A napokban elhunyt Szabó-Máthé Ildikóra, a Benedek Elek Tanítóképző egykori legendás magyartanárára munka- és pályatársa, Szarvas Gyöngyi nyugalmazott fizikatanár és tanítványa, Szalay Zsuzsanna pszichológus emlékeznek a következő sorokban.
Szabó-Máthé Ildikó
Portré: Dávid Sándor fényképész, archív.
1944. november 21-én született Székelyudvarhelyen. Iskoláit szülővárosában kezdte, 1962-ben érettségizett a mai Tamási Áron Gimnáziumban, majd felvételt nyert a kolozsvári BBTE Bölcsészkarának magyar szakára. Itt ismerkedett meg későbbi férjével is. 1967-ben diplomavizsgázott. Kezdő tanárként egy évet a Szilágy megyei Kárászteleken tanított, majd férjével együtt hazaköltöztek Székelyföldre. Először Zetelakán, majd az egykori iskolájában, a gimnáziumban kapott katedrát. 1982-től a Benedek Elek Tanítóképző tanára egészen a 2002-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig.
Temetése január 14-én 14 órától lesz Székelyudvarhelyen a Szent Miklós-hegyi római katolikus temetőben, a részvétnyilvánítás a temetés előtt egy órával kezdődik, a gyászoló család kéri, hogy a résztvevők egy szál virággal és főhajtással róják le kegyeletüket.
„Ti vagytok a jövő tanítói!”
– rázott fel minket mélyen tisztelt, szeretett Tanárnőnk, amikor kiértékelte a beadott dolgozatainkban nyújtott irodalomtudásunkat, helyesírásunkat. Mi nem átlagos középiskolás diákok voltunk, akik történetesen épp kaptak magyarból egy 5-6-7-est, nem. Nekünk ez nem volt megengedett. Megadta, be is írta, de mindig jelezte, hogy ő ennyivel nem enged ki a keze közül gyermekeket tanítani.
A ’90-es évek Tanítóképzőjében az ő szemében mi a leendő pedagóguskollégái voltunk, azok, akiknek tanításán, pedagógusi egyéniségén múlik majd, hogy a kezünk alá kerülő gyerekek megszeretik-e, tudni fogják-e a magyar irodalmat és a helyesírást.
Szabó-Máthé Ildikó Tanárnőről írni most nagyon nehéz nekem. Az vigasztal, hogy volt alkalmam elmondani neki is, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Tényleg fontos az, hogy fejezzük ki egymásnak köszönetünket, nagyrabecsülésünket még akkor, amikor még van lehetőségünk a szeme csillogását látni, kezeit érinteni. Még jobban sírnék most, ha csak egy nekrológban fogalmazhatnám meg.
Nekem ő volt a példaképem. Olyan szintű magas szellemi igényességgel tanított, olyan szenvedélyesen szerette a verseket, az irodalmat, Adyt, József Attilát, Pilinszkyt, hogy heteket töltöttünk kedvenc költőinek a verseit ízlelgetve, boncolgatva, elemezve. Minden magyar óra versmondással kezdődött. Minden diák egy hozzá közel álló verset kellett, hogy válasszon a tanult költőtől és azt elszavalja. De az már baj volt, ha csak szavalt és nem mondta a verset, mert a kettő teljesen más. Ezt is tőle tanultuk. Az osztály előtt elmondtuk, az osztály pedig jegyet szavazott a megadott szempontok szerint: tiszta, szép beszéd, hangsúlyozás, tagolás, produkció.
Így, amikor egy költőről tanultunk, egymás versmondásai által sok kevésbe ismert versét is megismertük a költőnek. Mintha himnuszt énekeltünk volna minden magyar óra előtt. A magyar nyelv himnuszát.
Most is látom magam előtt, hogy csillogott a szeme Adynál, Szilágyi Domokosnál, levegőt venni is elfelejtettünk, mikor József Attila a semmi ágán ülő vacogó szívének kozmikus magányát közel hozta hozzánk, a mi tini szívünk is belevacogott, úgy sajnáltuk szegény kicsi Attilát.
Búcsú Szabó-Máthé Ildikótól
Megrendülve értesültünk, hogy egykori kolléganőnk, iskolánk, a Benedek Elek Tanítóképző magyartanára, január 5-én elhunyt.
Csaknem negyed évszázadot voltunk kollégák, egymással szemben ültünk a tanári nagy asztalánál. Ő volt az, akitől nemcsak diákjai, de mi, tanártársai is tanulhattunk hivatástudatot, pontosságot, pedagógusi tartást, és nem utolsó sorban helyes magyar beszédet, helyesírást. Következetesen javítgatta a kollégák téves kifejezéseit, helytelen beszédét, tette ezt nem a kötekedésképpen, hanem az igényesség jegyében. Mert minden munkáját az igényességnek rendelte alá, a diákok érdekeit tartva szeme előtt. Nem várt viszonzásképpen hálát, se kitüntetést. A lelkiismerete diktálta, hogy ezt tegye.
A Tanítóképzőben töltött 20 évnyi munkáját az eljövendő tanítók, óvónők legjobb felkészítésének szentelte. Ők azok, akik szellemiségét saját tanítványaiknak átadva, továbbéltetik azt. Ezért volt élete értelmes, az általa átadott értékek maradandók.
Nyugodjon békében, emlékét szeretettel őrizzük!
Szarvas Gyöngyi
A kicsi ujjunkban volt a magyar irodalom, úgy megtanította nekünk észrevétlen. Emlékszem, szóbeli érettségin a vizsgáztató idegen tanárok egy idő után hátra dőltek a székükben, letették az írószereiket és csak hallgattak minket, akik tételhúzás után elmondtuk, ahogy, amit tanított a Tanárnő. Látták, hogy messze magasabb szinten és többet tudunk, mint amit a tétel kért, ők csak élvezték az előadást, majd megköszönték. Nekem elfelejtettek jegyet mondani, ijedtemben rákérdeztem, hogy akkor ez hányast ér. Mosolyogva válaszolta a tanár:
– Tízes, természetesen. Mint a többieknek előtted.
Nemcsak a magyar irodalom szeretetét, hanem a versmondó énem kiteljesedését is neki köszönhetem. Igen, én voltam az egyik kedves versmondója, akit ő fedezett fel és felkészített a rengeteg versmondó-és szép beszéd versenyre. Azt hiszem tökéletes szeme volt arra, hogy meglássa a tehetséget. Ő ezt belém látta. Én pedig annyira bíztam az ő tudásában, értékismeretében, hogy elhittem neki. Ismerte a lelkem és megtalálta nekem azokat a verseket, amelyek az én számból őszintén szólhatnak. És addig csiszolt, addig mondatta újra és újra, amíg azt nem érezte, hogy: igen, ez így kell hangozzon. Én a verseny díját nem akkor nyertem meg, amikor átadták, nem. Én a verseny előtti felkészítőn nyertem már meg, akkor, amikor a Tanárnő szemében megcsillant egy könnycsepp s csak annyit mondott:
– Ez az! Gyönyörű!
Kedves Tanárnőm, nagyon fáj a távozása, de a mondatai, a példája annyira élő bennem. Még egy emlék, amit még ide idézek, mert a sajtóban annyiszor látom ezt a hibát és Öntől tanultuk a helyes használatát: örömöt, pozitív érzést nem okozunk, hanem szerzünk, negatív érzés megfogalmazására használjuk az okozni igét. Mindig Ön jut eszembe, amikor ezt olvasom hibásan vagy jól.
Szeretett Tanárnőm, egy életre szóló példát és élményt szerzett nekünk, tanítványainak azáltal, ahogyan élt és ahogy tanított, és most nagyon nagy fájdalmat okoz az Ön távozása.
Biztos vagyok benne, hogy ott fenn, a magasságban, József Attiláék hálás, baráti öleléssel üdvözlik Önt!
Szalay Zsuzsanna
