Tegnap Nagyszebenbe utaztunk autóval. Ahogy haladtunk, egyre több román nemzeti színű lobogó díszítette az útmenti póznákat, autókat. Ünnepre készülődés, román nemzeti ünnepre, Románia nemzeti ünnepére.
Együtt élünk, itt Erdélyben, románok, magyarok, szászok és más nemzetek évszázadok óta. Összeköt ez a sors, valamiért egymás mellé rendeltek ide bennünket, tükrök vagyunk egymásnak, sokszor elég fájdalmas tükrök. Nekem és többi magyar társamnak, nyilván nem egy örömünnep december elseje.
Nekünk trauma, fájó pont. Román társainknak ez öröm, győzelem.
Áthaladunk Axente Sever településen, Asszonyfalván, Frauendorfon, aminek híres szülötte viseli most a nevét. Ioan Axente Sever ortodox pópa. Az ő nevéhez kötődik az 1848–49-es erdélyi vérengzés. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok, a császári haderő tisztjeinek irányításával a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le.
Most falut neveztek el Axente Severről, nemzeti hősként tisztelik, 1993-ban szobrot avattak neki Nagyenyeden. Ott, ahol az ortodox karácsony másnapján, az ő vezetésével, éjszaka elszabadult a pokol. 800–1000 védtelen embert mészároltak le, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Utánaolvastam, de hasonló dokumentálódást csak erős idegzetűeknek ajánlok.
A szerző pszichológus. A szöveg eredetileg megjelent a személyes Facebook-oldalán.
Teljesen lesokkolt az a borzalom, amit férfiakon, várandós nőkön, magzataikon, csecsemőiken, gyermekeken végeztek. Tudom, hogy harcokban ölnek meg embereket, bevett harcmodor volt az ellenség nőinek a meggyalázása, de ilyent… A mód, a hogyan, az felfoghatatlan iszonyat számomra…
Azon gondolkodtam, hogy mi előzhette meg, miből tudott ez az iszonyatos kegyetlenség táplálkozni, milyen előzménye, lelki előzménye lehetett, hogy ekkora revansot kívánt ez tőlük. Mi történt velük, mert akció-reakció elve alapján, valamit vissza akartak adni, és a legkegyetlenebb formában…
Semmi nem ment fel senkit, még ha a válasz létezik is valahol, de ez a fájdalmas időutazás fontos felismeréseket hozott a román-magyar békés együttélés eszményében még mindig hinni akaró énemnek.
Itt vagyunk egymásnak ebben a gyönyörű medencében,
fájdalmas traumákat őrzünk lelkünkben, transzgenerációs traumákat, amelyek egymáshoz kötnek.
De fontos tudnunk, és tudatosítani magunkban újra és újra, amikor a fájdalmas múlt sebei felszakadnak, hogy, te meg ő nem az a személy, aki ezeket tette. Ne vetítsük egymásra régmúlt gyilkosok árnyait, mert nem ők vagyunk és nem is az áldozatok.
Itt, most én és te azok vagyunk, akik együtt tanultunk az egyetemen, akik együtt buliztunk, akivel üzleti társak, munkatársak vagyunk, akik szerelmesek voltak egymásba, akik barátok lettek, akikkel együtt nyaralunk a tenger partján. Mi most, románok és magyarok, ezek vagyunk.
A sebeink, a traumáink a miénk, a fájó sebek, amelyeket fel-feltép egy történelmi emlék.
Akkor tudhatunk csak a békés együttélésben gondolkodni,
ha elismerjük egymás traumáit. Ha elismerjük egymás fájdalmát, ha traumának ismerjük el azt, annak nevezzük, a miénket és az övét is, ha ő annak éli meg, és nem akarjuk letagadni, elhazudni, megtiltani, ha nem akarjuk ezeket ünnepeltetni vele. A traumafeldolgozás csak ezen a ponton kezdődhet el, és ez kölcsönös kellene, hogy legyen.
Ünnep neked, fájdalmas elszakadás emléke nekem, hősöd neked, gyilkos nekem, és fordítva.
Ezen kellene túllépjünk úgy, hogy meghallgatjuk, megismerjük egymás fájdalmát és elismerjük, tiszteletben tartjuk azt. Innen már ki lehetne indulni.
A másik tanulság, az a felismerés, hogy a két nép nagy összeugrasztásai mögött a történelem folyamán rendszerint ott volt egy harmadik, hátsó, külső vagy belső politikai hatalom, amelynek eszközül szolgált ennek a két népnek az egymásnak feszülése céljai megvalósításához. Sajnos ez a gyakorlat a mai napig folytatódik a jelenlegi politikában is.
Ha ezt már felismertük, akkor megtehetjük, hogy nem dőlünk be a nacionalista riogatásnak, hanem visszatérünk az egyszerű emberi szintre, ahol mi szomszédok vagyunk, ahol egymással találkozunk a boltban, a munkánk során, ahol együtt nyaralunk, homokoznak a gyerekeink a parton.
Ahol tekintettel vagyunk és tiszteljük egymás fájdalmát is.
