Legutóbb két évvel ezelőtt, a 12. dráMA fesztivál első T.E.A. beszélgetésén találkozhattunk Udvarhelyen Visky András íróval. Egy csésze tea mellett hallgattuk a színház szerepéről, identitáskérdésről szóló elmélkedéseit.
Az akkor még készülőben lévő Kitelepítés című regényéről épp csak néhány gondolatot ejtett el: bebörtönzött apa, titkosszolgálati iratok, kitelepítés, lágerélmény, emberi sorsok. Visky András a tőle megszokott szerénységgel beszélt a munkafolyamatról, és ahogy arcunkra csapódott a tea gőze, megsejtettük: fontos kordokumentum van készülőben.
Idén, január utolsó hetén aztán visszatért Udvarhelyre Visky András, s az ősszel megjelent Kitelepítés regénye már ott lapult mindannyiunknál, arra várva, hogy dedikálja az író.
Ám még előtte otthontalanságról, börtönről, a kitelepítés és a lágerélet keserűségéről beszélgetett Katona Zoltánnal, aki arról is kérdezett, mi lehet a bosszú az író számára, akit édesanyjával és hat testvérével együtt a Duna-delta melletti sztyeppe egyik lágerébe telepítettek ki, édesapját bebörtönözték. Ám még előtte arra kérte az írót, idézze fel első gyermekkori emlékét.
– Vannak barátaim, akik az első emléküket nagyon pontosan meg tudják határozni. Néha egészen megdöbbent engem, hogy milyen korai eseményekre tudnak visszaemlékezni. Nekem az első emlékem az, hogy szomjas vagyok, nagyon szomjas, és hogy anyám sír, miközben bennünket őriznek és a testvéreim is ott vannak, de nem mindannyian. Ez a pánik tulajdonképpen az első személyes és tudatos emlékem. De ezt a pánikot nem a szituáció szüli, hanem a szülő viszonya a szituációhoz: előtte az anyámba tudtam kapaszkodni, most meg egy elveszett nőt érzékeltem magam körül. Arra is emlékezni vélek, hogy ez éjszaka történt, az álmosságra és az otthonnak a teljes hiányára, felel a szerző, akinek szavait igyekeztünk minél szöveghűbben közölni, mert megérdemli.
A 882 passzusból álló Kitelepítés vajon vers vagy próza? – merült fel Katona Zoltánban a kérdés.
– Én a vers és a dráma útján közelítettem ehhez a formához. A drámáimat is szabad versekben írom, ezekkel a lehetetlen szövegekkel nagyon jól be tudom biztosítani magam a siker ellen, eddig legalábbis így gondoltam. És most aztán beleléptem a saját gereblyémbe ezzel a könyvvel – hangzik a válasz.
A 2022 szeptemberében megjelent Kitelepítés Visky András drámaíró, költő, dramaturg, színházi teoretikus, egyetemi tanár első regénye, de korábban már több könyve is megjelent, így a Mire való a színház? (2020), Nevezd csak szeretetnek (2017), Ki innen. Hét színházi kísérlet (2016) és más művek.
Kitelepítés című regényének háttere, hogy az 1956-os forradalom után az író Visky András édesapját, a református lelkész Visky Ferencet huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az írót, édesanyjával és hat testvérével együtt kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként felolvas, ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény viszont nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.
Hosszú időn át dolgozott ezen a könyvön, csaknem két évtizeden át, meséli Visky András. Közben más-más munkái jelentek meg, teoretikus művek, darabok, a világot járta színházi bemutatók és tanítás miatt, verseket írt. A vers és a színház megtanította a „mondatok áradó szigorúságára”, és arra, hogy olykor nagy, üres terek maradnak a szövegben. Ezek arra hívják az olvasót, hogy önmagát beléjük helyezze.
– Egy korábbi könyvemnek a hátlapjára írtam azt, hogy tulajdonképpen egyetlen könyvet írok, és ez a Szentírásnak a továbbírása. Azért, mert egyetlen könyvet ismerek behatóan, a sejtjeimmel, ez pedig maga a Szentírás.
A Kitelepítés a Biblia formáját idézi a számozott passzusokkal, de a megváltozott olvasási szokások miatt is döntött emellett a forma mellett Visky. Másfajta dinamikával olvasnak ugyanis a fiatalok, és ez a digitális olvasási mód nagyon rövid passzusokat feltételez, magyarázza a szerző, aki egyetemi oktató is.
– Arra gondoltam, hogy lehessen ezt olvasni autóban, buszban is. Vezetés közben azért ne próbálják meg, és buszvezetők se a buszban – tréfálkozik. – Én ezt aluljáró-irodalomnak is nevezem. Ha valaki kinyitja a könyvet bárhol, bármikor, és elolvas egy passzust belőle, akkor érintse meg lehetőleg valami.
Mindig azt nehéz eldönteni, – és a Kitelepítés esetében is az volt az egyik legnagyobb nehézség –, hogy már a forma megvolt és még mindig nem tudtam azt, hogy ki beszél a könyvben. A hangot a legnehezebb eldönteni, ezt mondják általában a regényírók. Én meg elsőkönyves regényíró vagyok. A Kitelepítésben egy gyermek beszél meg egy felnőtt, és ez a hang váltakozik egymással, egyetlen mondaton belül is.
Udvarhelyre kellett jönnie, hogy kibukjon belőle
A Kitelepítés központi alakja a hét gyerek mellett Nényu, akit a Két hét pihenő rövidfilmben is láthatunk időskorában. Bár nem kellene, ő mégis úgy dönt, felmegy a teherkocsiba, a családdal tart a száműzetésbe – tér rá Nényu alakjára Katona Zoltán.
– A Nényuka – mi Nényukának hívtuk, de a regényben inkább mint Nényu szerepel, az egy székely szála a regénynek. Ezt most mondtam először, pedig sokadik beszélgetés ez. Udvarhelyre kellett jönnöm, hogy ez kibukjon belőlem. Nényu valóban székely volt.
Én Nényura úgy tudok gondolni, mint a huszadik század második fele egyik szentjére: a szentek mindig egy kicsit formátlanok, kezelhetetlenek, a közelségük egyszerre felszabadít és feldúl.
„Nényu egy kezelhetetlen angyalként jött közéjük”, a fiatal lány becsengetett Visky András anyjához és apjához, (az 1947-es székelyföldi éhínség idején sokan húzódtak a Partiumba), átnyújtott egy ajánlólevelet, amit Nagy László református lelkész írt, és kérte őket, hogy két hétre fogadják be őt. Megengedték neki, hogy maradjon a parókián, de hozzátették, nincs szükségük cselédre, akkor jár jól, ha családtagként viselkedik.
Két hét után aztán Nényu bejelentette, hogy az egész életét velük akarja leélni. Ezt is megengedték neki, de nem íratták a nevükre, hogy bármikor elmehessen és a saját életét élhesse.
Titkosszolgálati iratokból megismert valóság
Visky édesanyjának végrendelete máig fennmaradt, ahogy azok a titkosszolgálati iratok is, melyeket az író a rendszerváltás után megszerzett. Hogyan érintette mindaz, amit végül ezekből az iratokból tudott meg? – tette fel a kérdést Katona Zoltán.
Bár úgy tervezte, a Kitelepítésben nem foglalkozik titkosszolgálati iratokkal, helyettük a családi legendáriumot dolgozza fel, „egyszer csak megjelent egy vakfolt, amin fennakadt”, meséli Visky.
Az édesanyja nem említi az emlékirataiban, hogy elvitték őket Răchitoasa-ra, ahol nem volt üres barakk, ahová beköltözhettek volna, iskola sem volt. Írnia kellett az édesanyjuknak egy kérvényt Bukarestbe, amelyben kérte az áthelyezésüket. Szatmárnémetit írta, ahol az édesapja rokonai voltak. Megjött a végzés, hogy bárhová áttehetik őket egy másik lágerbe, ahol a gyermekek tanulhatnak, Erdélyt kivéve. Freidorfon kötöttek ki, ami ma már Temesvár városrésze.
– A freidorfi néhány hónapunk teljesen kitörlődött anyánk emlékezetéből, vagy legalábbis anyám ezt sosem említette sehol, és én ebből megéreztem egy tragédiát. A testvéreim azt is mondják, hogy Freidorf után anyám rohamosan ment tönkre fizikailag: kényszermunkára kellett járnia, állandóan összeesett, szörnyű állapotok kezdtek lenni.
Akkor kezdtem el forgatni a titkosszolgálati iratokat, az anyámét a leginkább és az vezetett el engem különböző feltételezésekre. Nem spoilerezem, olvassák el a regényt, szívesen spoilerezek, de akkor drágább lesz a könyv – tréfálkozik Visky, akinek ezernégyszáz oldalnyi saját titkosszolgálati anyag is a birtokában van.
– Regényt írnék belőle, nagyon nagy feladatomnak tartom, hogy feldolgozzam ezt az ezernégyszáz oldalt. Átlapozva ezeket az anyagokat, nagyon izgalmassá vált számomra az, hogy egy titkosszolgálatnak feladata, hogy alternatív identitást alakítsanak ki rólad. Néha hátborzongató dolgokat írnak, olyasmiket, amik velem nem történtek meg. Feladatomnak tartom, mert nem bántunk helyesen ebben a régióban ezzel a titkosszolgálati múlttal.
„Inkább börtönben lenni, mint árulónak lenni”
Édesapja, Visky Ferenc, a börtönből való szabadulása után azt vallotta, „inkább börtönben lenni, mint árulónak lenni.” Ezt az „örökséget” látszik továbbvinni Visky András is – vezeti fel a szabadság kérdésének témáját Katona.
– Igen, ez azt az alapvető kérdést teszi fel, amivel nekem is folyamatosan szembesülnöm kellett és kell: hogy van-e az emberben egy olyan szabadság, egy olyan lélekrész, ami nem vehető el az embertől. Ha meggyőződése, hite miatt kerül börtönbe, szabad lehet. Azért lehet szabad, mert nem akarja megtagadni a hitét. Apámnak sokan mondták azt, lelkésztársai is, hogy csak egy kicsit legyél megalkuvó, a gyermekeidre való tekintettel. És ő azt mondta, hogy nem akarok megalkuvó lenni, a gyermekeimre való tekintettel.
Ez a kérdésfelvetés mindig érvényes tud lenni, mindig belekeveredünk ezekbe a fogság szituációkba.
Az író számára mi lehet a bosszú?
– kérdez Katona.
– Azt hiszem, hogy ez a legnehezebb része egy ilyen örökségnek, hogy egyszerre van az, hogy tilos a bosszú és egyszerre van az, hogy kötelességed az igazságtétel. Ezt az igazságtételt nem neked kell elvégezned, de minden eszközzel elő kell segítened. Az író számára a bosszú egy történetnek a pontos elmondása, és én azt is bosszúnak tekintem, hogy ez a könyv elképesztő beszélgetéseket indított el.
Azt hiszem, hogy az irodalomnak, az alkotásnak ez a bosszúja: hogy elkezdi mozgatni a társadalmat egy beszélgetés irányába, történetekről tépi fel a varratot, és az ember előáll a saját történetével. A történet megírása egy jóvátételi kérdés is, mert még mindig nagyon súlyos elszámolni valók látszanak lenni a társadalomban.
Ezért is van ez a többes szám a regényben, hogy apánk és anyánk. A könyv második harmadánál tartva értettem meg – és ez felszabadított –, hogy itt nem csak az én anyámról és apámról van szó, hanem még nagyon sokakéról. A könyv megnyitja a történetet, hogy belépjen az olvasó a saját történetével. Ez az, amit a legtöbbet tehet egy elbeszélés.
– Ironikusan azt szoktam mondani, hogy kizárólag piaci megfontolásból emlegetek trilógiát, mert ma már a filmet is így csinálják. Dehát ez persze nem igaz – felel arra, hogy lesz-e folytatás, trilógia a történetből. Majd elmondja, van még egy kész kötete, amit a kiadó ki is adott volna korábban, de elölről akarja kezdeni, „és ezen fogok dolgozni a következő időkben, nem tudom, hogy meddig”.
„A trilógia harmadik könyve az ezernégyszáz oldalas titkosszolgálati iratnak a valamiképpen való feldolgozása volna, fikcióként. Hatszáz oldal belőlük lehallgatási jegyzőkönyv, Szatmárnémetiben ugyanis, ahol laktunk, lehallgattak bennünket.”
Ám még előtte románul is kiadnák.
Már a Kitelepítés szeptemberi megjelenése után elkezdtek tárgyalni a kiadók a könyv idegen nyelven való megjelentetéséről. Prioritásnak tekinti a könyv román nyelven való kiadatását, mondja Visky, hiszen nagyon sok román név van a könyvben (Nicolae Balotă irodalomtörténész, Paul Goma író és Maria Antonescu, a kivégzett Ion Antonescu marsall özvegye), akik mind valóságos személyek. Azért izgatja a román nyelvű kiadás, mert nincs ilyen könyv román nyelven, és arra is kíváncsi, milyen fajta beszélgetéseket fog a szöveg a román kultúrában generálni. A történészek szerint „élő tanúi vagyunk olyan román történelmi személyeknek, akiket mások csak könyvből ismernek, de mi még tudunk róluk személyesebb természetű történeteket is”.
– De semmiképp nem szabad megfeledkezni arról, hogy a könyvben egy gyermek nézőpontja keveredik egy felnőtt nézőponttal. Ez egy olyan gyermek nézőpontja, aki ráadásul a hetedik gyermek. A hetedik gyermek van a leginkább beburkolva, mert a legkisebb, legügyetlenebb, őt kell védeni a legjobban – reflektál végezetül a saját gyermekkori és felnőtt énje találkozásának kivetülésére a szerző. „Én – kicsit túl szentimentálisnak hangzik, de – meg szerettem volna köszönni a nagyobb testvéreimnek ebben a regényben, hogy én nagyon nagyon sokat kaptam tőlük”.
A könyv dolga a siker, a szerzőé az írás
Visky András bevallása szerint saját magán is látja, mennyire „fel tudja pörgetni az, hogy azt mondják, milyen sikeres ez a könyv. Ő ettől távol tartaná magát, a könyvre bízza a munkát, mondja, majd hozzáteszi: „viszont egyre nagyobb izgalommal, szinte az elvonási tüneteket mutatva várom azt, hogy az íróasztalom mellett üljek és a következő könyveimbe belevágjak.”
Állj az uh.ro mellé! Mentsél másként!
Azért dolgozunk, hogy megjelenhessen az is, amit el akarnak titkolni. Ehhez kérjük a támogatásod.
