Fotó: Pál Edit Éva

Gumipapucs, törülköző, pizsama, váltóruha, fogkrém, fogkefe. Mit felejtek el? Tudom, wc-papír! Néhány évvel ezelőtt rutinból, percek alatt készen állt a piros bőröndöm, most egy egész délutánon át azon izgultam, kihagyok-e valamit a táskából, amivel beköltöztem egy éjszakára az Eötvös József Szakközépiskola bentlakásába. 

Mintha egy sima vasárnap délután estem volna vissza az intribe, úgy zörögtem végig az utcán a gurulós kofferrel. A különbség csak az volt, hogy már nem vagyok diák, anyu nem pakolt bécsi szeletet és zakuszkát, nem vártak a szobatársaim a rengeteg új pletyivel, ami két nap alatt összegyűlt. 

A nagy zöld kapun belépve minden ugyanolyannak tűnt, mint négy évvel ezelőtt, amikor én is az épületben laktam. Ismerve a járást, indultam is hátra az udvaron a jobb oldali bejárat felé, ami felett az áll: Lány bentlakás. 

Belépve, Ilyés Éva nevelőnő fogadott, elmondta, épp szilenciumon vannak a diákok, ezért ez a nagy csend, úgyhogy lepakoltam, és én is csatlakoztam a lakók napirendjéhez. A szilencium alatt Éva végigjárja a szobákat, ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e, és aki nincs az épületben, az kéredzkedett-e el.

Az első, második és a harmadik emeleten laknak diákok, a másodikon a lányok, a másik kettőn fiúk, mesélte a nevelőnő, amíg az első emeletre tartottunk. Jelenleg kicsivel több mint száz diákja van, amiből a többség fiú.

A fiúszobákban nem az fogadott,

amire számítottam. Rend volt és tisztaság, sehol szanaszét hagyott holmik, se izzadtságszag meg az ezt elnyomó erős parfüm-, dezodorillat. Az ágyak bevetve és a fiúk, mint a kisangyalok, az asztal köré ülve tanultak. Hangosan köszöntek, nem is lepődtek meg rajtam – gyanakodni kezdtem, tán ijedtét vették, hogy jövök, ezért más minden, mint amire kamaszkoromból emlékeztem. Kiderült, hogy én voltam paranoiás, hiszen minden nap takarítani kell, erről az ajtó belső oldalára ragasztott, kézzel írott szolgálatos lista is árulkodott.

A következő szobában lazábbak voltak a srácok, ők az ágyaikban heverve „tanultak”. Kettővel arrébb ismét mindenki az asztalnál ült, de észrevettem egy tolltartóba rejtett telefont, amin épp valami játék futott, más szobákban is hasonló dolgok történtek sunyiban. Láttam a szemem sarkából focimeccset és boxmérkőzést is.

A névsorolvasás során a nevelőnő mindenkinek meghagyja, hogy tanuljon vagy olvasson, „olyan tevékenységet végezzen, amitől szellemileg fejlődik” mondta. Elmesélte, hogy könyvtárba is elvitte a gyerekeket olvasókártyát kiváltani, de nehéz őket rávenni arra, hogy önszorgalomból olvassanak, művelődjenek.

Nemcsak az iskola diákjai kapnak helyet az intézményben, vannak a bentlakók közt gimis, refis, pedás, kósos és pallós diákok is. Utóbbiakról az ajtókra kifüggesztett névsorokon kívül az üres szobák is árulkodtak. Szilencium ideje alatt a legtöbb művészetis diák gyakorolni, pótolni jár vissza az iskolába, ez most sem volt másként, a délután során alig tartózkodott egy-két pallós a bentlakásban. 

Az egyik ajtón belépve egy ikerpár fordul velünk szembe, ők Beszterce megyéből jöttek Udvarhelyre tanulni a Magyar gyermek magyar iskolába elnevezésű programon belül. A fiúk végzősök autószerelő szakon, ismerősök ajánlására jöttek ide, szeretnek itt lenni – felelték. 

A lányok emeletére menet megtudtam, hogy a szobákban legfeljebb öten laknak, van olyan is, ahol kevesebben. Az egyik lányszobában azonban hatan vannak, osztálytársak, „nem akartak különválni, inkább lemondtak egy fél szekrényről, hogy elférjenek mind” – mesélte a nevelőnő. 

A csajoknál azonnal feltűnt a változás:

a polcokon bekeretezett képek, katonasorba állított könyvek, plüssök, névre szóló bögrék, a polc szélére ragasztva fénysor világított, az ágyak gondosan letakarva pléddel. A lányok az asztal körül tanultak, olvastak, egy szobában kártyaparti zajlott – szigorúan „fejlesztő kártyával”, magyarázták a csajok, amikor számon kérte őket a nevelőnő, miért játszanak tanulás helyett.

A lányok közül többen is olvastak a szilencium alatt, a könyvek témája változatos volt, feltűnt egy-két háziolvasmány és a közösségi médiában népszerű YA és NA regények is (YA, azaz a young adult könyvek főhősei általában 14-18 évesek, az NA, vagyis new adult regények a 18-25 éves korosztályt célozzák meg – szerk. megj.). Szundikáló diákot is találtunk körutunkon, aki épp szakmai gyakorlatról jött haza, és nagyobb szüksége volt egy alvásra, mint a tanulásra.

Közben annyira lekötött, hogyan változtatták meg a gyerekek a bútorok elrendezését, hogy egész későn vettem észre, kicserélték a régi, szúrós, szürke szőnyegeket, amiket diákként ki nem állhattunk.

Amik viszont sokkal fontosabbak lennének a csúnya szőnyegeknél, az ablakok. Még mindig ugyanazok. Mivel régiek, nagyon huzatosak, pokróc van téve az ablakpárkányra, hogy kevésbé legyen hideg, de érződik a különbség a régi ablakkal rendelkező szobák és a felső emeleti termopán ablakos szobák közt. Így a harmadik szinten lévő fiúszobák egyébben nem tértek el az első emletiektől, csak melegebb volt.

Utunk végén megtudom, hogy az intézmény nemrég kapott hűtőszekrényeket. Mosógép is van a Magyar gyermek magyar iskolában programban részt vevő gyerekek ruháinak, mivel ők nem járnak haza minden hétvégén a nagy távolság miatt.

Úgy térjenek vissza, mintha hazajönnének 

A nevelői szobába visszatérve, Éva elmesélte, a programban lévő gyerekek hétvégi nevelője volt néhány évig, aztán 2019-ben került abba az állásba, amiben most van: minden hétköznap, délután kettőtől este tíz óráig. Beszélgettünk egy kicsit a munkájáról.

Arra a kérdésemre, hogy milyen nehézségekkel szembesül a munkája során, azt felelte, hogy nem él meg semmit nehézségként, de néha elfárad. „A dolgokat nem hétszer, hanem hetvenhétszer kell elmondjam. A gyerekektől nem kapok negatív visszajelzéseket, de az őket körülvevő felnőttektől néha igen, amit nem viselek jól.” Elmondta még, hogy a diákok feszegetik a határaikat, próbálgatják, meddig tudnak elmenni, ami szerinte természetes. Úgy gondolja, neki az a feladata, hogy példaként járjon előttük. 

Éva nagyon hamar kötődni kezd a gyerekekhez, most éppen azon dolgozik, hogy racionálisabb legyen ezen a téren. „Eléggé érzelgős természetű vagyok, meg kell tanuljam elengedni őket, nem szabad annyira ragaszkodni hozzájuk.” 

Ilyés Éva, a bentlakás nevelőnője.

A lányok és fiúk közötti különbséggel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a lányok hajlamosabbak rivalizálni akár a nevelőnőjükkel is, „jobban kimutatják az agyaraikat”– magyarázta. Szerinte a fiúkban sokkal nagyobb a tisztelettudás, az utcán is hangosan köszönnek. „A lányok között is akad ilyen személy, de a fiúkra jellemzőbb”. 

A nevelőnő még hozzátette, arra törekszik, hogy minél otthonosabban érezzék magukat a gyerekek az intriben, ha nem is tud „luxust varázsolni”. A szép, az új szerinte nem minden, inkább az számít, amikor például „ a nagyfiúk kenyeret kérnek a konyháról, előveszik a szendvicssütőt, összeülnek, jókat esznek”. Szeretné, ha hozzá hasonlóan – Éva is bentlakó volt –, amikor évek múltán visszatérnek, úgy lépjenek be az intézmény udvarára, mintha hazajönnének.

Színt vinni a gyerekek életébe

Beszélgetésünk közben elérkezett a 15 perces szünet ideje, a térfigyelő kamerák képein jól látszott, ahogyan sokan igyekeztek az udvarra, kapun kívül cigarettázni. A nevelőnő elmondta, nem tud mit tenni ez ellen, tilos a bentlakás területén rágyújtani, de a szünetben kimehetnek a gyerekek, így az épület előtt semmi nem akadályozza meg őket abban, hogy gyorsan elszívjanak egy szál cigarettát.

Míg tart a szünet, nosztalgiázunk egy kicsit, mi volt az én időmben, mi az övében. Eszembe jutottak az intris gólyabálok, a ballagás, a rendszabályzat sokszori ismertetése. Ez még mindig így van. – felelte Éva mosolyogva. 

Napirend

6:30 ébresztő;

6:30–7:30 reggeli;

13:30–15:30 ebéd;

16:00–18:30 szilencium; 

18:30 vacsora;

18:30–20:00 kimenő; 

20:00–22:00 szabadidő a bentlakásban;

22:00 villanyoltás.

„Az első bentlakásos program a gyerekek fogadása, aztán a legsürgősebb a belső rendszabályzat ismertetése” – kezdett bele a nevelőnő. Ilyenkor elmondják, hogy mindenkinek egyforma jogai és kötelezettségei vannak, de nem elég elmondani egyszer, több rendszabályzat-ismertető alkalmat is összehívnak, derült ki. Ezt követi a gólyabál, ennek a szervezése igénybe vesz néhány hetet, de megéri az erőfeszítést, meséli Éva, ilyenkor meghívják a gyerekek osztálytársait, osztályfőnökeit, tanárait, az iskola vezetőségét és három órán át jól mulatnak. 

Az év következő eseménye a Mikuláshoz fűződik, ilyenkor mindenki meglepi egy kis aprósággal azt, akinek a nevét kihúzta a kalapból. „Karácsony előtt két héttel igyekszem mindig levinni a laptopom az étkezőbe és karácsonyi zenét tenni, hogy együtt, az étkezések alatt hangolódjunk az ünnepre”, mondta a nevelőnő. Lelkesen hozzátette, felhívta az aligazgatót, kaphatnának-e egy fenyőfát, amit fel tudnak díszíteni, igen volt a válasz, így karácsonyfa is állt a kantinban az ünnepek előtt. 

„Tavaly szerveztünk farsangi bált, és most is erre készülünk. Sajnos nincs olyan tér, ahol ennyi gyerek elfér, csak az étkezde, ott pedig figyelemmel kell lennünk a szakácsnők munkaprogramjára. Nem volt még probléma, sőt tavaly még pánkót is sütöttek nekünk, az ebéd is torkos csütörtökhöz méltó volt. A gyerekek lelkesek voltak, többen is nagyon sok erőt és energiát belefektettek a jelmezükbe.”

Elmondta még, hogy az előző évben szerveztek a végzősöknek búcsúztatót, kis műsorral, apró ajándékkal engedték el a ballagókat. „Amennyiben lehet, próbálok színt vinni a gyerekek itteni életébe.” 

Otthon még jön a csorda, s itt már le kell feküdni 

Időközben lejárt a szünet, mindenki visszatért a szobájába, én pedig útnak indultam, hogy benézzek hozzájuk. Miklós Tamás, Csáka Tihamér és Kovács Gáspár szobájába tértem be. Osztálytársak, mindhárman az Eötvösbe járnak, állategészségügyet tanulnak, az idén végeznek. 

A fiúk elmondták, azért költöztek be, mert könnyebb a bentlakásban felkelni hétkor, mint otthon hatkor és még a hidegben várni a buszra. Tamás és Tihamér is Homoród menti, az előbbi oklándi, az utóbbi városfalvi, Gáspár pedig varsági. 

Szerettek itt lenni? – szegeztem nekik a kérdést. „Igen.”, „Muszáj megszeretni.”, „Télen nem nagyon.” – szóltak a gyorsreakciók, majd szerre kifejtették a válaszukat. Gáspár már 6 éve él a bentlakásban – Tamás szerint „veterán” –, azt mondja, neki nem volt nehéz megszeretni itt élni, mivel könnyebb, mint faluról bejárni, kap ételt, nem kell iskola után a gazdaságban dolgozni, és buszoznia sem kell túl gyakran, amit kifejezetten nem szeret.

Első emeleti fiúszobabelső.

Tamás is hasonló állásponton van, neki sincs ínyére az ingázás. Tihamér szeret itt lenni, csak a fránya tél ne lenne. Nem fűtenek eléggé, ezért szokott fázni, de ősszel és tavasszal, nyár elején meg pláne jó, mert olyankor jobb az idő, nem kell vastagon öltözni és még fizetni is kevesebbet kell. Elmondták a fiúk, hogy a hideg ellenére sem növekedett még a bentlakás ára, nem éri el a 300 lejt, pedig arra számítottak, hogy a megemelt energiaárak miatt többet kell fizetniük, eddig viszont olcsóbb az idei tél, mint a tavaly. 

A számlákon nem, de a menün meglátszik a drágulás, a korábbi években az ebédhez és a vacsorához is járt desszert, viszont „az már kihalt, tavaly még adtak, de idén nagyon ritkán kapunk. Az előző években minden vacsora után jutott hol egy banán, hol egy narancs, az idén szűkösködnek kicsit” – magyarázta Tamás. 

A kaja témánál maradva a fiúk elmondták, ők szeretik a szakácsnők főztjét, nem válogatnak, viszont az olyan ételekkel, mint a müzli vagy a tejbegríz nem igazán tudnak mit kezdeni, „mire kimegyünk a suliba, már éhesek vagyunk”. A kedvencük a bécsi szelet és a makaróni csirkepaprikással.

Február hónapi ételjegyek.

A rendszabályzattal sincsenek nagy gondjaik, nehezményezik, hogy csak nyolc óráig van kimenő, „főleg tavasszal kitolhatnák még egy órával. Olyan rossz, hogy még világosságban vissza kell jönni. Nyolc órakor még otthon jön a csorda, de itt már le kell feküdni.” A rendrakással is kiegyeznek, de az üres vizes palackokat elhordani a kukába unalmas feladat szerintük. 

Időközben előkerül a gyakorlásból két pallós legény, Barabás Szabolcs és Karácsony László. Szabi végzős, Laci tizenegyedikes. Mindkettőjük szerint határozottan a társaság a bentlakás legnagyobb értéke. Szabi eddig albérletben lakott, „szokatlan itt, eddig szabad voltam, azt csináltam, amit akartam, most nagyon furcsa, jó lenne legalább tíz óráig kint lenni” – magyarázza. 

Ők is panaszkodnak a hőmérsékletre és az étellel kapcsolatban is kritikusabbak társaiknál, szerintük „van, amikor jó” a koszt, a müzli és a tejbegríz pedig határozottan nem elég napindítónak.

A csajok szerint, ha nem finom a leves, akkor finom a második 

Fél hetet ütött az óra, a gyereksereg közé vegyülve a nevelőnővel az étkezde felé vettük az irányt. Az ebédlőbe lépve ugyanazok az illatok, fények és formák fogadtak, mint négy évvel ezelőtt, az abroszokat cserélték csak ki az asztalokon, de a piros tálcák, a pléhcsiprok, sőt, a szakácsnő is ismerős volt. Elkapva egy piros műanyag tálcát, beálltam én is a sorba vacsoráért, vinettás kenyér, lapkasajt és tea volt a menü. 

Jóllakottan tértem be a szobába, ahová beosztottak. Az újdonsült szobatársaim kedvesen fogadtak, megegyeztük, majd később ismerkedünk meg, hiszen nekik még kimenőjük volt. Kerestem hát olyan lányokat, akik a bentlakás falain belül töltötték a szabad időt. Pálfalvi Beátára és Váradi Noémire az egykori szobámban bukkantam rá. A lányok az Eötvös József Szakközépiskola diákjai, mindketten kilencedik osztályosok. Beáta állategészségügyi, Noémi pék-cukrász szakon tanul. 

Elmesélték, nem olyan rossz itt lakni, mint ahogy először gondolták. „Megszokja az ember, ha jó társaságba kerül. Én jól jártam, mert nagyobbakkal kerültem egy szobába és elmondták, hogy mit kell tudni, hogy ki milyen lesz, mindent elmondtak és így nem volt baj. Az ablakokkal vannak kisebb-nagyobb gondok, de ha attól eltekintünk, akkor jó” – mondta Beáta. 

A csajok szerint, ha nem finom a leves, akkor finom a második, és fordítva, így nem nagyon van okuk panaszkodni az ételre. Elmondták, a virsli, a szilvás gombóc és a hagymás rostélyos tarhonyával a legjobb a menüben, a zöldborsófőzeléket pedig nagyon szívesen levennék az étlapról. 

Kérdésemre, hogy milyen ennyi emberrel együtt élni, Beáta azt felelte, hogy szokatlan, mivel ő szereti a csendet és ott nem igazán van csend. De van szép oldala is az egésznek: „jó, amikor esténként csak lányokul összeülünk és beszélgetünk és tényleg bármilyen témát meg tudunk beszélni”. Noémi is egyetértett vele: „szerintem az a jó, hogy nagyon összetartóak vagyunk. Mondjuk, ha nekem most kéne egy pulcsi, de nincsen olyanom vagy koszos, akkor odaadja más, ha kéred. Ha az egyikünk sír, akkor a többiek odamennek és megölelgetik, és ez cuki.” Viszont nem fenékig tejfel az élet, a szobán belüli hierarchikus rend kialakítása sok súrlódással jár. 

A lányok nehezményezték, hogy esténként van kapusszolgálatosság, ami nemsokára megszűnik. Nemrég körbement egy füzet, amibe mindenki beleírta a meglátásait, az eredmény pedig az lett, hogy az esti kapusszolgálatnak mennie kell. 

Noémi és Beáta szerint a bentlakásos élet megtanít arra, hogyan tarts rendet magad körül. Elmondták, hogy még sokaknak kell fejlődniük ezen a téren, mivel gyakran nem hagyják maguk után rendben a mosdót, ami a csajok szerint igazán nem lenne nagy dolog. 

Elkészült a frizura, előkerült a szalámi és a kenyér, Zsuzsa kakaóért indul

Eljött a nyolc óra, a gyerekek kezdtek visszatérni a bentlakásba, a lefekvéshez készülődni. Én is nyakamba dobtam a törölközöm, majd percekig a bőrönd előtt állva próbáltam rájönni, mi kell még a zuhanyzáshoz, aztán a zuhanyzóban még pár percig próbáltam úgy letenni a holmim, hogy semmi ne legyen vizes, ami nem kéne vizes legyen. 

Mire visszakerültem a szobába, már búcsúzhattam a nevelőnőtöl, hiszen lejárt a munkaideje, készült haza, kezet ráztam az éjszakai nevelővel, Beke Ede-Hubával, majd spuriztam vissza a szobámba traccsolni a szobatársaimmal. Akik név szerint Sükösd Nóra, Hajdó Vivien, Szegedi Andrea és Beke Zsuzsa voltak. Andrea betegség miatt nem volt bent az este, viszont vendégségbe jött hozzánk a szomszéd szobából Szitás Boglárka. A lányok mind az Eötvös József diákjai, a szobatársaim tizedik osztályosok, élelmiszer-elemző technikus szakon tanulnak, a vendégünk eggyel felettük állategészségügyet. 

A lányokat kicsit megriasztotta a hangfelvétel gondolata, mielőtt választ kaphattam volna első kérdésemre, előbb eljátszották a te kezded, nem te kezded játékot. Végül Nóra bizonyult a legbátrabbnak, akinek közben Boglárka fonta a haját, elvégre másnap születésnapja volt, szép kellett legyen. Nóra elmondta: ha már az Eötvösben tanul, akkor bentlakásba sem ment máshova, szeret ott lenni, de ezzel nem volt elsőre így. „Örültem, amikor beköltöztettek, de anyu hazafelé megsiratott” – emlékezett vissza az első napra Nóra. „Én úgy voltam, hogy biztosan elmegyek innen, hívtam anyut, hogy megyek haza. Nem ismertem senkit” – gondolt vissza ugyanarra a napra Vivien is. 

A szobatársaim szerint is a társaság a legjobb a bentlakásban, a diákok által esténként teljesítendő kapusszolgálat fölösleges, az étel többnyire jó, de nincsenek elragadtatva tőle, nem elég a kimenő, és hideg van a szobában. Közben a szomszéd ágyban elkészült a frizura, előkerült a szalámi és a kenyér, Zsuzsa kakaóért indul.

Elmondták, sok ételt a bentlakásban szerettek meg, de van, amivel bárhogy is próbálkoznak, nem jön be nekik, ilyen például a tejbegríz, a köménymagleves, a gyümölcsleves, a gombapaprikás és a sárgaborsófőzelék is. De a pire a natúr csirkemellel és paradicsomszósszal, a paradicsomleves, a rántott hús tört pityókával, a zöldségleves, a rizibizi és a sült hús, a tarhonya hagymás rostélyossal mind-mind ok arra, hogy a kantinban ebédeljenek, ne zacskós levest a szobában.

Mit tennétek be a házirendbe? Hogy átjöhessenek a fiúk! – vágta rá az egyikük, amit nagy nevetés követett, majd komolyabbra fordítottuk a szót. Vivien elmondta, a bentlakásban sikerült levetkőznie valamennyit a szégyenlősségéből és a gátlásosságából. „Amikor otthonról eljössz, itt nem tudnak mindent, mert nem számolsz be mindenről. De egyre jobban megismernek a lányok, végül már nem kell mindent elmagyarázni, hogy épp miért van jó vagy rossz kedved” – értett egyet Nóra. 

„A legnehezebb akkor volt, amikor Covid volt” – szólal meg egyszer csak Boglárka – „nem lehetett összetolni az ágyakat, a vécére maszkban mentünk, más szobába nem mehettünk át, egy asztalnál maximum ketten ülhettek. Egymástól meg kellett tartani a távolságot. Ha a nevelőnő meglátott maszk nélkül, leszidott. Sok értelmét nem láttam, mert a szobatársakkal így is, úgy is egy levegőt szívtunk. Furcsa volt megszokni”.

Boglárka szavai kicsit megoldották a feszültséget. Egyikük bevallotta, ő egyke, a mai napig szokja ezt az együttélős dolgot. Elmondták azt is, hogy gyakran vitatkoznak, de mindent megoldanak egymás közt. Aztán anekdotázás lett az interjúból és nevetés a csendből, mire hirtelen kinyílt az ajtó: Lefekvés, lányok, tíz óra. Jó éjszakát! – szólt be az éjszakai nevelő a szobába. Amikor én voltam diák, akkor is épp ilyen hirtelen jött el a takarodó ideje. 

A vendégünk hazament, mi is a helyünkre, a takaró alá, nekem a sorban az utolsó, ablak alatti ágy jutott. Egy darabig még beszélgettünk, aztán egyre kevesebb arcot világított meg telefonfény, nyugovóra tértünk. 

Mit kell vinni fogat mosni? 

El is felejtettem, milyen rossz fél hétkor arra ébredni, hogy valaki felkapcsolja a lámpát. A szobatársaim rutinosabbnak bizonyultak, egyszerűen a fejükre húzták a paplant. Én ismét percekig tanakodtam, mit is kell magammal vigyek a – folyosó tőlünk legtávolabbi pontján lévő – mosdóba. A mosdókagylók előtt álmos és kócos lányok próbálták kimosni az álmot a szemükből.

Miután sikerült embert faragni magamból, búcsút vettem a szobatársaimtól és reggelizni indultam. Olyankor a kantin sokkal csendesebb, mint vacsorakor, még senkinek nincs kedve beszélgetni. Ismét sorba álltam, ezúttal virsli, tea és banán került a piros tálcára. Reggelizés közben felváltva szálltak felém a jó reggelt, jó étvágyat, szia, hello köszönések, a mosolyok – szinte olyan volt, mint néhány évvel ezelőtt. Miután visszavittem a tálcát, piros gurulós barátommal búcsút intettünk a bentlakásnak.