcionalitás.
Az est során néhány résztvevőtől azt is megkérdeztük, mit jelent számukra roma identitásuk, mire a legbüszkébbek származásukkal kapcsolatban, hogyan látják a romák és nem romák közötti hasonlóságokat és különbségeket, szerintük mit nem ért meg róluk a többségi társadalom, illetve mit kívánnának az erdélyi roma közösségnek ezen a napon.
– Számomra romának lenni azt jelenti, hogy bár másféle, de majdnem ugyanolyan személy vagyok, mint mindenki más. Vannak apró különbségek, például a genetikám és a DNS-em eltérő és talán emiatt számítok tudományosan romának – közölte a 13 éves Flaviu (képünkön zöld pólóban lent – szerk.).
Bizonyos esetekben – nálam ez nem igazán érvényes – a bőrszín is számít. Vannak olyan romák is, akiknél nem is nagyon látszik, hogy más a bőrszínük. Én könnyen be tudok illeszkedni, mert nem vagyok annyira különböző, mint a többiek. Romának lenni nem azt jelenti, hogy teljesen más vagy, nem egy másik bolygóról jöttél, például.
Eric azt szeretné, ha az emberek megtudnák a romákról, hogy nem azok, aminek látszanak. Ha az emberek nem a külső alapján ítélkeznének: „Először ismerjenek meg minket”.
„Én vagyok a legboldogabb gyerek a világon, mert roma vagyok. Azoknak a románoknak, akik csúfolnak minket azt üzenem: örülünk, mert sok rajongónk van Romániában és más országokban is.
Nem vagyunk ugyanolyanok, mint a románok, különbözünk. Ők nem érzik azt, amit mi érzünk, nem ugyanazok az érzelmeink. Nem vagyunk ugyanolyanok” – mondja Eric.
Flaviu romaként elsősorban arra büszke, hogy különbözik az osztálytársaitól, és meg is tudja lepni őket. Például egyszer a negyedik osztályban matekdolgozatot írtunk és az egyik osztálytársam nyolcast kapott, én meg tízest, vagyis „nagyon jót”. Megkérdezte: „Hogy csináltad ezt?” Azt mondtam neki: gondolkodni kell, tanulni és ennyi.
– Azt szeretném, ha az emberek tudnák, hogy a romák nagyobb része jó, mint ahányan rosszak közülünk. Vagyis sokan azt hiszik, hogy a romák nagy része rossz, de ez nem igaz. Sok jó roma van, például, nézd, én. Én vagyok az egyetlen roma az egész iskolámban, és pont úgy viselkedem, mint a többiek – sőt, még jobban is, mint sokan.
– Azt is szeretném, ha mások tudnák, min mentem keresztül. 11 évig a Cantonului (Pata Rât) utcában laktunk, egy olyan utcában, aminek korábban még neve sem volt. Szép szóval fogalmazva – egy disznóól, egy kálvária volt. Nagyon rossz volt ott. Az iskolába vezető út is nagyon nehéz volt, nincs sokféle közlekedési lehetőség arrafelé. Körülbelül másfél órába telt, mire beértem az iskolába.
– És ott van még az is, hogy másként kezelnek minket, mint a többi embert. Nem tudom, hogy azért történt-e, mert én voltam az egyetlen roma, de az előkészítő évben, az első osztályban olyan helyzetekbe kerültem, ahol nem volt ugyan nyílt rasszizmus, de volt diszkrimináció – a gerincemig hatolt.
– Például az osztály egy része együtt játszott valamit, és mindenki benne volt, még a barátaim is. Csak éppen engem vagy nem hívtak be, vagy ha bevettek, csúfoltak. Nagyon rosszul éreztem magam. Elmondtam anyának, nem tudom, milyen lépéseket tett, de első osztálytól kezdve mintha kicsit enyhült volna a helyzet, bár azért még mindig ugyanaz volt. Harmadik osztálytól kezdtek elfogadni.
– Nagyon szeretnék köszönetet mondani az 1–4. osztályos tanítónőmnek, Iudita Boia Mariának, mert integrált, rengeteget segített nekem és sok mindent elértem neki köszönhetően. Jobban megy a tanulás, jó jegyeim vannak, és helyem van a világban – egy másik bárány vagyok a nyájban.
És hogy mit kíván Eric (képünkön fent – szerk.) a Nemzetközi Roma Nap alkalmából a romáknak? „Hogy legyenek büszkék arra, hogy romák, ne szégyelljék ezt és ne figyeljenek a butaságokra. Menjünk tovább úgy, ahogy vagyunk – a jóval, a rosszal együtt”, mondja.
Flaviu sok szerencsét kíván az erdélyi romáknak és azt, hogy soha ne adják fel, bármibe is fognának! „Bármilyen kis vagy nagy problémán mennének is keresztül, bármilyen nehézséggel szembesülnének, hagyják figyelmen kívül, és menjenek tovább. Ne adják fel soha!”
Majd elmeséli az édesanyja és nagynénjei történetetét, akiknek ugyancsak rengeteg rasszizmussal és diszkriminációval kellett szembenézniük, amikor iskolába jártak. „De nem adták fel, anyu eljutott az egyetemig. Ő az egyik első roma lány, aki diplomát szerzett, és nagyon sokakat inspirált arra, hogy kövessék a példáját”.
Flaviu édesanyja, Maria (képünkön fent – szerk.) szerint a Traian Dârjan iskolában még most is van rasszizmus, de 15 évvel ezelőtt, amikor ő járt oda, még nagyobb volt, meséli a közönségnek a moderátor kérdésére.
Külön iskolák működtek, ugyanabban az épületben volt egy speciális iskola és egy „román” iskola.
– Nagyon erős volt a rasszizmus. Állandóan azt hallottam, hogy „a cigánylány, aki a sátorban született”, „ez itt nem a sátor ajtaja”, „itt nem vagy otthon”. Persze én is visszaszóltam, talán nem is azért, mert roma vagyok, hanem mert nem tetszett, ahogy beszéltek – megalázónak éreztem. De az évek során megtanultuk, hogyan ignoráljuk azt, hogyan legyünk érzéketlenek arra, amit mondanak. És persze azt is megtanultuk, hogyan harcoljunk a jogainkért.
Az uh.ro külsős szerzőinek szövegeit Pál Edit Éva szerkeszti.
