Már tíz éve készülök megírni ezt az anyagot, de valamiért mindig elmaradt. Idén azonban összejött. Részben azért, mert elkezdtem foglalkozni a temetési monopol-helyzettel, ami miatt bejártam a temetők egy részét.
Másrészt pedig azért, mert 2023 idén a temetők éve volt Udvarhelyen. Többen is foglalkoztak a témával. Előbb Balázs Árpád volt újságíró kolléga küldött át egy dokumentumot, amelyben számba veszi az udvarhelyi temetőkben nyugvó fontos emberek lajstromát. Október végén pedig bemutatták az elmúlt években készült alapos felmérést a református temetőről, amit Fecső Zoltán dokfilmes kollégánk kezdeményezésére Hermann Gusztáv Mihály és Róth András Lajos történészekkel és Berze Imre képzőművésszel végeztek el.
Mindkét felmérésben rengeteg munka van, és nagyszerű, hogy megszülettek. Mindkettőnek hasznát vettem ebben az anyagban. És még inkább hasznát vettem annak, hogy Fecső a református temetőben és az onnan nyíló zsidó sírkertben is végigkísért, mesélt a sírokról, és meg is mutatott egyet s mást. Hosszú távon szeretnék egy olyan anyagot is, ami arról szól, hogy Fecső szerint melyik a református temető legizgalmasabb 10-20 síremléke. Ez a rangsorolás főleg helytörténeti szempontból érdekes, mert kollégánk főleg azt vizsgálja, hogy a sírokban nyugvók mit jelentettek a városnak. Balázs Árpád munkája is ilyen szempontból értékes.
A mi mai anyagunk egy kicsit más szempontrendszer szerint vizsgálja a síremlékeket. Inkább vizuális szempontok érvényesülnek, és olyan érdekességeket próbálunk bemutatni, amelyek színesebbé tehetik szürke-fekete hétköznapjainkat.
Manapság, amikor temetőink új részlegeit ellepik a személytelen kínai import sírkövek, melyek, habár nem olcsók, de két-három színben, két-három alakban tökéletesen kielégítik az emberek megfelelési kényszerét, és legalább szép fényesek és géppel tökéletesen gravírozottak, szóval manapság nehéz elképzelni, hogy voltak olyan idők is, amikor az emberek próbáltak valamit belecsempészni magukból és élettörténetükből a síremlékükbe.
Manapság ez csak a nagyon keményeknek sikerül. Régen bárkinek sikerülhetett. Legalábbis ezt jelzik a temetőink. Kezdjük a régiekkel és az egyszerű emberekkel, aztán a végén nézzük meg a régi és kortárs górékat, a magyar nemesi címet szerzett zsidóktól a leggazdagabb kortárs székelyig, Verestóy szenátorig vagy az őt túlszárnyaló Pui Béláig.
Tessék, egy kommunista sírkő. Sarló-kalapáccsal és nagy vörös csillaggal. Ma kinek hagyna jóvá a temetőbizottság egy ilyen síremléket?
Nagyon keveset tudunk az itt nyugvó Kovács Andorról, viszont újságcikkek tanúsága szerint 1946-ban többször felszólalt a nemzetiségi jogok megsértése ellen, illetve kijelentette, hogy „Székelyföld népe önálló magyar listát kíván a választásokon”.
Egy hetvenes évekbeli iparforradalmi megközelítése a túlvilágra költözésnek: kilométerkő-szerű fém sírkő, polisztirol töltéssel, és stilizált gyopárral. S furcsa díszcsavarokkal. Amelyeket nagy valószínűséggel a gyárból kellett kilopni, mert máshonnan beszerezhetetlenek voltak.
A sokszínűség dicsérete. Középen Mirtse Dénes karnagy közel 75 éves kopjafáját annyira benőtte a borostyán, hogy ha levágnák róla, ejsze szét is esne, már csak az élősködője tartja egyben. Baloldalt a fekete kopjafa fémből készült, amolyan vasból fakarika Fecső szerint. Előtte az a két vas fogpiszkálón álló, ellipszis alakú, alumínium babérkoszorúra csavarozott kis fémtáblácska egy 1926-ban eltávozott református lelkész síremléke, és egy olyan kor emléke, amikor a minimalizmus erény volt. Jobb oldalon a kő síremlék a XIX. század első feléből, mikor még az embereknek betses életük volt.
És hívek voltak párjukhoz. A sírköveket figyelve volt egy olyan időszak, valamikor az 1800-as évek elején-közepén, amikor az emberek hűek voltak társukhoz, és valamiért ezt a sírkövükön is illő volt megemlíteni, nehogy valaki ebben kételkedjék. Akár rímben is:
Nemes Kaszás Sándort
Fedezi e sírbolt,
A ki életébe
Jámbor és hív férj volt.
Gyalai Susanna
Nője ki kedvelte
E követ emlékül
Ő neki emelte.
Tehát már akkor megérte nem túl gyakran verni az asszonyt és csak minden második csaj után megfordulni a Kossuthon (ami nyilván még nem is Kossuth volt akkoriban), ha szép lájkolós verset akartál a sírkövedre. Aztán hogy mennyire igazak ezek a feliratok, vagy mennyire próbálták a földi bűnökben eltévedt embereket tisztára mosni az utókor számára, kétszáz év távlatából nehéz megítélni.
Ahogy azt is, hogy a „városi tiszta jellemű polgár erélyes és igazságszerető hivatalnok” reggel kávézott-e lazán egy órát a hivatal megnyitása után, miközben harmincan várták sorban állva, hogy elkezdje a munkát. S mikor elkezdte, akkor előre vette-e a protekciósokat, akik tehetősebbek voltak és borítékokkal látták őt el, vagy igazságszeretete a szegényekre is kiterjedt.
Az igazság már ejsze soha nem derül ki, csak az az igazság marad fenn, amit a sírkőre írtak. Mert volt az az időszak, mikor a sírkőre szerettek felírni érdekes és szép dolgokat az emberekről.
Ez a sírkő a katolikus temetőből azért különleges, mert egy egészen különleges szakmai sikert villant fel. Míg mások azzal büszkélkednek a síremlékükön, hogy orvosok, tanárok, igazságszerető hivatalnokok, huszárhadnagyok vagy akármik voltak, ez az ember azzal dicsekszik post mortem, hogy nyugdíjas volt. Lehet, hogy ez viccesnek tűnhet egyesek számára, de ha belegondolok, hogy hány idősebb barátomnak legóhajtottabb álma most az, hogy elmehessen nyugdíjba, mielőtt feljebb viszik a nyugdíjkorhatárt, vagy hogy kibírja még azt a pár hónapot nyugdíjig, akkor el kell ismernem, hogy valós sikert jelezhet és irigylendő, mikor olvassuk Radu Ioan sírkövén: pensionar.
„Az jó anya s hív társ … 18 gyermek édes anyja vala … 10 élő gyermek s töb unokák zokogása közt ide tétetett.” Rákhel, a hős anya udvarhelyi emlékműve, amit nem kell már megépíteni, csak megkoszorúzni.
Az egykori, mai szemmel nézve mélyen szomorú gyermekhalandóságról szól a következő sírkő felirata is. 15 év alatt 9 gyermeket vesztettek el a szülők, ebből 4 Sámuelt, 2 Rozáliát és 2 Máriát.
Egy kamaszként elhunyt fiatal verses sírköve, de ez már sokkal komolyabb műfajban. A hű fiú, jó tanuló Vida Josef, aki tizenötször lelt telet mielőtt eltávozott volna ebből a hideg világból, egy kronosztikont kapott emlékül a sírkövére. A kronosztikon egy olyan verses alkotás, aminek egyes kiemelt nagybetűi római számokként működnek, és ezeket a számokat összeadva vagy valahogyan társítva kijön egy évszám. Nem volt időnk még megfejteni a feladványt, az is lehet, hogy a sírkő föld alatti részére is szükségünk lenne ehhez, de mindenképp érdekes, hogy van ilyen nálunk, és jó, hogy meg is maradt.
Nem minden sírkő marad meg. Nagyon sok süllyed el a földbe, és van olyan is, amit a temető fái esznek meg.
Nagyon falánkak a református temető fái. De örülünk, hogy vannak. Egy udvarhelyi központon átvezető séta után mindig felüdülés bemenni a temető fái közé, a csendbe. Ezek a fák teremtik meg azt a nyugodt és fennkölt hangulatot, amit temetőhangulatnak érzünk. A szüleim a katolikus temető új parcellájába vannak temetve, ahol még egy fa sincs, és nem érzem soha azt a jó temetőhangulatot, mikor kimegyek hozzájuk, csak a forró vagy jéghideg betonrengeteg hangulata fogad a friss levegő és a madárcsicsergés helyett.
Ráadásul az udvarhelyi központi temetők fáinak nemcsak az a szerepük, hogy a temetőlátogatók hangulatát megteremtsék, hanem a központ levegőjének feljavítását is ők végzik. Ezért elfogadjuk, hogy ilyen az élet, ilyen a természet, és időnként el-eltűnik egy-egy kő a fák gyökerei között.
Persze, a köveket is sajnáljuk, mert egyszerűségükben olyan gyönyörűek, kedvesek ezek a kétszáz éves szívecskés sírkövek.
Ahogy ezek a kőkoporsók, a református temető jellegzetes sírkövei is impozánsak.
Vagy a katolikus temetőben az egyszerű kőkeresztek.
Régen nagyon tudták, hogyan kell halhatatlant alkotni. Manapság már azt sem tudjuk, hogyan kell a ránk maradt értékeket megőrizni. Ezt a sírkövet azért raktam be a válogatásba, mert ez a legdurvábban megdrótkefélt sírkő, amit láttam. Sajnos, láttam eleget, mintha divat lenne.
Jóindulatú emberek tiszta jó szándékból mozgalomszerűen megrongálnak síremlékeket, amelyeket valójában meg szeretnének menteni. Azonkívül, hogy rondábban néz ki a sírkő, mint zuzmósan, a drótkefe olyan nyomokat hagy a kövön, amelyen keresztül a víz sokkal könnyebben belehatol és szétfeszíti a követ.
Szép és nemes dolog önkéntesen ápolni a temető elhagyatott régi síremlékeit, de lehet ezt kevésbé agresszív módon tenni, például drótkefe helyett egyszerű műanyag súrolókefével. Vagy csak a borostyán levagdosásával.
Vannak sírok, melyeket teljesen bevon a borostyán. Mint például ez a sírkert is, ha szabad így neveznem, amiből nem sok látszik a borostyántól, és fel sem tűnne, ha Fecső kolléga nem hívná fel a figyelmem rá.
Ez városunk egyik legimpozánsabb síremléke, vagy inkább síremlék-komplexuma, egy egész udvar faragott kőből. Szöllősi Samunak és családjának a síremléke a református temető melletti zsidó temetőben van, és egy kis iparművészeti csoda. Csak nem látszik a borostyántól.
Az egyetlen rész, ami kilátszik valamennyire a növényzetből, az egy kis ülőfülke. Aminek a faragásán jól látszik a minőség. Érdekesség, hogy az ülőfülke fölött menóra és magyar nemesi címer is található. Mert a Szöllősi család, habár zsidó volt, magyar nemesi rangot is kapott.
Ezzel el is értünk mai cikkünk legérdekesebb részére, a nagyok, a mindenkori elit síremlékeire.
Ez itt a Bodendorf/Zárug család modernista stílusú kriptája, ami építészetileg is kiemelkedő alkotás. A síremlék státuszszimbólum volt, és talán ma is az. Aki megtehette, kriptát építtetett magának.
Manapság jobban megy a kriptaszerzés, mint a kriptaépítés. Ez valamikor a Solymossy család kriptája volt. Solymossy Lajos bő egy évszázada a város egyik legaktívabb embere volt. Iskolaigazgatóként is, az egyház főgondnokaként is nagyon sokat tett. Többek között ő kezdeményezte a temető első nagyszabású rendezését is, és ő pótolta ki saját zsebéből a gyűjtés eredményét a szükséges összegig. Ekkor épült a temető látványos vaskapuja és a sétányok.
Fecső szerint a kriptát egy megfelelő pillanatban, a ‘90-es években az egyház akkori főgondnoka, a bőrkonfekciós Jakab váltotta meg, aki azóta az obeliszken letakartatta odacsavarozott fekete lapokkal az összes feliratot, így ma már semmi sem jelzi, hogy ez a Solymossy-kripta, hanem a Jakab család kriptája lett. „Az igaz ember hitből él” – írja az obeliszk új burkolatának legtetején, a vállalkozó neve felett.
Van, aki ennél kevesebbel beérte. Verestóy Attila, a Szenátor, a leggazdagabb kortárs székelyünk volt. Emlékét ma egy egyszerű kínai sorozatgyártott fekete gránit könyv őrzi ősei sírján. Van, aki szerint ez nem méltó hozzá, de szerintem tekinthetjük szerénységnek is a szenátor vagy családja részéről, mindenféle ítélkezés nélkül. Mert bármikor többet ér a minimalizmus és a szerénység, mint az ízléshiányos nagyzolás.
Ahhoz hasonló könyv található Pui Béláék családi sírján is, de ez abban különbözik Verestóyétól, hogy ebben több a szöveg.
Lehet, hogy a család intellektuel jellegét jelzi a könyv, de az is lehet, hogy a könyvhöz való ragaszkodásuk záloga. Ahányszor láttam őket tilosban előzni, vagy a motort maximálisan túrázva szlalomozni, vagy bevágni valaki elé a városi forgalomban, eddig már ezerszer el kellett volna venni a könyvüket. Így nem csodálom, hogy annyira ragaszkodnak a könyvhöz.
A szenátor családjával ellentétben Puiéknak nem sikerült megállniuk a könyvnél, megtoldották az installációt egy angyallal, ami egy szív alakú sírkövet ölel, az asszony szobrával, sok-sok csillogó fekete gránitlappal, hatalmas lépcsőrendszerrel, nagyvonalú kovácsoltvas kerítéssel és minden mással, elfoglalva legalább hét sírhelynyi területet.
Egy egyszerűbb, kevésbé hivalkodó és sokkal szerethetőbb módja annak, hogy szobrot állíts a szerettednek. Az unitárius temetőből.
És még egy példa, ugyancsak az unitárius temetőből. Egy kicsivel erősebb élmény, de valamiért ugyancsak szeretet, odafigyelés és emberség árad belőle.
Ugyanez állatbarátoknak. Jaj, bocsánat, ejsze mégsem. Kassay Albert városi tisztifőorvos síremléke nem feltétlenül az emberarcú, orrtalan nagymacskáknak állít emléket, hanem art deco stílusú elemeket tartalmaz, mert akkor ez volt a divat. Érdekes, hogy az a divat elmúlt, de a síremlék ma is kedves a szemnek, pompás munkának értékeljük és a református temető egyik ékköve.
Trendek jönnek-mennek, ami volt, még egyszer lesz. Nyafognak az emberek, hogy bezzeg a mai fiatalok nem tudnak sem helyesen írni, sem szép mondatokban kifejezni magukat, csak ömlik a formátlan és tartalom nélküli szöveg a messenger appokban. S akkor mi? Hogy bezzeg régen, a mi időnkben, azért ez másként volt! Tényleg? Régebben minden jobb volt? Nézzük meg a fentebbi sírkövet! Sem egy kötőjel, sem egy normális elválasztás, sem egy épkézláb mondat, a pontok rossz helyen, minden összevissza, s mégis milyen szépnek és értékesnek tartjuk, mindenki büszke lenne rá, ha az ő családi sírhelyén lenne ez a kincs.
Vigyázzunk régi sírköveinkre, ápoljuk őket több szeretettel és kevesebb drótkefével! És olyan sírköveket állítsunk, amelyeket kétszáz év múlva örömmel és érdeklődéssel nézegethetenek majd az emberek, tanulva valamit a múltból.
A cikk megjelenését a Journalismfund Europe támogatta:
