Ötvös Dalma. Fotók: Márkos Tamás
Ötvös Dalma 17 éves és a csíksomlyói romatelepen él. Iskolába jár, pékségben praktikázik, délutánonként sütni tanul, ha pedig ideje engedi, szívesen vigyáz testvérei mellett a telepen élő többi kisgyerekre is.
„Szeretek itt élni, Somlyón, mert minden család és minden rokon egyben van. Megbízható helyen vagyunk, mindenki vigyáz ránk. Jó itt, mert mindenki van, akivel beszéljen, van, akivel játsszunk, és mindent megtesznek értünk, hogy járjunk több foglalkozásra, hogy tudjunk minél többet tanulni. Szeretem a családomat azért, mert kiállnak a gyerekeik mellett, nem tanítanak nekünk rosszat, s remélem, hogy más szülő is csak jóra tanítja a gyerekeit” – fogalmaz Dalma, akivel Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.
Hallgass ide!
Mi változott szerinted a telepen az elmúlt években? Én először 2021-ben jártam itt, és emlékszem, hogy teljesen másképp nézett ki ez a hely.
Nagyon sokan kénytelenek voltak itthon maradni, de néhányan elmentek külföldre dolgozni, s a gyerekeket ráhagyták egy közelebbi rokonra, hogy vigyázzon rájuk. Dolgoztak, jó pár hónap után hazajöttek és beszéltek a néptanácsosokkal, hogy segítsenek rajtuk, hogy legyen fürdő, vécé és víz bevezetve a házakba, azért, hogy minél jobb körülmények között lehessen látni őket.
S akkor így látta minden szülő, hogy tényleg ez kell már ide. Megtették, bevezették, de így sem nem elég mindenkinél van ez. Aki ki tudta fizetni, kifizette, és aki nem, nem. Hátrafelé, a patak szélénél körülbelül még van tíz-nyolc család, ahol nincs bevezetve a víz. Ők mennek és kérik azoktól, akiknek van vizük, és persze adnak, hát nem olyanok, hogy ne adjanak. Amikor házat építenek vagy valamit csinálnak, akkor is vannak, akik egymásnak segítenek, adnak ezt-azt, s ami fennmarad, elosztják.
Neked személy szerint miben változott az életed az utóbbi években? Mi az, ami más most, mint a tűzeset előtt?
Hát az a más, hogy mikor nem volt a tűzeset, akkor sokkal másképp viselkedtünk, nem voltunk ilyen jók mindenkivel szemben, mert csak olyan rosszul beszéltünk. Ahogy leégtek a házak, bekerültünk az arénába, ott pedig kezdtek velünk foglalkozni.
Én nem is akartam nagyon tanulni, nem voltam oda nagyon a tanulásért, mert mondtam, hogy engem nem is érdekel, csak az a fő, hogy járjam ki, s aztán a többi nem érdekel, otthagyom. Utána mondták nekem, hogy fontos az iskola, mert abból fogunk megélni, a legtöbb dolgot onnan lehet megtanulni, mert hogyha iskola nincs, mindenütt át fognak verni.
Napról-napra kezdtem tanulni az arénában. Korábban soha nem csináltam házit, anyukámék is mindig mondták, hogy csináljak házit, tanuljak, ők nagyon sokszor mondták, hogy tegyem oda az eszemet, mert megértem. Aztán ahogy bekerültem az arénába, idővel már minden áldott nap csináltam plusz házi feladatokat is, és adtak nekem plusz jegyeket. Szeretem, azért, mert lett valaki belőlem, aki nem is gondoltam volna, hogy leszek.
Beéreztem, hogy milyen magyarok közt lenni, jó velük is lenni. Hogyha mi magikkal szemben jók vagyunk, akkor magik is jók velünk szemben.