A belvárosi református temető kevésbé ismert értékeinek leltározása és megőrzése volt a témája annak az egyházközségi fórumnak, amelyet október 25-én, szerdán tartottak a Bocskai-házban. A félig megtelt terem közönségének Hermann Gusztáv Mihály és Róth András Lajos történészek a temető történelmi jelentőségéről, Berze Imre képzőművész a sírkővek eszmei értékéről, Kádár Tibor Sándor erdőmérnök pedig a sírkert figyelemre méltó élővilágáról számolt be a másfél órányi találkozón.
Fecső Zoltán bemutatja a temetőről készült ortofotót.
Az akciócsoport két éve alakult, és elsődleges célja az volt, hogy összeírják a temető védelemre méltó síremlékeit:
– A kiemelkedő munkásságú személyek síremlékei mellett az értéket jelentő iparművészeti alkotásokra is figyeltünk. Az északi részen fekvő legújabb parcellákat leszámítva bejártuk a területet, fotódokumentáció készült a sírok állapotáról 2021 nyara és 2023 nyara között – avatott be a kezdeményező, Fecső Zoltán dokumentumfilmes.
Nemcsak városi, hanem Hargita megyei szinten is az egyik legértékésebb sírkertként tekintenek a 265 éves belvárosi református temetőre, amely „szerencsére jobban is áll, mint sok más temető”. A temető mai formája egyébként a 20. század elejére tehető, amikor Solymossy Lajos, az egykori főreáliskola igazgatója, a református egyházközség főgondnoka végzett egy temetőrendezést. A sétányokat biztosan akkor alakították ki, illetve a kovácsoltvas-kaput is akkor állították, a legöregebb, legnagyobb fákat is feltehetően ekkor ültették, a korukból ítélve – ismertette röviden Fecső.
Simogatnivaló kövek
– ezzel a címmel mutatta be Róth András Lajos a belvárosi református temető síremlékeit, külön kiemelve a 17-18. századi tumbákat (koporsó alakú sírok), illetve az egykori Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola tanárainak és diákjainak 19-20. századi munkáit. Érdekességképp elmondta, hogy a korondiak nem is nézték jó szemmel, hogy a mázazás technikáját is elsajátították az iskolában a diákok, kilökték a hagyományos mintákat, és mindig a kor stílusában alkottak. „Egyediek voltak, monumentálisak, formatervezettek, európai szinten elismertek, ugyanakkor egyszerűek, mértékletesek és letisztultak” – méltatta a helyi művészek keze munkáját.
Ennek szellemiségében szólalt fel Berze Imre is, aki már a középiskolában felfedezte az értékes maradványokat, melyeket klasszicista, romantikus, szecessziós jegyek jellemeznek, és szerinte is egyediek, megismételhetetlenek – már csak azért is, mert napjainkban nincs már rá igény, kellő érzékenység, és nagyobb anyagi áldozatot is igényeltek. „Ezek a mesterek nagyon komoly stilisztikai, esztétikai, geometriai és anatómiai tudást adtak át, nem csak egyszerűen humánerőforrást képeztek a kornak” – mondta, kiemelve annak a Kassay Albertnek a különleges sírkövét, aki a szelterszi fürdőtelep egyik alapítója, a város tisztifőorvosa volt.
A veszélyeztetett kövek között Hermann Gusztáv a református kollégium rektorprofesszorának, Szigethi Gyula Mihálynak a földből már alig kilátszó sírkövét, Magyarosi Szőke József kollégiumi tanár egyre romló állapotú obeliszkjét, Ugrai László építész egy fa odvában megtalált sírkövét, illetve annak a Pósa Mihálynak a föld által elnyelt síremlékét említette, aki az erdélyi színjátszás hőskorában, az 1800-as évek közepén éppen egy fellépés során hunyt el Székelyudvarhelyen.
Az egyházközség egykori főgondnokának pedig már huszonéve „odaveszett” a kriptája, így sehol sem jelenik meg Solymossy Lajos neve, pedig neki köszönhetjük a temető mai formáját – tette hozzá Fecső, ezzel is hangsúlyozva a védelem fontosságát. Elmondása szerint összesen 248 értékes síremléket azonosítottak be és térképeztek fel, közülök 67-nek fokozott védelmet, szakszerű állagmegőrzést, restaurálást javasolnak.
A legnagyobb gond Berze szerint az,
hogy ezek a kövek szép lassan mennek tönkre, és ha valaki kiváltja a helyet, nem biztos, hogy megfelelően tudja gondozni, restaurálni. Eleve vannak olyan műemléknek számító sírok is, amelyek szerinte az egyház felelősségébe tartoznak, neki kellene konszolidálnia azokat.
A képzőművész semmiképp sem ajánlja a drótkefélést – „ez a legborzasztóbb” –, inkább a vizes súrlókefét. Viszont arra is kell figyelni, hogy amíg nem vízszigetelt a kő, a légkörből származó párát is beszívja, a porszemcsék megtelepszenek, ami az algának, mohának, zuzmónak táptalajává válik – az pedig idővel szétbontja a kő, a beton szerkezetét. Szerencsére létezik egy szer, ami öli a spórákat, így 3-5 évig megoldja a problémát, s amikor kiszárad a kő, akkor egy másik, vízlepergető anyaggal kell kezelni a felületet. Igaz, ezek a szerek „picit drágábbak”, ezért azt ajánlotta, hogy az egyház vásároljon nagyobb tételben, amit aztán tovább tud adni a felhasználóknak.
Az újrafestés szokott még „szörnyen történni, rombolja az összképet”, mondja, ezért azt ajánlja, hogy kis ecsettel, jó időben, nyugodtan kell ezt csinálni, és nem is feltétlen feketével, hanem inkább egy sötétbarna-szürkésbarna festékkel, hogy ne üssön el annyira a kőtől.
Berze fel is ajánlotta szakmai segítségét a közönségnek meg a sírkőfaragóknak is: hogyha látják az értéket valamely kőben, ő szívesen ad tanácsot, és a rendelkezésre álló összeg függvényében biztosan találnak valamilyen megoldást. „De ha nincs pénzünk szakemberre, akkor inkább hagyjuk úgy, minthogy kárt tegyünk benne, majd egyszer hátha jobb sorsra jut” – tette hozzá Róth.
A sírokat ellepő zöldnövényzet szépnek tűnhet,
de azok is szétmarják a köveket – hívta fel még a figyelmet Róth, többéves közzel készült fényképekkel szemléltetve, hogyan borította be a Koncz család síremlékét olyannyira a kúszónövény, hogy már csak Koncz András arcképe látható az obeliszken, a felirat már nem. 1848-as, világháborús hősök művészi sírjai tűnhetnek el, néhol már csak az indák tartják, a repkény eltávolításával pedig „jön a kő is”, vagy ott marad a nyoma rajta.
A mindent ellepő japán keserűfű (Fecső Zoltán archívumából)
A repkény, a borostyán mellett felütötte fejét a japán keserűfű, amely invazív növényként „komoly bajt” jelent, képes a betont is áttörni, illetve elnyom minden más fajt. Sajnos végső megoldás nincs ellene, így folyamatosan irtani kell, évi három-négy beavatkozással szintén lehet tartani a problémát – hangzott el még a beszélgetésen.
A temető másik nagy értékéről,
az öreg fákról, a park élővilágáról Kádár Tibor Sándor erdőmérnök beszélt:
– Az egyik legnagyobb szerepe ennek a temetőnek az, hogy megszűri a szennyezett levegőt, egy védőpajzsot képez a lakóövezetek körül, elzár a fő forgalmi medertől, ahonnan a kipufogó gázok származnak. A másik szerepe pedig, hogy otthont ad az élővilágnak: az énekesmadarak jelentős számban vannak jelen, mert egy nyugalmas, csendes hely. Valamilyen szinten az erdőnek a pszichológiai hatása is érvényesül: megnyugtat, és kellemesebbé teszi azt az akár két-három órás ottlétet is, amit az öreg fák alatt töltünk.
Ifj. Szabó József ornitológus megfigyelése alapján legalább 34 madárfaj fészkel itt és 41 faj élelemszerző és pihenőhelyként használja a sírkertet – hangzott el a bemutatón.
Kádár szerint fontos lenne, hogy ezek a 100-120 éves fák ne jussanak a központi parkban lévő idős fák sorsára, ahol egyik napról a másikra keresztben elvágták őket.
– Egyértelmű, hogy a fák kiöregedőben vannak, veszélyt jelenthetnek a sírokra, a sétáló emberekre, tehát valamilyen szinten beavatkozásra szorulnak, de jó lenne, hogyha ezt olyanok végeznék el, akik már csináltak ilyet, mert akkor ezeknek a fáknak az életét meg lehet hosszabbítani egy pár évtizeddel. S ha az állagmegőrzés elmarad, akkor majd csak darabokban lehet kivágni a sírok közül, ami eleve több költséggel jár – hívta fel a figyelmet a szakember, közönségkérdésre megjegyezve, hogy ajánlott volna egy állapotfelmérés, ami fánként egyébként alig 4-5 percbe kerül.
A gyülekezet soraiból azonban felvetődött, hogy a kiöregedő fák gyökerei teszik tönkre sírokat, és hogy új fákat sincs hova ültetni. Az erdőmérnök válasza erre az volt, a döntés végső soron az egyházközségé: ha úgy dönt, hogy mégis kellenek új fák, akkor biztos, hogy meg lehet találni rá a megoldást. Tegyük fel, 300 sírból 25-nél nem biztosítja a folytonosságot, hanem helyettük fákat ültet – vetette fel a szakember.
Az általános helyhiányhoz kapcsolódva
Szécsi Mózes főgondnok elmondta: felmerült egy új temető létrehozása is, de csak a terveztetése legkevesebb 15-20 ezer euró, összesen pedig 300-500 ezer eurós befektetés volna.
Róth szerint nagyon jó példa lehetne Zepeczáner Jenő néhai múzeumigazgató elképzelése, aki a márványlap mögé rekeszeket alakított ki saját maga és családtagjai hamvainak (vagyis az ezeket tartalmazó urnáknak), ám példáját nem követték. Róth számára nyilvánvaló, hogy nem is lehetne kötelezni a székely közösséget, hogy hirtelen szokást váltson, de legalább a lehetőségét kellene biztosítani, és ez is enyhíthetné a helyhiány problémáját.
A közönség soraiból felvetődött a helytakarékos amerikai példa – járólapszerű kövek, bekerítetlen sírok – követése, de Róth szerint ez ugyancsak a kulturális és civilizációs okokból nem működne. „Ami megvan, azt meg kell őrizni s az újításokra odafigyelni, hogy legyenek igényesek”.
Jó praktikaként még felmerült, hogy a régi sírkő újra való cserélése helyett inkább csak új márványtábla kerüljön fel az új „lakók” nevével, mert az új sírkövek minősége messze elmarad a régiektől:
– Nagyon elterjedtek a készen kapható, gyorsan felállítható sírkövek, amelyek a maguk tekintetében többnyire elfogadhatóak, de minimális eltérések vannak közöttük, ezért külön tisztelem azokat a kőfaragókat, akik próbálnak néhány sajátos motívumot belecsalni a köveikbe, hogy egyedivé tegyék őket – érzékeltette Róth, hogy az igényességet érdemes volna visszacsalni a közösségbe. Berze Imre kimondottan azért is csatlakozott a programhoz, mert „fáj a lelke”, hogy mekkora a minőségbeli különbség az akkori és a mai kövek minősége és művészi értéke között. Személy szerint azt szeretné, hogy feltérképező munkájuk valamiféle paradigmaváltást váltson ki a városlakók körében, vagy legalábbis a református közösségben.
Van egy Billion Graves nevű adatbázis, amelyben meg lehet találni vagy akár feltölteni az ott még nem fellelhető sírokat GPS-koordinátával, fényképpel, leírással – ajánlotta még Róth a jelenlévőknek.
A református temető „legnagyobbjait” (Baczkamadarasi, Csanády, Tompa, Haáz stb.) egy, a sétány elejére elhelyezett térképes táblán találjuk, melyet a SZKA állított.
Hermann Gusztáv pedig arra ösztökélt, hogy ne csak az egyházközség, hanem a városközösség, az adott személyiség „örökös” intézménye (iskola, színház stb.) is őre legyen a gazdátlanul maradt, ám értékes síroknak. Régebb volt is olyan, hogy a tanárok, diákok, a cserkészek évente rendet raktak, ezt a szokást érdemes volna visszahozni, mutatott rá a volt könyvtárigazgató. Fecső szerint is túlmutat az egyház kötelességén, pályázatban is érdemes volna gondolkodni, akár a várossal együtt, illetve helytörténeti sétákat is lehetne szervezni diákok számára.
Pitó Zsolt lelkipásztor és Szécsi Mózes főgondnok.
A beszélgetést Pitó Zsolt, az egyházközség vezető lelkésze zárta azzal a fejleménnyel, hogy kész van a temetkezési főkönyv digitális verziója, és folyamatban van a feldolgozása, illetve felvetette, hogy a különlegesebb, értékesebb sírokat láthatóan meg fogják jelölni, hogy ne csak akkor vegyük észre őket, amikor már kidőltek. A halottak napja közeledtével arra kérte a hívőket is, hogy „egy kicsit gondolkodjunk ilyen szemmel is”, amikor a temetőben járunk, külön kérve a jelenlévőket, hogy az elhangzottakat osszák meg a gyülekezet többi tagjával is.
