Fotók: GÁL ELŐD
Homoródfürdőre megyek, Murányi Sándor Olivérrel találkozni, akinek néhány nappal látogatásom előtt törtek be a hétvégi házába, a Medvebarlangba. Ahogy beszámoltunk róla, a betörés után maga Böjte Csaba szentelte meg a házat, a cikk apropóján hívott meg magához Murányi.
„Hívtak a barátaim, hogy az uh.ro oldalon fent van egy írás a betörésről, és én tényleg látom, hogy ez jó szándékkal íródott, de a kommentek szörnyűek. Én Böjte Csabát nem azért hívtam ki, hogy többet ne törjék fel a rönkházamat, mint az ortodox papot a másik esetben, hanem hogy az imájával vigaszt adjon, és megszentelje a házat. Ha nem törték volna fel, akkor is megszenteltük volna, mert mondta, hogy jön ide. Ez, ami félreérthető az írásban. Ezt kellene helyesbíteni. Rosszul jön ki, hogy én hiszem azt, hogyha Csaba megszenteli a házat, akkor nem törik fel. Olyan nincs. Papot hívni betörés ellen, elég vicces” – kezd bele Murányi, miközben a ház fele sétálunk, ami autóval megközelíthetetlen.
Hívő katolikus emberként mindenképpen megszenteltette volna a házat, a betöréstől függetlenül. Ő teológiát is végzett, és nincs benne babonás hit, állítja. A teológia tanulmányai miatt a Böjte Csabával való barátsága is régre nyúlik vissza: „Akkor ismertem meg, amikor még fekete reverendában Gyulafehérváron diakónus volt 1988-ban. Évfolyamelső volt a teológián, azóta vagyunk barátok. Követjük egymást, tudunk egymás munkájáról. Ő nagyon figyel a kortárs irodalomra, és népszerűsíti is, ez is egy összekötő kapocs közöttünk”. Nyírő József szülőházánál találkozott vele a szentelés előtt Székelyzsomboron, onnan jöttek fel együtt Homoródra. Habár Böjte Csaba akkor már hangoztatta, hogy “kárlátni” jön, Murányi kitart amellett, hogy nem a betörés volt a látogatás apropója.
Akkor nem értük őt el, és nem értettük az összefüggéseket, magyarázom neki, a szenteléskor jelenlévő társaság kialakulása sem volt teljesen világos. Tamás Pál tejgyárigazgató és László Benedek kápolnási polgármester segítette őt a házépítésnél, jó barátai, így kerültek ők a házszentelésre – magyarázza. „A polgármester azt mondta, ő nagyon büszke, hogy Erdélyben ezt a falut választottam, számára fontos, hogy jó vendégszerető falu hírében álljon, ezért mindenben segített engem a tejgyár igazgatójával együtt, aki a kápolnási közbirtokosság elnöke volt” – mondja, külön kihangsúlyozva, hogy háza tulajdonképpen Kápolnáshoz tartozik.
Szeretettel fogadták a faluban, meséli Murányi, akivel időközben megérkezünk a három éve készülő, Klausz Alfréd építette rönkházhoz. „Úgy építi a házakat, ahogy én törekszem egy novella megírására, az építő mindegyik háza az egyik gyermeke, kulcsa is van hozzá, hogy amikor kedve tartja, kimenjen és nézze meg, minden rendben van-e. A rönköket kifaragta, és egymásba ejtette, egy szeget sem találsz sehol. Ez már több, mint építészet. Ez művészet” – áradozik róla Murányi. Majd a tájról is. Előveszi a kis Leicáját, és körbefotózza a horizontot. „Ha kijössz a teraszra, ezt látod. Ott a Görgényi-havasok teljes vonulata. Fantasztikus. Ott a Nagy-Mező-havas csúcsa. S itt a Hargita hegység: a Madarasi Hargita csúcsa, és ott a Hargitafürdő. Gyakorlatilag végiglátsz Székelyföldön” – mutatja be helyszínt.
A szomszédban lakik egy „derékig érő” medve, Rózsi, az egyetlen szomszéd. Murányi megnyugtat, hogy napvilág ritkán jön ki, ezért nem valószínű, hogy találkozunk vele. Esetenként elsétál a konyhaablaka alatt, de inkább sötétben jön elő. Ismerik egymást mondja, de arra nagyon figyel, hogy ne etesse meg, mert akkor legközelebb nem a tolvaj, hanem Rózsi töri fel a házat – térünk vissza látogatásom apropójához.
„Legutóbb a híradó hasábjain könyvbemutatóval szerepeltem. Egy író ne főzőműsorral, vagy tánccal szerepeljen. Nekem is volt olyan korszakom, amikor cirkuszmester próbáltam lenni, de ezt kinőttem és azt gondolom, hogy a könyv lehet az apropója, hogy az író a sajtóban szerepeljen. Ez egy sajnálatos eset, hogy nekem most éppen a házam feltörése miatt kell megjelenni a sajtóban, de ahogy az öcsém mondta mindig: éljünk úgy, mint a macska, hogy az esésből ugrást csinálunk, ezért is szerettem volna, ha időt szántok erre, és
átfordítjuk az olvasók figyelmét az irodalomra, a könyvekre.
Mindjárt meg fogod látni a házban a gyönyörű rönkkönyvtárat. Nem akarok cinikus lenni, de érdekes módon ahhoz nem nyúlt a tolvaj” – folytatja Murányi, aki amellett, hogy teológiát végzett, és németet tanított, most már évek óta szervez író-olvasó találkozókat Székelyudvarhelyen, és több könyvet is írt.
A rönkházat is írói jövedelméből építtette, hogy „sose tudja Erdélyt elhagyni”, és írópihenőnek is szánja. „Nem alkotói ház, mert az írók a táborokban ritkán alkotnak, ne hazudozzunk” – ecseteli a készülő házról, amelyet Bodor Ádám Háznak szeretett volna elnevezni, de a Kossuth-díjas író hallani sem akart erről, ezért végül Medvebarlangnak nevezte Murányi.
A helyszínnek van még egy irodalmi kötődése is, mégpedig, hogy Lőrincz György kápolnási születésű író területe volt korábban. Ez a ház a Deák Ferenc téren, Budapesten elég rosszul nézne ki – magyarázza a terület kiválasztásáról, aminél elsődleges szempont éppen a nehezen megközelíthetősége volt, hogy „ne lehessen autóval, kvaddal odamenni”.
Úgyhogy a tolvaj is gyalog jött,
teszi hozzá. Azokat a házakat vette sorra, amelyek a völgyet körbevevő dombokon vannak: homoródfürdői és kápolnási házakat. „Amikor megérkeztünk, ez ki volt nyitva”, mutat a külső ablakvédőre Murányi. Felfeszítette egy feszítővassal, de annak két zárja van, az alsót leszakította, és végül meggondolhatta magát, nem törte be az ablakot, hanem az ajtót feszítette fel.
A házból eddig úgy tűnik, nem vitt el semmit, a zárak, és a zsaluk felfeszítésével egy 1.000 lejes kárt okozott. Murányi érkezésekor az ajtó tárva-nyitva állt. „Ez az egyik rémálmom volt, hogy feltörik a házat, úgyhogy már megtanultam nyugodtan aludni. Már nem ér meglepetés” – mondja az író, aki éppen házának feltörése után érkezett vissza Erdélybe: „tényleg van Isten, abban a 24 órában érkeztem, amikor a tolvaj járt itt, hisz találkoztam szilveszterezőkkel, akik előző nap elsétáltak a ház előtt és akkor a lakat a helyén volt. Ha két hét múlva érkezek, és addig az ajtó tárva-nyitva van, átjáróház lehetett volna itt”.
Murányi először a rendőröket hívta, akik egy fél órán belül a helyszínen voltak, elmondásuk alapján az övé volt a hetedik feltört ház, azóta ezek száma tízre nőtt, de sokkal többről is lehet szó, amelyeket nem jelentettek, és olyan is, amelyet feltörése óta még nem látogatott meg a tulajdonosuk. Mutat még egy egyedülálló házat a túlsó domboldalon, amit szerinte szintén feltörtek, de mivel nem történt feljelentés, nincs joga odamenni a rendőrségnek.
Furcsa, hogy semmi nem hiányzik, sem a körülbelül 1.000 lejt érő tévét nem mozdította meg a betörő, a kredencen lévő italokhoz sem nyúlt. A borosüveg érintetlen, a pálinkást elvitte a rendőrség, hogy lenyomatot vegyenek róla. „Viszont itt nem vettünk észre ujjlenyomatot” – mutat rá az ablakra Murányi. Nem igaz, hogy ezen és az ajtóablakon kívül nem maradt nyoma ittjártának, hiszen a ruhásszekrény tartalmát kihányta a szoba közepére. Valószínűleg egy alacsony ember lehetett, hisz odavitte a széket a szekrényhez, hogy tudjon ráállni, és kirámolni a felső polcokat.
„Bennem semmi harag nincs. Ha találkoznánk, megkérdezném, hogy mit segítsek az ő életében. Sajnálom, hogy ezt az életformát folytatja. A hetedik az enyém, kicsit olyan József Attilás, a hetedik te magad légy. Azóta a szomszédok a völgyben sem nyugodtak, mert a saját házukat sem tudhatják biztonságban” – mondja Murányi, aki aztán felvezet az emeletre, hogy
a házban őrzött legféltettebb kincseit is megmutassa.
Itt a teológiai polc a ferences irodalomtól egészen a modern jezsuitákig – esünk neki az általa rönkkönyvtárnak nevezett polcoknak.
“Harcművészet és filozófia. Itt a brit, majd a német irodalom: Göethe, Thomas Mann, Kafka. Ez a Herman Hesse polc. Voltam Hesse konferencián, és megajándékoztak az író könyveivel az anyanyelvén, a régebbiektől az újabb kiadásokig. Szerintem ez Romániában egyedülálló. Itt van Murakami Haruki, aki várja Nobel díját, és itt Umberto Eco, aki úgy halt meg, hogy nem kapta meg, pedig nagyon megérdemelte volna. De vannak itt bőven Nobel-díjasok is, például a magyar Kertész Imre.
Itt a magyar irodalom és a kortársak, a barátaim: Nagy Koppány Zsolt, Király Laci bácsi, Grecsó Krisztián, Bartis Attila, Závada Pál, vagy éppen az udvarhelyi Lőrincz György. Vannak itt már elhunyt udvarhelyi szerzőktől is: László Hunor, Majla Sándor. Ezek mind dedikált kötetek. Azt akarom, hogy ott pihenjenek a leghíresebb írók között – folytatjuk a polcok szemléjét”.
Én a tolvaj helyében innen nagyon sok mindent elvittem volna, mondom Murányinak, akinek a könyvei szintén megtalálhatóak a polcokon. A könyvtár folyamatosan bővül, az itt megforduló írók többsége hagy itt mindig egy aláírt könyvet.
„Budapesten szerveztünk egy plakátkiállítást Szépírók Erdélyben címmel. Az erdélyi irodalmi estek plakátjainak 90 százaléka udvarhelyi. Minden szerző ott, Budapesten eljött, és dedikálta a plakátokat – mutogatja büszkén Murányi. „Itt van például a Bartis Attila-est plakátja, vagy az Esterházyé. Akkor még nem tudhattam, hogy az utolsó útja éppen velem vezet Erdélybe, a régi G. Caféba. Egészen pontosan 2013. november 28-án volt utoljára Erdélyben és Székelyudvarhelyen, ez most túlzás nélkül irodalomtörténet” – osztja meg.
A múzeumra is hajazó emeleten semmit nem mozdított meg a tolvaj, csupán az utalt arra, hogy felment, hogy az egyik ablakkilincs nem úgy állt, ahogy állni szokott. „Minden kilincs párhuzamos kell legyen a szegőléccel, hogyha be van zárva. Egyik el volt fordítva, innen tudtam, hogy feljött. A villanyvezetékek is be vannak húzva, azt is bánthatta volna, de nem. Nem rongált” – mondja.
Sötétedni kezd, lassan elindulok, azelőtt még megnézem Murányi Rózsiról készült fényképeit, s mielőtt visszakísérne az autóhoz, csillogó szemekkel áradozik még egy kört a házról és környezetről:
„Szinte világítanak a rönkök a napnyugtában. Nem vagyok tárgyfetisiszta, de a rönkökhöz jobban ragaszkodom, mint bármely más tárgyhoz, úgyhogy az az öröm a kárban, hogy ezeket nem bántotta. Én az irodalomban is természetközeli vonalhoz tartozom. Ahogy Bartis Attila mondta: az ember ad értéket egy tárgynak. Bartis egyik barátja egy sörös dobozt dobott el a Jáva szigetén, jelképesen maga mögé, hogy szabaduljon a tárgyaktól. Ezt Attila megfogta, becsomagolta, és egy év múlva a születésnapján átadta neki. Amikor ő felfogta, hogy ez a sörösdoboz több mint nyolcezer kilométert utazott, és egy év telt el, mióta utoljára a kezében volt, kitette a vitrinjébe. Remélem, hogy ezeknek a rönköknek a kortárs magyar írók adják meg az értéket”.
