Fotó: GÁL ELŐD
Félve köszönnek egymásra az emberek, mintha azt is mondanák mellette, hogy ez itt a közös ismerősünk kiállítása, és mivel ő egy nagyon jó és vagány ember, sok mondanivalóval, ezért alapvetően te is biztosan egy jó és vagány ember vagy, belefér ez az elmorzsolt köszönés, még ha nem is ismerjük egymást. Ilyen energiák töltik be a teret, mármint a TÉR most éppen kiállítóteremként funkcionáló helyiségét pénteken, január 20-adikának délutánján, ahol az Off Space Egyesület In Limbo: Navigálás a köztes állapotokban című kiállításának megnyitójára gyűltünk össze.
Főként barátok és ismerősök köszöntik egymást, és jelen van néhány olyan fiatal műkedvelő is, akit nem bénítanak meg a város korlátai, ahogyan a most kiállító egyesület tagjait sem. Hisz nem törődnek bele abba, hogy kiállítása Székelyudvarhelyen csakis a városunk egy bizonyos termében lehet az embernek, és természetesen csak miután összegyűjtötte a „kötelező” papírokat a tanulmányai során. Erről mesél Tóth Hunor, aki nem békült ki ezzel a tézissel és elkezdte összeszervezni, ebbe az egyesületbe fogni azokat a kortársakat, akik bár művészi pályán indultak el valahol szülővárosuktól messze, fontos számukra az itthon.
Huni fotóival a múlt nyáron találkoztam először, mivel egy szakmai gyakorlat éppen az uh.ro-hoz sodorta. A kollégákkal és közös ismerőseinkkel beszélgetve feltűnt, hogy ezeket a fényképképeket elsőre nem mindig fogadja üdvrivalgás, de Huninak talán ez nem is fontos, ami egyáltalán nem baj, hisz így történhet, hogy szakmai gyakorlata alatt szerkesztettem az egyik legéletszagúbb fotókat tartalmazó képriportot 10 éves szerkesztői munkám során. Ő és a kortársai, a munkáik, és a péntekihez hasonló megmozdulásaik időről időre reményt adnak és bizonyítják, hogyan lehet értéket teremteni, akár a sorból felvállaltan kiállva is.
S mit fogunk látni?
Egy figyelemfelkeltő installáció fogad az első pillantásra szinte üresnek tűnő terem közepén: fotókkal, gyertyákkal és tükrökkel.
Mielőtt jobban megvizsgálnám, szétnézek és egy picit meg is hökkenek, mennyire üresnek tűnik a terem, aztán ahogy elkezdenek múlni a jelenlévők felmérésével töltött első, megszeppent pillanatok, egyre több mindent fedezek fel a térben. Olyan műveket, amelyek kevésbé fellelhetőek egy klasszikus kiállításon. Az egyik sarokban például egy fejhallgató pihen. Elsőre a jelenlévők sem tudják, mit kezdjenek vele, de az első bátor vállalkozó után sorban állnak majd, hogy végighallgassák a belőle hangzó zeneművet.
Vagy, hogy éppen Huninál maradjunk – a szokványos falra kifüggesztett fotók helyett egy harmonikaszerűen lenyíló fotóalbumot hozott, mellette egy kesztyűvel, amivel lapozgatni lehet ezt. És például a terem egy másik sarkában párnák jelzik a földön, hogy itt több időt is eltölthetünk. Mire felrakom a kérdést, hogy mivel, már el is indul a falra vetített kisfilm. Nézem. Gombóc lesz a torkomban.
Négy taggal bővült idén a csapat, például tájépítésszel és zeneszerzővel – ismerteti Huni a megnyitó elején hozzátéve, hogy miután meghirdették a tagfelvételi pályázatot, nem gondolták, hogy ennyire összejön, amit szeretnének. Gondol arra, hogy az új tagok között ketten is olyanok, akik Magyarországon folytatják a tanulmányaikat, de szándékukban áll idővel hazajönni és itthon folytatni az alkotói munkásságukat. Nekik pont az volt a céljuk, hogy a máshol tanuló fiatal alkotóknak megmutassák, hogy itthon is van tér, aminek szüksége van rájuk.
Egy román ajkú hazai lánnyal is bővült a csapat, Ioana Rusuval. „Mindamellett, hogy az udvarhelyi fiatalok támogatása az elsődleges célunk, a nemzeti, nemzetközi szintérre is nyitni szerettünk volna, szeretnénk, így kapcsolatokat teremteni akár az ország más pontjain és ezáltal valami újat behozni Udvarhelyre. Persze az is célunk, hogy ezáltal a mi lehetőségünk is több legyen” – mondja Huni.
