Fotók: Gál Barna

A nyáron jártam már a Székely Mesterségek Múzeumának nevezett énlaki portán. Ezúttal Kocs Veronka néni – mint mindig – a nyári konyhában tevékenykedik, most éppen húst sütne, ha oda nem mennék látogatóba. A kertben fia, Levente rendezkedik, nagy gonddal matat a gyümölcsfákkal. Ezzel be is mutatom történetünk szereplőit, a nénit, aki gyűjt, a fiát, aki feljavít, lányát, Melindát és családját, akik részt vesznek a fenntartásban. Sok tájházas embernek álmában sikerül csak ilyen gyűjteményt összehozni: az udvar minden szeglete rejt valamit Énlaka régmúltjából, de még a csűr is meg van toldva hátul, hogy otthona lehessen a népi kultúra tárgyi lenyomatainak.

Sokat szorongatott titkok

– Honnan indult a cserebogár, Veronka néni? – kérdezem az interjúalanyomat. Kíváncsi vagyok arra, hogy szándékosan gyűjtött-e össze ennyit dolgot egy helyre, vagy csak „véletlenül összegyűlt”? Énlaka sajnos a környező települések szomorú útját járta be, a valamikor hatalmas település mára igen összekottyant, sokan elköltöztek jobb élet reményében.

Veronka néni is Székelyudvarhelyen élte életét addig, míg az angolok nem indítottak egy szociális programot a faluban, ekkor kérték fel őt arra, hogy jöjjön haza, kapcsolódjon be. A projekt nagyjából az idősek egészségügyi ellátását jelentette: simogatott, bátorított, oltott a néni a faluban. Közeli kapcsolatba került az öregekkel, bizalmi viszonyt alakított ki falustársaival. Ez azt is jelentette, hogy elmondtak neki olyan, sokat szorongatott titkokat is, ami már rég nyomta a szívüket.

– Míg meg nem halok, el kell mondjam neked, mert nem tudok úgy elmenni.

Ehhez hasonló mondatokkal osztották meg velem életük mások előtt titkolt részleteit.