Volt már olyan, hogy úgy érezted, elborítanak az otthonodban felhalmozott tárgyak? Hogy bármerre nézel, ott egy „jó lesz még valamire” holmi, aminek már rég el kellett volna tűnnie, de valamiért mégis maradt, pedig valójában nem jó semmire sem? Nem vagy egyedül. A tárgyakhoz való ragaszkodásunk sokszor nem csak praktikum, hanem mélyen gyökerező szokás, családi minta vagy épp az illúziója annak, hogy felkészült, tudatos emberek vagyunk. 

Ha már húsvét és megújulás, úgy döntöttem, rendet teszek a kétszobás lakásunkban – és közben egy kicsit magamban is. A célom nem az volt, hogy minimalista legyek, csak hogy végre olyan környezet vegyen körül, ami valóban szolgálja a mindennapjaimat. Ha te is kacérkodsz a gondolattal, hogy belevágj egy alapos rendszerezésbe, itt talán inspirációt, praktikus módszereket és egy kis lelki löketet is találsz majd.

Öt évnyi „valamire még jó lesz!”

Van itthon egy régi telefonunk arra az esetre, ha elromlana az, amit jelenleg használunk. Ez teljesen normális. Van még egy, csak hogy biztosra menjünk. Természetesen még a dobozaik is megvannak. Nagyjából 4-5 éve vásároltuk őket. Van egy IQOS készülékünk is, amit nagyjából ugyanennyi ideje kapcsoltunk be utoljára, senki nem IQOS-ozik a családban, egy jó ideje már nem is lehet hozzá passzoló dohányárut venni.

Csavarokból és anyákból is rendesen be vagyunk tárolva. A legváratlanabb helyekről kerülnek elő, és rendszerint fogalmunk sincs róla, hogy mi volt az eredeti rendeltetésük, szépen visszacsúsztatjuk valamelyik kosár mélyére, hogy talán majd egyszer. A kedvenceim az örök szingli zoknijaink, akik már évek óta várják vissza a párjukat, aki elhagyta őket hónapokkal, évekkel ezelőtt, és a legnagyobb álmuk, hogy végre újra elhagyhassák a zoknis fiókot a párjukkal együtt. Hogy valaha beteljesül-e az álmuk? Nem tudni. 

Öt éve költöztünk be a jelenlegi lakásunkba, és évről évre rengeteg mindent halmozunk fel annak ellenére is, hogy igyekeztünk ezt elkerülni. Ha biztosak voltunk, hogy valamire nem lesz szükségünk, az ment. De volt az „a talán majd egyszer” kategória, ami egyre csak szaporodott és szaporodott. Most jött el az a pont, ahol ez már zavaró lett. Egy kétszobás lakásban pedig lehet, hogy nem a legjobb módszer a „jó lesz majd egyszer valamire” hozzáállás. 

Hamis biztonságérzet?

De tudni, hogy van a fiókban ez is, az is, megnyugtató, sőt még azt a hatást is keltheti, hogy felkészültek vagyunk. Jó érzés ránézni a ceruzatartóra tele tollakkal – még akkor is ha már csak egy vagy kettő működik közülük. Vagy a jól megrakott gyógyszeres fiókra – még akkor is, ha már több is lejárt, csak elfelejtettük kidobni. Vagy a tojásszeletelőre, popcorn-készítőre – még akkor is, ha nem is szeretjük a tojást vagy a popcornt. 

Hogy a biztosnágérzet, amit ezek a tárgyak adnak, hamis vagy sem, az attól függ, mennyire jók a rendszerező technikáink. Ha tudjuk, hogy van valahol még egy régi telefon arra az esetre, ha elromlana az, amit jelenleg használunk, az jó. De ha hamarabb megérkezik a futár az új telefonnal, mint ahogy mi megtalálnánk a tartalékot, akkor nem volt nagy értelme, hogy évekig tároltuk a szekrény aljában. 

Na meg ugye kényelmesebb is azt mondani, „á, még jó lesz valamire”, mint rászánni az időt, az energiát, hogy végiggondoljuk reálisan és őszintén, hogy tényleg szükségünk lesz-e rá valamikor a jövőben. Pláne, ha már jó kis gyűjteményünk van. 

A „majd jó lesz valamire” attitűd sok esetben nem egyéni döntés eredménye, hanem mélyen gyökerező családi minta, amely generációkon keresztül öröklődik. A szüleink, nagyszüleink olyan korszakban éltek, amikor az erőforrások szűkösek voltak. Egy elhasznált konzervdoboz, egy régi farmer vagy egy törött játék nem szemét volt, hanem potenciális alapanyag – valami, ami „még jó lehet valamire”. Ez a hozzáállás sokáig a túlélés, a gondoskodás és az előrelátás jele volt. A tárgyak megőrzése mögött tehát nem csupán praktikum, hanem egyfajta érzelmi biztonság is meghúzódott: az a tudat, hogy ha egyszer újra hiány jön, legalább lesz mihez nyúlni. Ezek a minták szinte észrevétlenül íródtak belénk gyerekként – nem szavakkal, hanem tettekkel: amikor nem dobtunk ki semmit, csak elraktuk, „hátha kell még”. És mire felnövünk, már mi is úgy érezzük, hogy kidobni valamit szinte bűn – még akkor is, ha valójában soha nem fogjuk már használni.

Hogy valóban bűn-e? Nem tudom. 

A másik véglet, aki mindent a kukába dob, ami a környezetünk szempontjából egyértelműen károsabb. De be kell látnunk, hiába van tele az otthonunk hasznos dolgokkal, ha nincs rendszer, nem tudjuk, mi hol van, akkor könnyen haszontalanokká válhat minden. 

Időről időre így szoktam én is járni. Szeretek rendszerezni, próbálom az évi két nagy takarításomat kihívásként felfogni, hogy úgy alakítsam ki az otthonunkat közben, hogy az minél hatékonyabban szolgálni tudjon minket a hétköznapokban. Ezt élvezem, a takarítást nem. De szerencsémre egy jó rendrakás mellékhatása a megtisztulás is. Fizikailag is: hiszen valószínűleg senkinek nem esne jól visszapakolni a már gondosan szétválogatott tárgyait poros, ragacsos helyekre. De lelkileg is: az egyik legnyugtatóbb érzés, amikor végignézel a szépen rendezett polcaidon a többórás munka után. Fáradt vagy, de tudod, hogy megérte. 

Igen, az ott egy oltási igazolás, számos más, már nem érvényes papírral együtt.

Tavaly szelektáltam egy hatalmasat a gardróbomban, és így egy év távlatából ki merem jelenteni, egyik legjobb döntésem volt. Sokkal kevesebb ruhám van, de azokat szeretem. Tudom, mit hol kell keresnem. Ritka, hogy nem percek alatt gondolok ki egy-egy szettet, ellentétben azzal, hogy mi volt azelőtt: mindig kerestem a ruháimat, több változatot is felpróbáltam, mielőtt elindultam volna otthonról, gyakran nem tudtam viselni egy-egy darabot, mert gyűrött volt, vasalásra már nem volt idő. A végeredmény: stressz, ruhakupacok az ágyon, mosógépen, és gyakran elégedetlenség a végső szettel.  

Nemcsak a ruháknál szerettem volna ezt az érzést, hanem a többi tárggyal is az otthonomban, ha már húsvét és megtisztulás, akkor arra gondoltam, hogy itt a tökéletes időpont erre. 

Mitől működhet jól a rendrakás?

Először is azt gondoltam át, hogy mi volt az, ami miatt az utolsó gardróbrendezésem ilyen hatásos volt, mit csináltam másképp mint azelőtt. A válasz egyszerű volt: nem csak a saját fejem után mentem, hanem a Windrose szín- és stílustanácsadó-képzésén tanultakat hasznosítottam. Azaz a ruhákat először csoportosítottam, négy kupacba: gyakran, ritkán és szinte soha vagy soha nem viselt, illetve elhasználódott, kopott. Tisztáztam a céljaim, majd indult a szelektálás, melynek végén ismét négy csoport született: használatban lévő ruhák, szemét/ajándék, varrónős kupac és ideiglenes darabok (azaz marad, amíg nem lesz meg az ideális darab). Ezután jöhetett a visszapakolás. 

Ez már egészen jó kiindulópontnak tűnt, de gondoltam gyűjtök még rendrakós tippeket TikTok-on, itt a következőket ajánlották: 

• Legyen időkereted a rendrakásra. Állítólag így gyorsabb leszel. 
• Kezd az egyértelműbb esetekkel, a szentimentális részt hagyd a végére, addig nincsenek érzelmek.
• Ha kicsi a lakásod, használj ki minden potenciális helyet a pakolásra: ágy alatt, szekrény fölött. Gondolkozz vertikális megoldásokban. 
• Készíts előtte-utána képeket, ez motiválhat. 
• A szemét kategóriát tényleg vidd a szemetesbe, az ajándékozós kategóriát tényleg ajándékozd el. Különben csak egyik helyről pakolsz a másikba. 
• Kisebb részekben haladj, hogy ne fáradj el, mondjuk a szoba egyik feléből a másikba. De máshol épp azt írják, hogy ne helyiségenként, hanem kategóriánként haladj, mert így jobban átlátod majd a dolgokat. 
• Legyenek dobozaid, amikben kategorizálhatod a dolgokat a folyamat közben.
• A dobozokat helyezd magad köré, és úgy válogass, így jobban átlátod a tárgyakat, és nem is járkálsz fölöslegesen.
• Válogasd ki, mi marad és mi nem. Ezek a kérdések segíthetnek: Gyakran használod? Látsz rá 2-3 lehetőséget, amikor a jövőben fogod használni? Örömet okoz? Használtad az elmúlt x időben?

• Ha válogatással megvagy, jöhet a rendezés. Ehhez több helyen is ajánlják a dobozakat, de figyelmeztetnek, hogy ne zsúfold túl őket, különben nem lesz átlátható, könnyen használható, és valószínűleg nem fog hosszú távon működni a struktúra. Tehát fontos, hogy könnyen tudd ki és betenni a dolgokat.
• A rendszerezésnél fontos kérdés lesz az, hogy milyen gyakran használsz egy tárgyat: amiket sokszor, azok kerüljenek a könnyen elérhető helyekre. 
• Ahogy az is, hogy közel legyen a tárgy ahhoz a helyhez, ahol használni szoktad. 
• A szín szerinti rendszerezés nemcsak jól mutat, a könnyű megtalálásban is segít.
• A legfontosabb, hogy te jól érezd magad, hogy neked funkcionális legyen. A szivárványszínű rendezés, a fancy kosarak nem kikötés, csak egy opció. 

De vannak módszerek is:

• Swedish Death Cleaning (svéd halál takarítás): Az élet végére, – ahogy a neve is mutatja – a halálra való felkészülés az alapja, a cél, hogy a családtagok terhét csökkentse azzal, hogy rendszerezzük és lomtalanítjuk a vagyontárgyakat. Tudatosságra ösztönöz, hogy mi az, ami igazán számít, és mit érdemes továbbadni. 
• Dobozos módszer 1: Minden tárgyat becsomagolsz dobozokba, és csak azokat veszed elő, amikre tényleg szükséged van. Ami egy előre meghatározott idő után is dobozban marad, az valószínűleg felesleges. 
• Dobozos módszer 2: Legyenek dobozaid a lakásban, ebbe folyamatosan gyűjtsd azokat a tárgyakat, ruhákat, amitől megválnál, ha megtelt, mehet is ki a lakásból. 
• Ha már rendrakás, nem maradhat ki Marie Kondo (japán rendszerezési szakértő, módszerei széles rétegben elterjedtek, de újabban ő sem makulátlan) neve, az ő módszerének főbb elemei a Perplexity összefoglalója szerint: kategóriánkénti rendrakás: nem helyiségenként, hanem tárgykategóriánként (pl. ruhák, könyvek, papírok, apróságok, emléktárgyak) gyűjtsük össze az összes tárgyakat, hogy átlássuk, mennyi van belőlük. A rendrakást ne apránként, hanem viszonylag rövid idő alatt, átfogóan végezzük el, hogy ne essünk vissza a régi szokásokba; minden tárgyat vegyünk kézbe, és kérdezzük meg magunktól, hogy örömet okoz-e. Ha nem, akkor megköszönjük neki az eddigi szolgálatát, és elengedjük; először a ruhákkal kezdünk, majd a könyvekkel, papírokkal, apróságokkal, végül az érzelmileg kötődő tárgyakkal foglalkozunk.; figyeljünk a hajtogatásra: Marie Kondo különleges hajtogatási módszert tanít, amelynek segítségével a ruhák álló helyzetben tárolhatók, így könnyebben átláthatók és hozzáférhetők.
• 20/20 módszer: Ha valamit nem szeretsz, de 20 percen belül vagy 20 dolláron alul ki tudsz cserélni, akkor tedd meg. 
• Fogd fel a lomtalanítást kihívásként: határozz meg egy intervallumot, és minden nap válj meg egy dologtól. 

Vágjunk bele!

Első lépésként kiválasztottam, hogy ebből a sok tanácsból, tippből mi lesz az, amit használni fogok. Mivel a ruharendezős módszer már egyszer működött, azt vittem.  

Emellett úgy döntöttem, hogy még megfogadok pár tanácsot: lesz időkeret, kis részekben haladok majd, készítek előtte-utána képeket, használni fogok dobozokat a válogatásnál, ha nem tudom eldönteni, hogy valami menjen vagy maradjon, válaszolok azokra a kérdésekre, hogy milyen gyakran használom, látok-e lehetőséget arra, hogy a jövőben használjam valamikor, örömet okoz-e. A nehezebb eseteket pedig a végére hagytam. 

A hajtogatás sem mindegy, egy ötlet. 

A túlzsúfolás szokott okozni problémát, erre is terveztem figyelni. Meg arra, hogy valóban meg is szabaduljak egyes dolgoktól, ne csak egyik helyről a másikra pakoljam át őket. Ez volt az egyik legfontosabb célom. Említettem korábban, hogy a már kiválogatott ruhák mennyivel könnyítették az életemet, de az ágy alatt még volt egy nagy zsáknyi ruha, amit már régóta kerülgettünk. Ettől így vagy úgy, de mindenképp meg akartam szabadulni a nap végére. A többi tárgyunk esetében azt terveztem, hogy kegyetlen leszek. 

A konyhát, kamrát és a nappalit már korábban kitakarítottam, így a háló, fürdőszoba és a gardrób maradt. 

Mi működött és mi nem?

Ami talán nekem a leginkább segített, azok a kérdések voltak, amikor nem tudtam dönteni. A legtöbben az örömet okoz-e résznél estek el. 

Az időkorlát rész is jól működött: sokkal hatékonyabb voltam, mint máskor. 45 percet szántam a válogatásra, 5 percet a pihenésre, ezt ismételgettem, kivéve az étkezéseknél, akkor hosszabb szünetet tartottam. Élveztem a folyamatot, és csak egyszer, nagyjából a munka háromnegyedénél éreztem azt, hogy kész, feladom, unom az egészet, minek is fogtam neki. Ez az érzés nálam gyakoribb szokott lenni. 

A dobozoknak nem láttam nagy értelmét a szortírozásnál, a kupacok ugyanúgy tudnak működni. Viszont így jobban nézett ki, ennyi. Ami viszont fontos, de én elfelejtettem, a szemeteszsák. 

A folyamat fotózása sem működött jól: számomra inkább volt nyűg, mintsem motiváció. 

Nem terveztem, de rendrakás közben rájöttem, hogy a fenti dobozos módszer 1-et is használtam: volt pár becsomagolt holmim, amikhez már több mint egy éve nem nyúltam, alig emlékeztem arra is, hogy mi volt benne. Ez ment. 

A legnehezebb a túlzsúfolás elkerülése volt és az hogy tényleg meg is szabaduljak a feleslegtől, ne csak egyik helyről a másikra pakolásszam őket. De ezek is hozták a legjobb eredményeket. Főleg az utóbbi. Felszabadító érzés volt megszabadulni valamitől, ami annyi kérdést, stresszt és mindenféle kellemetlenséget okozott előtte.  

Nem lettem egy csapásra minimalista, és a lakás sem változott skandináv dizájnbútorokat idéző katalógusfotóvá. De minden polcon, fiókban és szekrényben egy kicsivel több lett a levegő, és bennem is. A rendrakás így már nem csak arról szól, hogy hova tegyek egy rég nem használt bögrét, hanem arról is, hogy mi marad velem – és miért. 

És ha legközelebb megint elönt a káosz? Nos, már tudom, hogy honnan érdemes kezdeni: nem a tárgyaknál, hanem annál, akihez a tárgyak kötődnek: nálam.