Cigányok és nem cigányok között közvetíteni nem könnyű feladat. Vagy mondjuk inkább, hogy romák és nem romák között? Már azon is elakadhatsz, hogy melyik megnevezést használd. Talán a legtöbb Backspace-t akkor ütöttem le egy anyag készítésénél a billentyűzeten, amikor a 2021-es somlyói tűzvész után ellátogattunk az Erőss Zsolt Sportarénába, és utána megírtuk az ebből készült riportot. Súlyosabbnak éreztem a szavaim, mint bármikor korábban. Olyannak képzeltem, mint egy aknamezőt: egy rossz szó, egy rossz mondat, és valami végzetes történik, valakit bántok, kárt okozok, hiába a legjobb indulat.
Fotók: Sata Zalán
Azt éreztem, nincsenek szavaink. Pontosabban vannak, csak valahogy rosszak, nem megfelelőek, vagy legalábbis én nem tudom őket. Ezért örültem meg, amikor a főszerkesztőm pár hete jelezte, hogy roma szabadegyetemet szerveznek augusztus 18–21-e között Szelterszen A roma emancipáció dimenziói címmel, és ráadásul az egyik beszélgetés címe a Stratégiák a többségi társadalom érzékenyítésében lesz. Nem is csalódtam. Néhány részlet a beszélgetésből, hogy megjöjjön egy hosszú olvasáshoz a kedved:
- Egy szó elkezd átalakítani bennünket. Lépésről lépésre egy kicsit erőszakosabbak leszünk (Luis Escobedo)
- Fontos, hogy kimondd, hogy cigány vagy, és büszke rá. (Kalányos Ottó)
- Akkor úgy éreztem, ezzel a közösséggel dolgom van. Minden, amit addig hittem a cigányokról, hogy ilyenek, olyanok, isznak, lopnak, csalnak, nincs bennük szándék egy jobb életre, – ugyanazt, amit sokan mások is hisznek róluk –, nem így van. (Csata Orsolya)
- Hiába ír meg egy roma egy regényt ugyanolyan színvonalon, mint ahogy mondjuk egy középosztálybeli magyar ember, aki mondjuk értelmiségi közegből jön, nem kerül be a kánonba. (Borbély András)
- A probléma ott van, hogy az emberek sokszor nem is ismernek, nem is beszélgetnek cigányokkal. Az egyetlen jó módszer az érzékenyítésre, hogy megismerkedünk, hogy ne csak a kollektív tudatba épült sztereotípiák és az ítélkezés legyen velük kapcsolatban. (Isztojka Máté)
- A legfontosabb a történetben, hogy az érzékenyítés hogyanjairól elsősorban nekünk, szakértőknek kell döntést hoznunk. Addig sem a cigányoktól, sem a polgármesterektől, sem a magyaroktól, nem várhatjuk el, hogy egymás iránt érzékenyüljenek, ha mi nem tudunk irányt mutatni. (András Lóránd)
A Szent Gellért Rehabilitációs és Rekreációs Központban a pénteki második beszélgetés előtt nagyjából ötvenen lézengtek ebéd után. A szünet alatt sem hanyagolták a cigányokkal kapcsolatos kérdéseket, témákat a résztvevők, kisebb csoportokban beszélgettek róluk itt-ott. A többiek már az udvaron, egy fa alatt a padokon és fatuskókon várták, hogy elkezdődjön a délutáni beszélgetés.
A meghívottak a migrációval és rasszizmussal dolgozó Luis Escobedo kutató, Csata Orsolya újságíró, Isztojka Máté kultúrával foglalkozó gábor cigány, Kalányos Ottó, az Alcsíki Cigánypasztorációs Programban tevékenykedő segédlelkész és Kadét Ernő, a Roma Sajtóközpont munkatársa voltak. Utóbbi helyett Borbély András író, szerkesztő, egyetemi tanár volt a helyszínen. A moderátorok, Sólyom Andrea, a Sapientia EMTE és Adorjáni Júlia, a BBTE munkatársai első körben arra kérték őket, hogy mutatkozzanak be, és mondják el, miért épp ők ülnek a mikrofonok mögött.
Egy szó elkezd átalakítani bennünket
Luis Escobedo Peruban nőtt fel, egy olyan országban, ahol a nem fehérek vannak többségben.
– Amikor 17 éves tinédzserként elhagytam Perut, azonnal nemkívánatos bevándorló lettem. De hogyan történik ez? Igazából az elején nekem nagyon könnyű volt, minden szép, minden új volt. De apránként, lépésről lépésre megértettem, hogy nem tehetek ezt meg azt. Nem tudok bemenni ide. Nem lehetek tagja az adott csoportnak – emlékszik vissza a Peru utáni évekre, amikor megfordult az Egyesült Államokban, ezt követően hat évig élt Németországban, hét évig Lengyelországban, két évig Mexikóban, három évig Dél-Afrikában és két és fél éve Romániában van.
Migrációval és rasszizmussal dolgozó Luis Escobedo kutató
Rájött, hogy annak, hogy valaki nem fehér, megvan a maga következménye. Németországban is ezt érezte, de akkor még nem tett ellene semmit, hat év alatt azonban mindez felhalmozódott benne, Lengyelországba költözött, ahol már nem tudta szó és tett nélkül hagyni a dolgot:
– Mit jelent ez? Egy szó elkezd átalakítani bennünket. Lépésről lépésre egy kicsit erőszakosabbak leszünk. Én reagáltam. Valaki mond valamit, reagálunk, nem? És ezek után a rendőrséggel is vannak problémáink, nem? A továbbiakban valóban erőszakosan reagáltam. Pedig lehet erőszakmentesen is: tanulhatunk többet, lehetünk jobbak a sportban, a művészetekben, elkezdhetünk nyelveket tanulni. Más módon harcolunk. És így lettem kutató – mutatja be a saját történetén keresztül, hogy lesznek a szavaknak materiális következményei, amelyek kapcsolódnak a munkához, házassághoz, a lakóhelyhez stb.
Isztojka Máté rövidre fogja a bemutatkozást: antropológiát, néprajzot tanult, és talán még fog is tanulni. Felvilágosító előadásokat tart egyetemistáknak a gábor cigányokról, arról, hogyan viselkednek, hogyan gondolkodnak ők. Meséket is gyűjt a nagyapjától, aki nagyjából 50-et ismer, eddig 12-őt mondott el Máténak cigány nyelven, aki ezeket magyarra fordította.
Mostanában azt beszélik róla, hogy érzékenyítéssel foglalkozik, osztja meg velünk, mit hallott magáról. Nem volt tudatos, tisztázza, inkább úgy nevezné, hogy információkat oszt meg egy olyan közegről, amit nagyon kevesen ismerhetnek, mert egy nagyon zárt közösségről van szó.
Kalányos Ottó gyermekként nem volt kibékülve önmagával, utálta a cigányságát, a gyökereit, nagyon utálta a cigányokat is – egyfajta menekülésnek tartja ezt –, a teológián szembesült a gyökereivel, hogy ki ő, az identitásával, és azzal, hogy fontos, hogy kimondja, hogy cigány, és büszke rá, meséli. Később cigánypasztorációs lelkésznek nevezték ki, kezdetben azt sem tudta, micsoda, vallja be.
– Új volt nekem és a cigányoknak is. Képzeljétek el, megjelenik a pap, eddig soha sehol nem volt, s egyszercsak megjelenik, s mindent akar velük csinálni, ne haragudjatok meg, de én is elküldtem volna a papot a fenébe – mondja őszintén. De befogadták.
Leültem egy matracra, és csak néztem őket. Így kezdődött el valami
Csata Orsolya a somlyói tűz éjszakáján filmezett Somlyón és a sportcsarnokban. Hihetetlen mértékű összefogást és nyugodt közösséget látott, akik annak ellenére, hogy mindenük odalett, nyitottak, türelmesek voltak. „Leültem egy matracra, és csak néztem őket. Így kezdődött el valami” – emlékszik vissza.
Segíteni akart, először meséket olvasott nekik: „Elkezdtünk beszélgetni, kérdeztek, válaszoltak, én is kérdeztem, ők is válaszoltak, kialakult egyfajta kapcsolat”.
Ez később még tovább erősödött. Jogosítványért pályáztak, kiderült, az eredetileg húsz jelentkezőből mindössze öten adhatják le a szükséges papírokat.
– Amikor mentem másnap az Arénába, soha nem felejtem, január volt, mínusz 20 fok, és a víz a hátamról folyt le. Menj be, és mondd meg nekik, hogy fiúk, az van, hogy a húszból döntsétek el ti, mert én nem fogom, hogy ki lesz az az öt ember. Gondoltam, hogy üvölteni fognak, anyázni fognak, mindenre fel voltam készülve.
Bementem, leültem egy asztalhoz, mondtam, mi van, három perc alatt eldöntötték. Ötből háromnak már van jogsija (azóta még egynek, számolt be Csata a Facebook-oldalán – szerk. megj.) Egy nő kiabált csak aznap, másnap a fejét a vállamra tette, hogy „Ugye na, hogy nem haragszik”.
Akkor úgy éreztem, ezzel a közösséggel dolgom van. Minden, amit addig hittem a cigányokról, hogy ilyenek, olyanok, isznak, lopnak, csalnak, nincs bennük szándék egy jobb életre, – ugyanazt, amit sokan mások is hisznek róluk –, nem így van. Tavasszal már együtt szaladtak, a gyerekekből álló futócsapatnak pedig neve is lett: Csíki Brazilok, azaz CséBé.
– Óriási élményeim vannak. Az 5-6 éves gyerek végigüli a jazz koncertet, elvittem a somlyói templomba kóruskoncertre, én egy óra kórust nem bírok ki. Megbeszéltük, hogy „bemegyünk, amikor nem bírjátok, rúgjátok a bokámat, és megyünk ki”. Bementünk, leültünk, egyszer csak néztem rájuk, folyt a könnye az egyik kicsi srácnak – osztja meg velünk, hogy járnak együtt koncertre, múzeumba, színházba, uszodába is.
Sőt, futóversenyekre is. Erről egy fiú története jut az eszébe, aki „messze a legjobb, és messze meg tudta volna nyerni a versenyt”, mégsem kerülte el az előtte lévőt.
– Amikor kijött, mondtam, hogy, basszus, – egyébként soha nem mondják, hogy basszus, és kiigazítanak, ha ilyeneket nem mondunk –, ezerszer el tudtad volna kerülni. „Maga ezt nem érti, én egy fehér gyermeket nem kerülhetek el.” És nem kerülte el – meséli el a történetet, amire később többször is vissza-visszatérnek az előadók.
Amikor a saját családod elkezd megvetni, eltávolodni, mert konfliktust vállalsz egy cigány miatt
– Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindannyian egyek vagytok a Krisztus Jézusban – idézi a katolikus neveltetésű Borbély András, aki otthon aszerint nőtt fel, hogy minden ember egyenlő. Az első, romákhoz fűződő erősebb élménye nem egy közvetlen, személyes kapcsolat volt, hanem egy film, Fliegauf Bence Csak a szél című filmje, amit a 2008–9-ben Magyarországon elkövetett romagyilkosságok ihlettek. Ez a film „ütött át valamit érzelmileg” nála, nem tudja, hogy pontosan mit. Valami olyasmit tud rekonstruálni az egész dologból, „hogyha ilyen típusú kiszolgáltatottságnak, távolságnak vagy áldozattá válásnak vannak egyesek kitéve, akkor bocsi, de kurvára nincs rendben valami”.
Továbbtanult, Kolozsvárra került, társadalmilag érzékeny témákkal kezdett el foglalkozni, egyszercsak belefutott abba a kérdésbe, hogy „hol van a roma irodalom? nem tudunk róla semmit, nem tanítanak róla semmit”, elkezdte kutatni, és rájött, hogy nagyon jó roma irodalom van a magyar irodalomon belül, de ott is ugyanúgy, ahogy a társadalom más területein, „a szőnyeg alá vannak söpörve”:
– Hiába ír meg egy roma egy regényt ugyanolyan színvonalon, mint ahogy egy középosztálybeli magyar ember, aki értelmiségi közegből jön, nem kerül be a kánonba – így aztán az érzékenyítés egyik módjaként ő belecsente az általa oktatott órák témái közé (egyetemi éveim alatt én is találkoztam kisebbségi irodalommal Borbély Andrásnak köszönhetően, ha kíváncsi vagy rá, katt ide – szerk. megj.).
A következő, romákhoz kapcsolódó élménye 3–4 éve volt, egy roma ember költözött a szomszédjába. Tudta, „hogy baj lesz, neki ezzel dolga lesz, bele fog keveredni”. Így is történt: megpróbálták az új lakót elüldözni, ő megpróbált a maga módján közvetíteni a polgármesteri hivatal és a roma család között, az eredmény egy nagyon feszült viszony lett. „Nehéz volt tartani, hogy a saját családod elkezd megvetni, eltávolodni, mert konfliktust vállalsz egy cigány miatt, aki a szomszédodban lakik”, eleveníti fel az emlékeit.
Orsihoz hasonlóan a csíki tűzeset után ő is azt érezte, segítenie kell, így elment a Caritashoz dolgozni, ez volt a következő közös pont.
Az érzékenyítésről
beszélgetett emberekkel korábban, mondja Borbély, nekik két metafora jutott eszükbe az érzékenyítéssel kapcsolatban: a fal és a távolság.
– Akkor kell érzékenyíteni, ha van valami merevség, fal, és ezt a falat kell puhítani. Kiss Tamás (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa – szerk. megj.) szokta használni azt a kifejezést, hogy társadalmi távolság: nagyon nagy a társadalmi távolság. Az érzékenyítés azt jelenti, hogy ezt a távolságot valamilyen formában csökkenteni kell – magyarázza meg őket. Hozzáteszi, ha a távolság túlságosan lecsökken, akkor büntetni fog a társadalom: a politikusoktól megvonják a politikai népszerűséget, magánszemélyek esetén úgy járhatunk, mint Borbély András a szomszéd jövetele után.
Kalányos szerint az érzékenyítés onnan indul, hogy nem akarod a romákat megváltoztatni, sem integrálni, sem téríteni, hanem előbb megismerni az életüket, aztán feltérképezni a társadalmi problémákat, és a háttérből dolgozni ezek javításán. Fontosak szerinte a példaképek is, hogy a cigányokban lakozó tehetségeket ki tudjuk hozni annak érdekében, hogy minél több cigány váljon példává a nem cigányok szemében. Ahogy az is, hogy az érzékenyítés nemcsak a cigányok és nem cigányok fele kell történjen, hanem az előljáróink fele is. Közben figyelni kell, hogy a romákról ne vegyünk le minden felelősséget, kötelességet, együtt kell dolgozni.
Isztojka a megértést, a megismerést látja kulcsfontosságúnak. Volt egy kutatásuk Zabolán, interjút készítettek egy idős bácsinál, akinek volt egy cigány munkása, Jóska. Az idős bácsinak nagyon rossz véleménye volt a cigányokról, durván beszélt róluk, kivéve Jóskáról, akiről azt tartotta, „jó cigány, mert dolgos”. Isztojka szerint a probléma ott van, hogy az emberek sokszor nem is ismernek cigányokat, nem is beszélgetnek cigányokkal. Majd levonja a tanulságot: „az egyetlen jó módszer az érzékenyítésre, hogy megismerkedünk, hogy ne csak a kollektív tudatba épült sztereotípiákkal ítélkezzenek velük kapcsolatosan”.
Hasonlót említ Louis is, bár ő inkább a szavakra, a fogalmak megértésére helyezi a hangsúlyt: a kommunikáció segítségével érthetjük meg, honnan jött a másik, tudhatja meg a társadalom, mi a diszkrimináció, mit jelent valakivel szemben erőszakosnak lenni. Hasonló Borbély következtetése is, miszerint az érzékenyítésnek a feladata kell legyen, hogy fogalmilag értsük, hogy mi az a rasszizmus, mi az a diszkrimináció.
– Sokszor azt érzem, amikor itt beszélgetünk, vagy amikor az előbb beszélgettünk, hogy még nincs közös nyelvünk, hogy nagyon máshonnan érkezünk ehhez az egész kérdéshez. És talán az érzékenyítésben az a fontos, hogy közelítsük az érzéseinket, meg a szavakat – fogalmaz.
Az egész rendszert meg kell változtani!
Borbély abban is egyetért Louisszal, hogy ahhoz, hogy valami történjen, az egész rendszert kell megváltoztatni:
– Azok a problémák, amik halmozottan a romákat érintik, azok a rendszerben folyamatosan benne vannak, és újratermelődnek. A rendszerrel kellene dolgozni, de nemcsak a nyelvről, a szimbolikus szintről, nemcsak arról van szó, hogyan nevezzük a romákat. Amikor rasszizmusról beszélünk, a szavak materializálódnak, amikor rasszizmusról beszélünk, azt feltételzzük, hogy biológiailag annyira mások, hogy azt sem tudjuk elképzelni, hogy egyáltalán egy társadalomban éljünk velük. Van egy testi idegenkedés. Tapasztaltam is, amikor mondjuk a gyerekek megkínálnak kólával, és elveszem, a roma gyerekek néznek, hogy mi történik, hogy én elfogadom ezt a testközösséget vele, hogy iszok utána. Nemcsak a fehérek oldalán van efféle távolságtartás, szabályozás, a romák is tudják.
Felvet még egy problémát: azt sem tudjuk pontosan, hogy ami Székelyföldön van, az rasszizmus-e vagy etnikai diszkrimináció, osztja meg a kételyeit. Fontos lenne szerinte tisztázni, hiszen nem mindegy, mivel van dolgunk:
– Amikor arról beszélünk, hogy a románok és a magyarok kapcsolatát analógiaként használjuk a magyarok és cigányok kapcsolatára, akkor mi az alapvető különbség? Igen, van etnikai diszkrimináció a magyarokkal szemben a románok részéről, de az nem rassziális, nem megy le olyan testi, materiális szintekre, mint ahogy lemegy a romákkal kapcsolatos kérdés. Előítélet, ami már több mint előítélet. Nagyon nagy a fogalmi zavar ezekkel kapcsolatban. Amikor angolul azt mondjuk, hogy racism, akkor a fajról beszélünk. Szó nincs fajról. Mondjuk már ki baszki, hogy az emberi faj egységes, jó? Nem úgy különbözik az egyik ember a másiktól, mint a disznó a tyúktól.
Roma vagy cigány?
Ha már felmerült, melyik megnevezést használjuk, el is időznek a kérdésen, hogy melyik jobb vagy rosszabb, melyiknek kellene mennie vagy maradnia:
– Én szeretem azt a szót, hogy cigány. Szeretem használni, bármennyire legyen feltöltve negatív sztereotípiákkal. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ezt a szót nem lehet a magyar köznyelvből csak úgy erőszakkal kihajítani. Meg fog örökké maradni. Obama az USA elnöke volt, mégis négerezték – vallja Máté. Szerinte azon kellene dolgozzunk, hogy a cigány szóval összefüggésbe hozható negatív tartalmakat elhagyjuk, enyhítsük. Kalányos szerint a már említett példaképek volnának talán a megoldás a „tisztításra”.
Borbély hangsúlyozza, nem az etimológiájában van benne a negatív tartalom, hanem a használatában. „A szomszédomat a következőképpen nevezik meg: a cigány. Nem nevezik a nevén, és nincs arca számukra, rányomnak egy kollektív sztereotíp dolgot” – mond egy példát.
Louis úgy vette észre a Romániába való költözése után, amikor a romákról beszélnek, akkor mindig tisztelet kötődik hozzá, amikor a cigány szót használják, akkor sértő.
A közönségből van, aki úgy gondolja, hogy kontextusfüggő, és nem is neki kell eldöntenie a kérdést, hiszen kutatóként azt látja, hogy vannak olyan cigány közösségek, akiknek ez egy identitást jelent. „A gábor cigányokra átnyomni a gábor romát erőszak lenne”, mond egy példát. Van a közönségből olyan is, aki bármelyik szót használja, úgy érzi, megsért valakit.
Milyen etikai dilemmákkal szembesülhetünk a kisebbségről való kommunikációban?
Csata Orsi sokat vívódott, amíg megtalálta, hogyan kell erről a témáról kommunikálni: végül arra jött rá, nincs, amit agyalni, őszintének kell lenni. De azért figyelni kell, teszi hozzá, a gyerekek is olvassák a bejegyzéseket, fontos, hogy ne hozza őket kellemetlen helyzetbe.
Szabadúszó újságíróként gyakran lett konfliktusa abból, hogy több helyre is próbálta bevinni a témát:
– Ha a kutyakaki zacsiról cikket írunk, az fontos, akkor arról is kell, hogy a 200 emberből 60 még mindig az arénában lakik. Ilyenkor van, hogy nehéz eldönteni, hogy én vagyok elfogult, vagy a szerkesztők látnak más szemüvegen keresztül.
Az egyház is szóba kerül:
– A csíkszeredai nagyon neves plébános egyenesen uszított a civil csíkszeredai csoportban, amikor látta az önkormányzat odaállását az arénások mellé – foglamaz meg még egy kritikát Csata.
Csata Orsolya, Kalányos Ottó, Borbély András és Isztojka Máté
A türelem és együttműködés fontos Borbély szerint, ha kommunikációról van szó, végig kell hallgatni a roma embert: „nem azért, hogy igazat adjak neki vagy ne, hanem hogy megértsem. Nagyon sokat kell kell beszélgetni, hogy értsük egymást jobban”. Az együttműködéshez meg kell nézni, hogy kinek milyen erőforrásai, lehetőségei vannak, különben csalódás, visszautasítás lesz a vége. Egyetért vele Csata is, türelem kell, és mögé kell nézni a dolgoknak: „egyik nap nem jött edzésre senki, nekem is elborult az agyam, majd kiderült, elterjedt a hír, hogy fekete Mercedes jár, lopja a gyerekeket”, „milliószor megkapom, hogy jöhetnek dolgozni, csak jöjjenek tisztán. De hogy, ha annyi más emberrel lakik együtt, alig van csap?”, „valaki azt mondja, hogy van egy zsák ruhám, majd szól, hogy nem mentek utána, leszidja, hogy milyen ember, közben kiderült, hogy nem volt kire hagyni a gyerekeket”, sorolja a konkrét eseteket.
A közönségből Veres–Nagy Tímea Sepsiszentgyörgyről, az őrkői programról beszél, ahol civil szervezetek dolgoznak együtt az önkormányzattal azért, hogy az ottani telepet felszámolják. Ahhoz, hogy az új szociális lakások felépülhessenek, ingatlanokat kellett lebontani, aminek következtében 32 család maradt szállás nélkül. Az önkormányzat lakásokat vásárolt fel számukra a város különböző részein, ismerteti az alaphelyzetet.
A dilemmájuk az volt, ha együtt dolgoznak a családokkal, az önkormányzattal, akkor kellene-e a szomszédokkal is, és ha igen, mit kellene mondani nekik. Lettek is kellemetlenségek: az egyik elitebb környéken lakossági gyűlést hívtak össze a megszokott, hasonló jellegű beszélgetéseikhez képest „rettenetesebb dolgok” hangzottak el, a szokásos „20 perc anyázás, 20 perc elfogadás, 5 perc Hát volt nekem is egy cigány osztálytársam, s az is normális volt” modelljük is jóval tovább tartott, de végül elfogadták őket a lakók, sugallta a kommunikáció fontosságát.
A fehér holló kategória
A beszélgetés utolsó felére, alig a saját felszólalása előtt érkezett megyeelnök, Borboly Csaba a politikusok védelmére mond beszédet: „Vannak források, vannak, ahol nem hívják le, Csíkszereda rossz példa, Szentgyörgy jó. De ez a fehér holló kategória”, kezdi, majd a pénzhiányra panaszkodik, és arra, hogy nem kellene a nagyvárosok és községek vezetőitől ugyanazt várni.
– Lehet, hogy valakinek van nagyon sok tapasztalata, szakmai tudása, olvasottsága van, ismer egymillió modellt, én inkább azt javasolnám, ha érzékenyítésről van szó, főleg a szakértőknek mondom, ha akarnak haladni az érzékenyítés tekintetében, akkor pozitívan beszélnek – buzdít a negatív dolgok elhallgatására, és ugyanezt ajánlja a „véleményformálóknak, akinek van publicisztikája, felülete”. Pont ezért volt „nagyon tiszta minden” és „nyíltak ki a lelkek” szerinte január 7-én a somlyói tűzvésznél, mert „nem a megmondó emberek mondták meg, hogy a magyar többség mit csináljon”.
– Ha érzékenyítésről beszélünk, én azt tudom mondani, hogy az Adidas reklámkampánya vagy bármi, nem azzal kampányol, hogy te bezzeg nem csináltad ezt meg, te bezzeg nem adtál két köbméter fát. Ha érzékenyítésről beszélgetünk, akkor az pozitív kell legyen. Senki nem fogadja el a szidást, onnantól nem lesz érzékenyítés. Megmondhatjuk, hogy te polgármester, milyen rossz vagy, s felsorolunk 20 dolgot, te, iskolaigazgató, falu ezért, ezért vagy rossz. Ezeket mind meg lehet csinálni, csak ezekkel mind eltávolítjuk a megoldástól a lehetőségeket, ez kell minden szakértő, kutató előtt legyen – érzékenyít a megyeelnök a romák helyett inkább a politikusok iránt.
– Annyi cikket olvastam, annyi mindent olvastam, oda volt fröccsentve, hogy mi a baj. Az nem érzékenyítés. Olyan, mint a medvekérdés, nem tudunk haladni előre, mert egyesek azt gondolják, hogy ők az igazság tudói, és aki nem az ő elméletükben van, az mind gazember. El kéne engedni – ismétli meg kétszer az utolsó mondatot. Hogy miért kellene elengedni? Mert Borboly szerint „lehet, hogy ma kettőt nyelünk, kettőt bakizunk, de tudjuk, hogy utána a dolog helyre fog billenni”. Kár, hogy a bakikat beismerő politikus is olyan ritka, mint a fehér holló.
Mi mindenre számíts, ha érzékenyítenél?
A pozitív és negatív tapasztalatok sorolását Louis kezdi: nehéz változtatni az emberek véleményén, még olykor a nagynénikkel, anyákkal, apákkal sem találják a közös kommunikációs teret, ha a romákról van szól.
Isztojka annak örül, ha érdeklődés van irántuk, amikor annyi kérdés érkezik, miután a gábor cigányokról beszél valakiknek, hogy egy részét el is felejti a kérdéseknek. Kalányos egy friss emléket emel ki, a beszélgetés reggelén tankolni ment, ott voltak a csíkszentmártoni cigány gyerekek, odaszaladtak hozzá, azt mondták, várják vissza. Ez máskor is elő szokott fordulni vele.
Csata Orsi több negatívat említ, mint pozitívat. A versenyekkel van, hogy meggyűlik a baja a Csébének: egyiken például hiába nyertek meg szinte minden díjat, nem osztották ki azokat, és volt olyan is, hogy nem akarták a gyerekeket beengedni kerékpárversenyre. Máshol is vannak gondok, például megkérik őket a koncerten, hogy ne előre, hanem valahova hátra üljenek. A törvények is megkeserítik néha a romák életét: egy 15 éves lány második babáját várja, a hallássérült férjét beidézték a terhessége miatt:
– Úgy hallgatták ki, hogy nem hall, aláírattak egy nyilatkozatot, ami nem volt igaz. Tegnapelőtt volt a sokadik tárgyalás, úgy néz ki, megússzák. Nincs személyije, nem kap fogyatékossági segélyt sem – meséli.
Az is gond szerinte, hogy hiába van meg minden intézmény ahhoz, hogy a romákkal kapcsolatos „dolgok” működjenek, mégsem működnek, mert „nem érnek össze a szálak, nem tudják, mit csinál a másik”. Magára terelve a szót, elmondja, sok „tudjuk, hol futsz reggelente”- jellegű fenyegetést kap, a haveri köre megváltozott, voltak olyan napok, amikor azon gondolkodott, hogy megéri-e, abbahagyja-e. Aztán ráírt valamelyik gyerek, és a kételkedés elmúlt.
Kedves üzeneteket is szokott kapni, sokan segítenek, ő nagyjából háromezer embert számolt, osztja meg velünk, sokan közülük politikusok, és mindig elmondják, hogy ki ne írja a nevét. „Azért még nem tartunk ott”, céloz valószínűleg arra, amit már Borboly is említett korábban, ha túlságosan szívügye egy politikusnak a romák sorsa, akár büntetheti is a társadalom, és megvonhatja a politikai népszerűséget tőle.
Borbély András többször kudarcként éli meg, hogy a saját családtagjai egy része előítéletes, kevés olyan ember van, akivel erről a témáról tud beszélni. A szomszéddal kapcsolatban is voltak negatív élményei: rosszul mérte fel a helyzetet, az lett belőle, hogy megalázták, és úgy beszéltek vele, hogy „maga ne cigánykodjon”. Sikerült viszont eljutnia oda, hogy egy roma ember azt mondta neki, hogy „szólíthatlak-e tesónak?”.
Túl nagyok az elvárások!
– összegez a Hargita Megye Tanácsa részéről András Lóránd szervező.
– Elvárjuk, hogy mindent, amit a téma kapcsán mi ismerünk, minden polgármester kontextusba tudja helyezni, legyen érzékeny, tudja, mit hozott a holokauszt, érezze, amit mi érzünk, hogy milyen traumákon mentünk át. De tudatosítani kell, hogy a többségi társadalom, még a szakmai grémium sem, a polgármesterek sincsenek ezzel tisztában. Nem hibásak – kel a védelmükre. Éppen ezért fontos szerinte is, hogy az érzékenyítés sok irányba történjen a szereplők között, és mindenki részt vegyen „az ismeretgyűjtő folyamatban”.
– Nem mondtuk ki soha, de én most veszem a bátorságot. Nagyon sokan másféle szemléleteket vallunk, sok mindenben nem értünk egyet, amiről nem beszéltünk soha. A legfontosabb a történetben, hogy az érzékenyítés hogyanjairól elsősorban nekünk, szakértőknek kell döntést hozni. Addig hiába várjuk el a cigányoktól, a polgármesterektől, a magyaroktól, hogy egymás iránt érzékenyüljenek, ha mi nem tudunk irányt mutatni – szól a szakértőkhöz, majd azt tanácsolja, pálinkával vagy anélkül üljenek le, és hozzanak közös döntéseket.
Végül kiemeli, hogy elindultak folyamatok: a politika elkezdett foglalkozni a témával, az egyház, a gazdasági világ is kezdett nyitni, utóbbiak pénzt adnak, alkalmaznak, szakmai körben végre kezd látszani egy „tiszta út”, és a roma elit végre kimondta azt, hogy kell valami történjen.
