Babják Zoltán, fotó: GÁL ELŐD
Babják Zoltánnal, a kárpátaljai Beregszász polgármesterével beszélgettünk az országukban, Ukrajnában dúló háborúról, az általa okozott traumákról és arról, hogyan érinti ez a majdnem 25 ezer fős lakosságú, többségében magyarlakta kisvárost.
Székelyudvarhely testvérvárosának polgármestere a magyar nemzeti ünnep alkalmából látogatott városunkba, és a Márton Áron téren tartott ünnepi beszéde után arról is mesélt portálunknak, mi változott 2022 februárja, a háború kitörése óta, hogyan viszonyul az ukrán országvezetés az országban élő magyar kisebbséghez és azt is elárulta, hogy miben segíthet nekik Székelyudvarhely.
Járt-e már korábban Székelyudvarhelyen, Székelyföldön? Hogy érzi magát?
Köszönöm, jól. Hatodik-hetedik alkalommal vagyok itt. Az előző polgi idejében egyetlen alkalommal voltam, és az utána való utazásaim mind Gálfi Árpád vezetése alatt voltak. Ismerem a vidéket. Az egyik legvendégszeretőbb régiónak tartom a világon. Szeretem ezt a várost, tetszik ahogy kinéz, tetszik, amennyire gondozott és ápolt. Azt hiszem, hogy nagyon jó desztináció turizmus szempontjából is.
Gondolom, köszönhető annak is, hogy ez már a hatodik-hetedik látogatása, hogy Székelyudvarhely Beregszász testvérvárosa. Ezenkívül miben nyilvánul meg jelenleg ez a kapcsolat, milyen további lehetőségek vannak benne?
Székelyudvarhely helyzete sokkal kiszámíthatóbb, mint a Beregszászé. Nekünk az országban a háborús események miatt a kezünk jobban meg van kötve.
Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala több éve fogadja a gyermekeinket táborozásra, és ez egy óriási élmény, nemcsak a gyerekeknek, hanem a szülőknek és a kísérőknek is. Nagyon sok olyan beregszászi magyar iskolában tanító pedagógus van, aki még soha nem volt, nemhogy Székelyföldön, Romániában sem. Ha kísérőként is jönnek, jöhetnek. A gyerekek új barátokat ismernek meg, régiekkel találkoznak. Azt hiszem, ez ilyen szempontból is egy különleges kapcsolat. Minél több beregszászi ismer meg minél több székelyudvarhelyit, annál erősebb lesz ez a testvérvárosi kapcsolat.
Fotó: archívum
A polgármester úr az elsők között volt a háború kirobbanásakor – amikor azt sem tudtuk, hogy felborul-e az élelmiszerellátás –, aki felkereste Beregszászot, hogy nyújtson humanitárius segélyt. Három éve történik ez a szörnyűség, de ma már látjuk, hogy Kárpátaljának az alapvető élelmiszerrel való ellátása azért stabil. Éppen ezért azt hiszem, hogy inkább arra kell koncentrálnunk, hogy hogyan tudunk segíteni az embereknek túlélni azt az erős traumát, abban a stresszes környezetben, amelyben most vannak. Ezek a találkozások és utazások mindig jó alkalmat biztosítanak erre is.
A március 15-re reflektálva gondolom, a polgármester úr mesélte, mi mindig jó nagy büntetésekkel ússzuk meg ezt az időszakot a kihelyezett magyar zászlók, szimbólumok miatt. Mivel Kárpátaljáról az információk elég éles filtereken keresztül érkeznek hozzánk, kíváncsi vagyok, hogy az Ukrajnában élő magyarok – vagy úgy általában a kisebbségek – viszonya milyen az országvezetéssel.
Kell tudni, hogy a kárpátaljai magyarok jogainak csorbítása Petro Porosenko elnöksége alatt, 2015-ben kezdődött meg. Tulajdonképpen lehet, hogy szélsőségesek nyomásának tett eleget azért, hogy tudjon még több szavazatot szerezni. Próbált népszerű lenni. Teljes más az akkori törekvés, mint a mostani.
Ukrajnának most van egy nyilatkozata, amelyben kimondja, egyértelműen az Európai Unióhoz szeretne csatlakozni, és alapvetően mi, a kárpátaljai magyarság ebből a helyzetből jól kellene, hogy kijöjjünk. Csak még mielőtt elkezdjük a helyzetet dicsérni, szerintem azt kellene leszögeznünk, hogy mikor tudjuk visszaállítani azokat az állapotokat, amelyek 2015-ben voltak. Ami utána történne, azokat lehetne jegyzékbe venni, mint fejlemények a kisebbségekhez való viszonyulással kapcsolatban.
Mi a helyzet a nyelvhasználati jogokkal?
Beregszásznak van az egyetlen, részben magyar nyelvű rádiófrekvenciája. Egészséges lenne, ha ez a rádiócsatorna, amit a református egyház hozott létre, tudna csak magyar nyelven sugározni csak magyar zenét, csak magyar híreket, noha ezt tulajdonképpen a törvény nem engedi meg. Én itt tegnap, ahogy közlekedtem, és hallgattam a helyi rádiót, egy román szót nem hallottam benne.
Ezekről a részletekről beszélek, amik természetesek kellene, hogy legyenek. Semmiféle új vívmányokról, hőstettekről nincs szó, az uniós országokban elfogadott praktikákat szeretnénk otthon is látni nem túl nagy harcok által, mert úgy gondoljuk, hogy automatikusan járna.
Ez a helyzet, a kisebbséghez való viszonyulás változott 2022 februárja – a háború kitörése – óta?
Természetesen igen, de nem abban a tempóban, ahogy azt mi szeretnénk.
Kijev esetenként vizsgálja ezeket a lehetőségeket, és Kárpátalja kormányzójának nagy szerepe van abban, hogy jelentősebb előrelépéseket tudtunk tenni, mint amire számítottunk. Az országnak az egyik legnagyobb problémája az, hogy a főváros nem nagyon érti, mi történik Kárpátalján. Nem értik, miért kell pont ezzel foglalkozni, „hogy van 150 ezer magyar, akik akarnak valamit, hát, ne akarjanak másképpen majd megoldjuk”.
Most meg úgy alakult, hogy az EU-s s csatlakozáshoz szükséges lépcsőfokok pont azokkal a tételekkel vannak kiírva, amit korábban már a kárpátaljai magyarság el szeretett volna érni. Tehát tulajdonképpen ez nem valami harc, küzdelem kellene, hogy legyen, hanem egyszerűen ki kellene egyensúlyozni a helyzetet, amelyet úgy érzek, hogy nem történik abban a tempóban, ahogy szeretnék a kárpátaljai magyarok.
Említette, hogy nem tudják Kijevben, mi történik Kárpátalján. A háború alatt az ukrán elnöknek volt egy beregszászi látogatása. Azelőtt ez mennyire volt jellemző? Erről a látogatásról mesélne néhány szót?
Ott voltam Volodimir Zelenszkij elnök úr beregszászi látogatásának az első percétől az utolsójáig. A kárpátaljai magyar vezetőkkel való találkozása kiváló hangulatban telt és teljesen konstruktív volt.
További képek: Babják Zoltán polgármester Facebook-oldala
Nekem a Szijjártó Péter külügyminiszter úr kárpátalji látogatásán sikerült beszélnem a Zelenszkij látogatásán is résztvevő Andrii Yermakkal (az ukrán elnöki hivatal vezetője – szerk. megj.), aki azt mondta, hogy nagyon meg volt elégedve az elnök úr a látogatásának atmoszférájával. Mi ezt a nagy elégedettséget szeretnénk pozitív dologként kezelni, nem azt hinni, hogy most azért örült az elnök úr, mert nem kértünk semmit.
Próbált arra sarkallni minket, hogy juttassuk el a magyar politikai erők irányába, hogy Ukrajnának még többet és még hatékonyabban kellene segíteni. Én azt gondolom, hogy ez a diplomáciának lenne a feladata, nem pedig a kárpátaljai magyarságnak.
Hozzáteszem, hogy mindent megteszünk önkormányzatként, hogy segítsük az ország védelmi képességének az erősítését. A költségvetésünkben olyan tételek szerepelnek, amelyek békeidőben nem: alkatrészek, autók, drónok, mindenféle kötözőszerek, gyógyszerek vásárlása. Ez nyilván vonatkozik egész Ukrajnára, mi sem lehetünk másak.
Polgármesterként el kell mondanom, hogy meg fogok mindent azért tenni, ami rajtunk múlik, hogy a fiaink, akik a keleti fronton harcolnak, mindent megkapjanak ahhoz, hogy túléljék ezt a szörnyűséget és épen, egészségesen haza tudjanak jönni.
Beregszász valamelyest távol van az éles frontvonaltól, de kíváncsi vagyok, hogy milyen hatások érték a háború kitörése óta. Milyen az élet most Beregszászon? Vannak-e áldozatok?
Nagyon összetett, amikor arról beszélünk, hogy egy ilyen háború Kárpátalját hogyan érinti. Mivel a háború ideje alatt más harci esemény nem történt, csak egyetlen rakétatámadás, az is a szomszédos Lembergi megye és Kárpátalja határvonalán, még mindig a béke szigete státusz jutott nekünk. Ez nagyban befolyásolja azt, hogy sok menekült ideiglenesen hozzánk települt át, élvezik a mi vendégszeretetünket. Nagyon sok a menekült Ungváron, Munkácson és Beregszászon is. Az ingatlanárak emiatt teljesen elhúztak, felborult az egész piac, és az oktatási intézményeink is túlterheltek. Azt is mondhatnám tulajdonképpen, hogy ahányan elhagyták a vidékünket, ugyanannyian érkeztek Ukrajna középső vagy keleti részéről.
Azt is el kell mondani, hogy Kárpátalja legelső hősi halottja magyar volt, Popovics Roland, akinek a temetése után további 21 hősi halottunk volt. A mi vidékünkön, Beregszász központjában a hősök terén van egy emlékmű, amelynek a fő mondanivalója az, hogy méltó módon kell megemlékezni minden elesett katonánkról: legyen az magyar, vagy ukrán. Van egy krími tatár és egy roma származású elesett katonánk is. Muszáj kiábrándító legyek, és elmondjam azt, hogy magyart ugyanúgy hívnak be katonának, mint ukránt, nincs különbség.
A mi beregszászi térségünkben több a magyar, mint az ország bármely pontján, nem igaz az sem, hogy több magyart hívnának be. Mi egyszerűen többen vagyunk. Arról is szóltak a hírek, hogy a romák nem kapnak behívókat, azóta mi eltemettünk egy roma származású hősi halottat. Az idő nagyon sok kérdésre megadja a választ.
Sőt, azok a menekültek közül, akik a háború eleje óta megérkeztek, és behívót kaptak, is veszítettünk már el, tehát nem beregszászi szülötteket.
Az ön közvetlen környezetében is voltak áldozatok?
Persze. Közülük majdnem mindenki beszélt magyarul, az is, aki nem magyar származású. Azt az alapvető bolti szintet az ukránok is beszélik nálunk, amit szerintem itt, Székelyföldön is a románok. Ez egy jó irányvonal ahhoz, hogy közösen törekedjünk arra, hogy minél hamarabb béke legyen. Együtt az ukránok és a magyarok. De egyértelműen ez a béke most csak úgy tud eljönni, hogyha a fiaink befejezik a szolgálatot, s úgy, hogy nem lesz orosz agresszor ukrán területen.
Egy Telexnek adott interjúban 25-30 százalékos áremelkedésről beszélt egy évvel a háború kitörése után. Hogyan alakult ez azóta?
Azóta már inkább 40 százalék. Az infláció nagyon erős az országban, és mivel óriási pénzeket kell kifizetni a közigazgatási apparátusok működtetésére, ezért valószínűleg az inflációnak vannak olyan elemei, amit nem lehet másképpen kezelni, mint a hrivnya (ukrán pénznem – szerk. megj.) devalválódásával. Ez velejárója minden egyes háborúnak, nem egy egyedi eset.
Emlékszem, hogy amikor kitört a háború, hatalmas lendülettel indult el a segítségnyújtás. Alábbhagyott-e mára ez a lendület?
Persze, már az első évben. Magyarországon, Székelyföldön – Udvarhelyen, Csíkszeredában – vagy éppen a másik testvérvárosunkban, Szatmárnémetiben sem lett jobb az élet, és ne felejtsük el, hogy éppen azelőtt volt a COVID, ami nehezítette a segíteni akarók dolgát is. Mindenkitől kaptunk segítséget, de az alapvető, hogy a segély akkor kell, ha otthon nem tudjuk magunkat ellátni.
Most működik a közellátás, működnek a boltok, a benzinkutak, így tulajdonképpen mi nem várhatjuk el, hogy pénzt küldjenek. Mindenkinek lehet munkahelye, saját pénzforrása, például a beregszászi önkormányzat nagyon sok menekültnek is tudott munkát biztosítani, úgyhogy ilyenkor jogos, hogy visszább lépett az intenzitása a segítségnyújtásnak.
Most az ország keleti részén van baj. Ott lehet humanitárius katasztrófa, ahol nem tudnak az autók közlekedni.
Nálunk az útépítésére nem szabad most semmiféle forrást biztosítani, mindegy az, hogy ez az út 18 éves lett, és egy teljeskörű felújításon kellene már átesnie. A törvény tiltja. Csak kátyúzni lehet. Látok olyan kockázatot, hogy ha ez így marad tovább is, sem a kenyérszállító autó, sem a mentőautó nem fog tudni elvinni A pontból B pontba. Nekünk ezzel együtt kell élni.
Beregszász lakosai bekapcsolják a tévét, és azt látják, hogy milyen fejlesztések vannak Székelyudvarhelyen, más romániai, erdélyi, vagy éppen magyarországi településeken, és ezt szeretnék látni otthon is. Ezt én nem tudom nekik biztosítani, mert ahhoz legalább a gyárak teljes üzemben kellene, hogy működjenek. Sajnos nem ez történik.
Optimista?
Az maradok, igen.
Miben segíthet most Beregszászon Székelyudvarhely?
Az oktatás intézményeink működtetéséhez szükséges bármilyen eszközzel. Ha az eszközparkban bármi felszabadul – sporteszközök, például pingpongasztal, iskolapadok, táblák – amelyekkel a régi szovjet, lepusztult dolgokat le tudnánk cserélni, annak nagyon örülnénk. Szívesen átveszünk régi bútorokat. Újakat is átveszünk, de most a kampányidőszakban nyilván a polgi nem fog nekünk semmit vásárolni (nevet – szerk. megj.)
Legutóbb, amivel jelentősen segített nekünk Székelyudvarhely, az utcai világítás modernizációja volt. Most már nem nátriumos, hanem LED-es égőink vannak.
Korábban, a háború előtt nem volt lehetőség ilyesfajta modernizálásra pályázni?
Nem. 70 kilométer útja van Beregszász városának, amelynek 60 százaléka közművesített. A többi utcának nincs csatornázása, nincs vize. Akkor szabad olyan szép dolgokat felvállalni, mint egy szép iskola építése, ha a már működő iskoláinkhoz vezet út, az ki van világítva, az épületnek van jó minőségű ivóvize, satöbbi.
Én, mint polgármester, hogy el tudjam érni azt, hogy akarjanak Beregszászban élni, minden egyes áldott nap törekednem kell arra, hogy holnap jobb legyen az életminőség, mint tegnap volt. Nem rózsás a helyzet.
Most különösképpen. Mit gondol, mi lehet a béke záloga?
Tárgyalni kellene. Akkor is, amikor nincs kézelfogható eredménye, hogy legalább az álláspont legyenek ismertek, éppen erről, hogy mi lehet az ára a békének. Más volt az ára a békének 2022 februárjában, mint 2023, vagy 2004 februárjában. Már más értékekről, más veszteségekről, és más sebekről van szó. Én nagyon szeretném ukrán állampolgárként is tudni, hogy mi az ára a békének.
Csapj le az év legnagyobb akciójára!
Ajándékozd meg magad az UH.ro legizgalmasabb cikkeivel! Csak egy kattintásra vagy attól, hogy elejétől a végéig elolvashasd az uh.ro legizgalmasabb és legértékesebb cikkeit. Ne habozz, az akció csak 2025. január 6.-ig érvényes.